Ellesett pillanatok

2012.09.18. - 00:15 | T. Molnár Zsuzsanna

Ellesett pillanatok

Minden nyelven szólnak legendák, regények az erős nőkről, az övéiért küzdő, megalkudni nem tudó asszonyokról. A múltat száraz tényeivel ismerni kell, néha-néha bele is lapozhatunk üres óráinkban, de elsősorban a jelen bajaira, hibáira és nagyszerűségeire kell figyelemmel lenni. T. Molnár Zsuzsanna tárcája.

HIRDETÉS
Az asszony a szanatórium kertjében, a hatalmas fák árnyékában olvasott. Oda kellett figyelnie a regény szövegére, mert az író a legigényesebb magyar szerző, jóval a halála után is. Akiről írt, különösen szeretett alakja volt írásainak, egy régi világ látója és hallója, s ő belebújt a bőrébe átvette alakját, gondolatait, lelkét. Az asszony figyelmesen olvasott, néha vissza-visszatért egy-egy mondathoz, szövegrészhez, hogy értelmezze, vagy egyszerűen gyönyörködjön benne: „Hangokat hallott Szindbád, mintha a láthatatlan mélyhegedű hangadása megszólaltatta lelkében az egész zenekart, minden hangot hallott, mely a magyar élet kísérőzenéje volt, a badacsonyi nádasok békáinak kuruttyolását hallotta, amint felhallatszik a szavuk a hegytetőn roskadozó Kisfaludy-ház tornácára, ahol cigányzene szól, s kéknyelű bor mellett oly messze látni el Somogyba, Zalába a kékeszöld víz partjain túl, mintha a béke szigete és a boldogság utolsó tartománya lenne Magyarország."

Az asszony e soroknál emelte fel hirtelen a fejét, és a tenyerét becsúsztatta a könyv lapjai közé, hogy be ne csukódjon, ott folytathassa az olvasást, ahol abbahagyta. A hang, ami elért hozzá, s ami miatt megszakította az olvasást, egy tolókocsiból érkezett. Nagyon mélyről gurgulázott felfele, de elakadt a hangszálak rétegeiben, ahogy a vödör is nekiütődik a mohos téglafalnak, a férfi hangja is úgy küzdött a ki-be áramló levegő akadályaival. Erőlködése nem teremtett érthető szavakat a távolabb ülők és sétálók számára, de a vele szemben lévők talán ki tudtak hallani belőle valami közlést is. Az asszony nem látta a férfi arcát, korára sem tudott következtetni a világosbarna hajszínéből. Azonban a három nőt, akik a tolókocsival szemben ültek, jól látta. Mindhárom kellemes külsejű, a család három nemzedékének tagja: a fiatalos, de kissé molett nagyanya, a lánya és az unoka.

Az asszony röstellni kezdte a leskelődését, próbált visszatérni könyve alakjaihoz, de nem tudott. Biztonság kedvéért kezét a lapok között hagyta, hogy olvasni tudjon, ha az érdeklődése lankad. Nézte a három nőt, akik a késő délutáni fényben ültek, mögöttük egy óriás platán hajtotta növendék leveleit; a fák között galambbúgás, és a sötétzöld fenyők csúcsán fészket verő varjak rekedt károgása hangzott. A padon könnyed, vidám csevegés, amelybe időnként belegurgulázott a kerekes székből jövő hang. Azon a hangon is nevettek, és örömet váltott ki belőlük a férfi igyekezete. - Nézzétek, milyen ügyes! - mondta a középső, akiről az asszony nem tudta eldönteni, hogy felesége, lánya-e a kocsiban ülőnek. A kislány is teljesen beolvadt a vidám csevegésbe, nevetett, vidáman fecsegett, hogy a magyar írásbelije nehéz volt, talán azért sikerült, de a matekot valószínű, sőt biztos, hogy elrontotta. Egy kis szünet után a középső asszony megjegyezte, hogy a lány új cipőt kapott. Feltörte a lábát, mégis abban jött el, hogy megmutassa. Erre a hang újra bugyborékolt, szellemeset véltek ki belőle, mert az öröm nevetése kísérte.

Először az idősebb asszony hallgatott el, mintha elege lenne az egészből, mintha elfáradt volna. Merev arccal ült a padon, hátát a támlához szorította. A másik két nő még nagy igyekezettel vidáman fecsegett. Egy idő után a középső tárgyilagosan megjegyezte, hogy hamarosan vacsora lesz. Felállt, ruganyos léptekkel a tolókocsi mögé lépett, és az olvasgató látta, ahogy izmos, mégis puha léptekkel a kocsi mögött megy, és osztogatja mosolyát. A másik két nő közrefogta. Az asszony nem tudta eldönteni, hogy egy reményosztó színjátékot látott-e, vagy valóban ekkora a remény, a lelkierő ebben a három nőben.

Minden nyelven szólnak legendák, regények az erős nőkről, az övéiért küzdő, megalkudni nem tudó asszonyokról. Most ennek a küzdelemnek, erőnek lett a kéretlen tanúja. Kezét kihúzta a könyvből, és a lapok hirtelen becsukódtak. Nem bánta, mert egy régi világot idéznek, amelyben már Szindbád sem tudott élni. - A múltat száraz tényeivel ismerni kell, néha-néha bele is lapozhatunk üres óráinkban, de elsősorban a jelen bajaira, hibáira és nagyszerűségeire kell figyelemmel lenni - gondolta, és elindult az épület felé.

Új hozzászólás