A film aktualitásából kifolyólag sajnos sokan nagy - társadalmi-politikai - kijelentésekkel dobálóznak, ahelyett, hogy annak művészi értékére tennék a hangsúlyt. Ezt ellensúlyozván foglaltam össze pár gondolatot a filmről, melyben a szurkálódások tűje olyan éles, hogy olykor a néző húsába is belemar. Egy lenyűgöző filmről, amelyről tényleg érdemes diskurálni.

Fliegauf Bence „Csak a szél" című művét a négy évvel ezelőtti romagyilkosságok inspirálták. Ám attól függetlenül, hogy milyen erőteljes véleménymegosztó témával kezdett, a szerző próbál egy szenvtelen filmet létrehozni. Már az első képkockák előtt leszögezi: nem a valóságot mutatja be lépésről-lépésre, hanem a gyilkosságok mögött húzódó érzelmi vonzatot próbálja szétosztani a nézői között. Szétosztani... A szóhasználat nem véletlen: Fliegauf filmjeire jellemző, hogy olyan, mintha egy társadalom- vagy természettudós készítette volna őket, aki igyekszik a legkevésbé befolyásolni a cselekmények alakulását. Csendesen áll a háttérben, és rögzíti, amit lát, hogy aztán tapasztalatait szétoszthassa szélesebb körökben is. Jelen esetben azonban ez az antropológus a szó szoros értelmében beköltözik megfigyelése alanyai közé, míg azok meg nem szokják jelenlétét, s csak ezután kezdi el rögzíteni a történetet. Közvetlenül, és annak természetes áramlása közben.

A film - mint egyébként minden aktuális társadalmi problémával foglalkozó jelenség - jelentős port kavart már bemutatása előtt is. Úgy érzem, igencsak bátor volt a rendező, amikor úgy döntött, megvédi saját álláspontját egy meglehetősen növekvő népszerűségű véleménytöbbséggel szemben is. Egyszerre kell bemutatnia a cigányság jelenkori sorsát, ugyanúgy az előítéletek mögött lapuló ideológiai hátteret és a cigányság szemléletmódjában gyökerező problémákat is. Azonban a film hasznossága és azon értékei, amelyek miatt piedesztálra emelik, s izgulhatunk érte az Oscar-díjátadón, nem feltétlenül kapcsolódnak társadalmi üzenetként is felfogható mivoltához. Nem a téma szociális érzékenysége, melyet egyébként szorgalmasan hangsúlyoznak a készítők, sokkal inkább a tartalom és forma egysége, a téma bemutatásának módszerei és a nézőre gyakorolt hatása által vált ismertté és elismertté a szakavatott szemekben.

Lenyűgözően valósághű eszközökkel életi át velünk a cigány család egy napját, s mi követjük őket, bármi is történjék. Az édesanyát a munkába, a lányt az iskolába, a kisfiúval pedig együtt csavargunk úttalan-útjain.

Az Alföldön forgatott film a főszerepekben amatőr színészeket vonultat fel, a megmintázott család tagjai között a való életben is igazi családi kötelékek húzódnak, felerősítve az érzelmek intim megnyilvánulását és sokkal élet-szagúbbá téve a filmet.

Az alaphelyzetet a rendező a tőle már megszokott, dokumentarista jelleggel kendőzi, s annyira közel megy hozzá, amennyire csak lehet. Kényelmes távolságból ugyanis nehéz lenne objektív képet alkotni arról, mi történik az emberi természet legmélyebb bugyraiban. Az operatőr érzékenysége a valóság apró, ám annál lényegesebb rezdüléseinek vizuális leképezésére pedig olyannyira bevált, hogy a rengeteg, már-már túlzóan közeli képkivágás sem tette patetikussá vagy idegesítővé azt. Sőt, a valós életet hűen rekonstruáló színészek játékával, és a nyers hangi és képi világgal együtt lett harmonikus a téma, és bemutatási módjának kapcsolata.

Fliegauf jelen esetben nem engedi, hogy külső szemlélők maradjunk. Ha akarjuk, ha nem, részeseivé válunk annak, ami a vásznon történik. Szinte fájóan közel visz minket a filmben tárgyalt családhoz. Először megszoktatja a szereplőket, együtt lélegzünk velük, ott élünk a mindennapi nyomorukban. A rendező annyira közel hozza az eseményeket, hogy szinte eggyé válunk annak szereplőivel. Az apró, mindennapi szófordulatokból és gesztusokból kirajzolódik a rasszizmus, és az őket érő szurkálódások tűje épp olyan élesen szúr belénk, mint beléjük. Egy homályzónában tévelygünk. A folyamatosan fenntartott feszültség és a kérdés, hogy vajon tényleg ahhoz vezet-e a történet, amire egy kicsit számíthat az ember, vagy valami teljesen más fog történni, képes székhez szögezni a nézőt. Együtt rettegünk a bizonytalanságban, együtt remegünk velük a feszült cimbalom- és fájdalmas citeradallamok között. Féltjük őket, és legvégül, az összes erőfeszítés ellenére, velük együtt bukunk el mi is.

Ebben rejlik a film zsenialitása! Pontosan ezért díjazták és díjazzák még mindig oly sok platformon. A kortárs filmművészet hóbortjai keverednek a rendező jellegzetesen novellaszerű építkezési módjával, egy lehengerlően működőképes elegyet alkotva.

S bár az Oscar nem éppen az ilyen típusú filmekhez dörgölőzik, mégis szurkolok neki. Nem a díjért. Az elismerésért.