Kőrösi Zoltán Az utolsó meccs - történetek a titkos magyar focikönyvből című kötete a Kalligram kiadónál jelent meg, a Könyvhéten mutatták be. A szerzővel beszélgettünk.

Kőrösi Zoltán

Nagyon baljós című kötettel jelentkeztél: mitől utolsó Az utolsó meccs?

Eddig nem jutott eszembe, hogy baljósnak is tűnhet, de igazad van, a szó közvetlen értelmében tulajdonképpen semmi mást nem jelent, mint a legutolsó lejátszott meccs. Ami a magam fajta kiöregedett futballistánál meglehetősen gyakorlati kérdés, tekintettel a térdemben rendetlenkedő porcokra.

Amúgy pedig a futballt mint metaforát használva arról a valamiről akartam szólni, amit mondjuk Magyarországnak vagy életnek hívunk itt magunk körül.

Honnan ered ez a metafora? 1956, Albert Flórián, csak úgy áradnak a nevek, a helyzetek, a meccsek, mégsem tudni pontosan, hogy honnan jön a futball szimbolika. Hogy vált a a magyar irodalom ennyire fontos terévé a focipálya?

Most nagyon vigyázatlan voltál, mert fölhúztál legalább három zsilipet a kérdéseiddel. Életem eddigi évtizedeiben legalább annyit töltöttem futballal, mint bármi más, általam szeretett dologgal. Olyan nagyon sok szeretett dolgom nincsen egyébként. Valahogy úgy rangsorolnám őket, most hogy a feleségem nem is hallja, hogy a labda, a könyvek és a szerelem.

A három ráadásul majdnem ugyanaz. Ez csak annyit jelent, hogy a futball nem metaforikus, hanem nagyon valóságos életforma volt az életemben. Most már egyre kevéssé az, legalábbis, ami a gyakorlását illeti.

Ami a kérdésed másik részére vonatkozik: azt gondolom, hogy a magyar életben, és ide sorolom a generációmhoz tartozó írók életét is, több olyan évtized volt, amikor a méltóságos emberi létezésnek nagyon kevés terepe nyílt. Például gyerekkoromban teljesen egyértelmű volt számomra, hogy méltóságos, azaz vonzó, emberi, férfias létezés tulajdonképpen két területén létezik az életnek. Az egyik a könyv, az olvasás, a másik pedig a futballpálya.

Azt hiszem, hogy népkarakterológiai értelemben de befogadás-esztétikai és szociológiai értelemben is ez a futball varázsának az egyik oka. Egy világosan behatárolt terület, ahol folyamatosan történetek zajlanak. Kilencven percbe számtalan történet zsúfolódik bele, mégis van az összetartozásnak, a csapatban levésnek egy olyan varázsa, ami egyébként az elmúlt évtizedekben, Magyarországon nemigen adatott meg.

A könyv bemutatóján nagyon sokféle ember volt a vendéged (Babarczy Eszter, Mélyi József, Gyurgyák János, Burger Barna, Sári László, Lakat T. Károly). Profi sportértők, szerzők, kritikusok,  idősek, fiatalok.

Magában a könyvben is tulajdonképpen ilyen emberek történetei vannak. Erre ráerősít, hogy Burger Barna barátom és focista társam készített fotográfiákat a könyvhöz, amelyek kifejezetten ezt hangsúlyozzák: az utca emberei mellett professzionális, mai futballisták, régi legendák, nők, asszonyok, gyerekek. Valahogy ez a képsorozat, ami a 42 novellához illeszkedik, azt mutatja meg, ami az igazi tartalma a könyvnek. A futballhasonlattal értelmezett Magyarországot.

A kötet borítóján egy „nájlon otthonkás" idős néni, igazi nagymama áll egy félig nyitott ajtóban, lábánál egy focilabdával.

Sok ilyen kép van. A futball véres komolyságán túl - a futballt bárki bármikor helyettesítse be mondjuk élettel - mindig játékos is, másképpen hogyan volna játszható, megélhető. Ennek a könyvnek a létrehozásakor az egyik játék a fotográfiák készítésével az volt, hogy egy labdát indítottunk el vándorútra, és a képeken a legkülönbözőbb helyzetekben, a legkülönbözőbb embereknél felbukkan ez a labda.

Azt már csak szakértőknek mondom, hogy ez a bizonyos fekete-fehér ötszögekből összevarrt labda, ami a hetvenes években tűnt fel a Mexikói VB kapcsán, és körülbelül 12 évig uralta a világ labdarúgását.

Szakértőket emlegetsz, de két fajta magyar embert lehet ismerni.

Vagy többet.

Legalább kettőt biztosan. Szóval van olyan, aki szereti a futballt, és olyan, aki nem szereti. Én empátiával, de kívülről nézem a focit. Folyton lesem, hogy mi az az erő, ami beszippantja az én társamat is, minden férfit.

