Deák tér felé jártamban akadt meg a szemem valamin: gyufaszálakból összerakott kockák. Nyugdíjas forma, ápolatlan bácsi ül mellettük. A szemei kérlelőek, a szája sarkában keserűség. Közelebb kell menni, ilyet még nem láttam! Mérnöki precízió tartotta össze a gyufák szálait, nem a ragasztás. A bácsi büszkén mondta, húzzam ki bármelyiket a kockából, hogy megbizonyosodjak, nincs ragasztva. Ott álltam lenyűgözve, ő pedig rákezdte:

„Azért csináltam őket, hogy eladhassam. Mára már biztos a vacsorám."

Szeme csillogni kezdett, nem tudom a társalgás öröme adott-e okot erre, vagy a zsebében lapuló lekváros bukta nyújtotta biztonság. Aztán pedig folytatta:

„Réges-rég rokkant vagyok. Most se pénzem se posztóm. Egyik nap eszembe jutott, hogy anno a kisfiamnak csináltam ilyen kockákat. Egy életem, egy halálom, a maradék pénzemből gyufát vettem, csináltam párat, és kihoztam őket ide. Most már vagy egy hónapja jövök minden nap, ugyan ehhez a padhoz. Kevesen vesznek, sokallják rá a több ezer forintot, de hát gondoljon csak bele: azok a nagy kockák egyenként 800 szálból állnak. Valamiből a gyufát is meg kell venni."

Nem bírtam el a meglepődés erejét, előkaptam a fényképezőm, s elkezdtem fotózni. Nézegettem jobbról-balról, közelről és távolról. Hibátlanok voltak. Egy-egy kocka - a most már "rutinos hajléktalannak" - 6-8 óra pepecselős munka gyümölcse.

„Fotózzad csak nyugodtan, én is szépnek találom őket. De engem ne fényképezz, kérlek. Nem ismerlek, nem tudhatom ki vagy és mit akarsz... A legkevésbé sincs szükségem most nekem arra, hogy nevetség tárgyává tegyenek. A múltkor is ideözönlött egy csürhe, felkiáltott az egyik: „Lássuk, hogy ég a gyufakocka!". Kiszabta a kezemből, meggyújtotta. A másik még videóra is vette. Én meg álltam ott és néztem, hogy ég szét és esik össze pillanatok alatt a napi munkám. Sokan voltak ott, de hát egy burzsuj se véd meg egy ilyet, mint én."

Kínálta, hogy vegyek egyet, de sajnos nekem a vonatjegyemen kívül semmim sem volt. Aztán ültünk ott, immár ketten. Az én szemeim is kérlelővé váltak: Te, aki itt sétálsz el, gyere ide, láss csodát! Ha nincs is pénzed, vagy indíttatásod megvenni, csak csodáld meg, mint ahogy a művészek alkotásait szoktad. Gyönyörködj, dicsérd! Adj neki egy mosolyt! Adj neki bizonyosságot, hogy amit csinál, az jó! Motiváld a holnapra, ahelyett, hogy egy percnyi szépségért felgyújtod azt, amin ő fél napig dolgozott. Neki van miért felkelnie reggelenként.

És neked?

A bácsit kora délutánonként lehet megtalálni Budapesten, a Deák téri McDonald's közelében. Ételt és gyufát is nagyon szívesen fogad el. Sőt! Külön öröm a színes fejű gyufa. A kockákat pedig mérettől függően lehet megvenni tőle, ám a kedvesség és a beszélgetés öröme egy fityingedbe sem kerül. Hidd el, neki annál többet ér!