Tehát állítólag a Napnak köszönhetjük az életet. Kell egy éppen megfelelő méretű csillag, körülötte egy éppen megfelelő méretű bolygóval, egymástól éppen megfelelő távolságra, a bolygón pedig legyen víz, aztán mindezt összehabarjuk, betesszük a hideg univerzumba pár milliárd évre, és kész az élet.

Csakhogy véleményem szerint a Föld nem „éppen megfelelő" távolságra van a Naptól, hanem rohadtul közel van. Túlságosan is. Napok óta fő szét az agyam, ömlik rólam a víz, és akkor sem kapok rendesen levegőt, ha lenyelem a ventillátort.

Szivárognak el az energiáim, emelkedik a testhőmérsékletem, már annyira meleg lettem, hogy lassan kedvem támad színes zászlókkal felvonulni, és a fenekemet mutogatni a skinheadeknek. Ha így folytatódik, bele fogok dögleni.

Sok mindenért hálásak lehetünk a Napnak. Ilyen például a kabrió, a hideg fröccs és a vizespóló-verseny. De ne feledjük, hogy szintén a mi Napunk felelős az olyan borzalmakért, mint a bőrrák, a nyári szuperhős-filmek vagy az idős német nudisták. Azt se feledjük, hogy

a Nap megölte Bob Marley-t,

hőgutát küldött a politikusainkra (legalábbis ezzel magyarázom azt, ami most éppen „odafenn" folyik), és a számítógépem is rossz állapotba került miatta. 35 fok van a szobában, a számítógép egyre jobban zúg, köhög, visít, akadozva játssza a YouTube videókat, és lassan magától tiltja le a Facebookos ismerőseimet, mert az agyára mennek ebben a melegben.

Remélem, be tudom fejezni ezt a cikket, mielőtt kilehelné azt a géplelkét. Ha így folytatódik, ő is bele fog dögleni. (Nem volt szerencsém, laptopon kellett befejeznem a szöveget.)

A rossz hír az, hogy a helyzet nem fog javulni, sőt. A tudomány álláspontja szerint a Nap térfogata egyre nő és nő, míg végül bekebelezi az egész naprendszert Földdel, vizespóló-versennyel és udvariatlan szállodai recepciósokkal együtt. Számunkra ez lesz a történet vége.

Nem csoda, hogy sokan inkább a vallást választják a tudomány helyett, hiszen Isten legalább nem falja fel az emberiséget a Biblia végén.

De mégis van remény!

A Nap térfogata több százezerszerese a Föld térfogatának. A Nap tömege teszi ki a Naprendszer tömegének közel 99 százalékát. Tehát még akkor is, ha te vagy a legnagyobb seggfej ezen a világon, az univerzum méreteinek összefüggésében parányi és jelentéktelen vagy.

Parányi és jelentéktelen a mi létezésünk. Ami bizonyos értelemben megnyugtató. Akármennyit szenvedünk, akármennyi parkolási büntetést is kell kifizetnünk, akárhányszor pakolnak a boltban húsz és fél deka felvágottat a mérlegre, holott mi csak húsz dekát kértünk, megnyugtat a tudat, hogy egyszer úgyis semmivé leszünk, és mindez nem fog számítani.

De ami még jobb: a csillagok sem örökéletűek, ők is semmivé lesznek. A Nap is! Miközben hatalmasra nő, felemészti a belsejében levő összes hidrogént, így aztán kipukkan, mint egy lufi. Bizony, a csillagok is ugyanúgy el fognak tűnni, mint Jon Bon Jovi testszőrzete. Ezt szeretem a leginkább a Napban, hogy egyszer ő is bele fog dögleni. Ilyen szempontból

ő sem tud többet, mint én meg a számítógépem.

És akkor majd valahol, egy messzi-messzi galaxisban, ahol ufóanyukák viszik bölcsödébe ufóbabáikat, űrvizsgáló okos ufótudósok megállapítják, hogy újabb csillag szűnt meg létezni. Esetleg megjelenik erről ott valamelyik ufóhonlapon egy rövid ufóhír, ami az ufókutyát sem fogja érdekelni.

De talán akad majd valaki, mondjuk egy ufóíró, aki bekapcsolja a ventillátort, leül a ziháló, berregő számítógép elé, megtörli a homlokát, és megírja, hogy sem az éppen megszűnt csillag, sem a hőség, sem az űrsiklókra biggyesztett parkolócédulák, de még az ufóhírességek kiszivárgott szexvideói sem számítanak. Mert minden és mindenki, egyszer majd tényleg mindenki, még ti is...

...és itt bedöglik a számítógépe.