Amikor ezt a könyvet írtam... Illetve az ember nem könyvet ír, hanem szövegeket. Szóval amikor ezeket a szövegeket írtam,  és már kezdett könyvvé formálódni, akkor nekem komoly kételyeket okozott az, hogy tudvalevőleg a világban a jó dolgokat a nők csinálják az olvasástól a szereteten át a főzésig.

A futballhoz azért nekik, hogy úgy mondjam, összetettebb a viszonyuk, mint a férfiaknak. És nagyon-nagyon nem szeretném, hogyha félreértenék a női olvasók, hogy ez a könyv egy futballkönyv volna. Mert nem az.

Azt remélem, hogy valami olyasmit fogok megtudni ebből a könyvből a futballról vagy a futball szeretetéről, amit eddig nem tudhattam. Mert lehet, hogy nem jól szóltak eddig hozzám, vagy nem jutottam be azokba a helyekbe, csapatokba, terekbe, ahol meg lehet ezt érteni.

Biztos, hogy van egy éles határ, mint annyi minden másban, a benne élés és a nézés között. Azt azért szerettem volna elmondani, hogy milyen együtt öltözni-vetkőzni csapattársakkal húsz éven át. Milyen érezni az izzadságukat.

Milyen történet egy futballmeccs, nem véletlenül kilencven percbe sűrítve. Aminek az eleje pont olyan, mint egy előadás, vagy mint az életbe való kilépés, nagy várakozással, vidámságokkal. Az első félidő után erős meghökkenéssel és körülnézéssel a szünetben. Aztán a második félidő fáradó játéka után, minimum az élet értelmére való rákérdező hangulattal, elmenni a pályáról. Talán érthető hasonlat.

Biztos vagyok benne, hogy van olyan rétege a focinak, amit csak belülről lehet megérezni. Más kérdés, hogy nem véletlen, hogy a futball mint hasonlat az élet minden területét uralja. Beszéljünk akár a bizniszről, akár az esztétikáról.

Június negyedikén jártam Budapestet, különböző beszélgetésekben vettem részt: nehéz nap volt. Arra lettem figyelmes egyik nehéz budapesti helyszínről a másik felé haladva, hogy a közterek tele voltak futballszurkolókkal. Írek lehettek.

Igen, Írországgal játszott Magyarország.

Román focidrukkereket is láttam a Keletinél. És azon gondolkodtam - készülve erre a beszélgetésre -, hogy vajon találkozhat-e a világ Budapesttel a futball révén másképpen. A nemzeti kultúra és a foci mit adhat egymásnak?

A könyvhéten lesz egy rendezvény, az Európai irodalom éjszakája. Ennek az a lényege, hogy körülbelül 16-18 országban, ahol léteznek magyar kulturális intézetek, egy-egy író művét felolvassák, több helyen. Többek között ebből a könyvből is olvasnak fel részleteket. Tegnap írtam meg ehhez a beszédet.

Nagyon érdekes, amit kérdezel, mert hasonló gondolatok foglalkoztattak a futballon mint hasonlaton át. Hol is van Európa, és mi hol vagyunk ebben? Nem véletlen, hogy a Bajnokok Ligája nevű sorozat - őszintén remélem, hogy nem kell magyarázzam neked, hogy az mi....

Vannak sejtéseim, igen...

Szóval a Bajnokok Ligája legszebb reklámja szurkolókat mutat a világ különböző városaiból különböző színekbe öltözve. Egy nagyon-nagyon közös vonással: a lelkesedéssel, az örömmel. Tulajdonképpen a teljes hasonlóságukat mutatja meg ez a szívmelengető reklám. Nem tudom, hogy egy olyan országban, ahol például én élek, ahol folyton nemzetről, meg összetartozásról gondolják sokan, hogy beszélni kell...

Szóval azt gondolom, hogy ha valamiről nagyon sokat beszélünk, az sajnos mindig máshol van, valahogy úgy, mint azok a tengeri állatok, amelyeknek a súlypontja a testükön kívül van. Nem tudom, hogy egy ilyen országban a futball jó hasonlat-e a szavak nélküli összetartozás megmutatására, de őszintén remélem, hogy igen.

Volt nekem egy félelmem ezzel kapcsolatban. A futballhasonlatok bevonultak a köznyelvbe az elmúlt másfél évtizedben.

Ó, sokkal régebben!

Lehet, de én még fiatal vagyok, eddig terjed az emlékezetem. Szóval féltem, hogy a nagyon nemes szándék, amit te itt megfogalmazol, meg tud-e valósulni. Kiből mit hívnak elő ezek a szavak, hasonlatok?

Nem annyira nemes az én szándékom, mert én ezzel a futballkönyvvel, ezzel a Magyarország-könyvvel azt is el szeretném mesélni, hogy az a futball, amiről én mesélek, az nem az a futball, amit láthatok magam körül. Megint csak ismétlem, a futballt helyettesítse be ki-ki azzal a szóval, amit jónak lát oda.