Előzetesen beszélgettünk már arról, hogy vonattal érkeztél, ennek több oka is van, a legfontosabb talán, hogy nincs jogosítványod.

Gyerekkoromban nem volt autónk, akkoriban nem úgy volt, mint manapság, amikor mindenkinek van. A nagyapámét kértük néha kölcsön, de én gyakorlatilag autó nélküli családban szocializálódtam, és végül úgy alakult, hogy nekem nem is lett jogosítványom.

„Mit vegyek fel és kit hívjak fel? A férfi bennem mindig ezt kérdi." - az utazó ruhád így egyben a fellépő is lett. Adja magát a kérdés: mit javasolt ma benned a férfi?

Hát olyan túl sokat nem, hiszen még délután volt, mikor elindultam otthonról, tulajdonképpen ami éppen a kezem ügyébe esett, azt kaptam magamra.

De a sármőrt azért most sem tudod letagadni, magadban hordozod a stílust.

Nagyon kedves vagy, jólesik a bók, de el kell mondanom a nagyon kedves szombathelyi közönségnek, hogy sajnos nem rittyentettem ki külön magam, remélem, nem bánják.

A külsőségekre még visszatérünk, most kicsit evezzünk zenei eszmélésed vizeire. 4 éves voltál, amikor elkezdted püfölni otthon a lábosokat, hatévesen gitárt kaptál, 11 évesen egy általad behangolhatatlannak aposztrofált pianínót, de mindezek közben 8 évesen már doboltál egy zenekarban. Mikor kaptad az első dobszerkód?

Az otthoni lábosok megtették nekem gyakorlásra, édesanyámék segítettek is nekem, támogatták a zenei törekvéseimet; esetenként kölcsönkért szerkót használtam, egészen 16 éves koromig.

Úgy tudjuk, jártál konzervatóriumba is, illetve a Zeneművészeti Főiskolára. Végül miért is hagytad ott ezeket az intézményeket?

Hát az igazat megvallva a konziban még komolyzenét tanultam - elvileg. Gyakoroltunk egy darabot egy komolyzenei együttesben, egy rettenetesen szigorú karmesterrel. Beültünk, én ugye leghátra, és nekem egyetlen ütésem volt benne; ültem végig a darabban, malmoztam, a kottám tele volt szünetjelekkel. Beintett a karmester, elkezdtem számolni: 1... 2... 3... és 125-nél felálltam és elmentem, mert ez rettentően untatott. Közben bekerültem egy rockandroll zenekarba, és az nyilván sokkal izgalmasabb volt, mint a konzi. Ennek ellenére szeretem a komolyzenét, de csak hallgatni, játszani borzasztó, főleg ha nem hegedűs vagy. Amikor századszorra játszod ugyanazt a darabot hátul, a hetvenedik sorban, akkor nem nagyon foglalkozol azzal, hogy mi az, amit játszol, vagy hogy miért játszod, mit mond neked.

És a főiskola később?

Az már jazz tanszak volt, és azt kevesebb ideig csináltam, elég tiszavirágéletű dolog volt. A tanárom, egy jazzdobos (Kőszegi Imre) az első órán nagy hangon megkérdezte: minek jöttél ide? Mondtam, hogy mittomén, valamit izé... tanulni. Furcsákat mondott, nem sok szó esett zenélésről meg dobolásról. Ezek után arra gondoltam, hogy tulajdonképpen mi a francot keresek én itt? Ott mindenki azért volt, mert kapcsolatokat akart keresni, zenekarjaihoz, ilyesmi, jöttek felkérések is, szóval nem láttam értelmét.

Mennyire fontos neked, hogy különböző stílusú zenekarokban vállalj szerepet, hogy kiélhesd azt a sokszínű zeneiséget, ami benned van? Zenei múltad és jelened feltérképezése után elmondhatjuk, hogy meglehetősen vegyes képet mutat: például a Hiperkarma és mondjuk a Budapest Bár nem kifejezetten egy műfajba tartozó zenével foglalkoznak, emellett a szólókarriered is építgeted, ahol viszont kifejezetten rockos hangzással operálsz (főleg a legutóbbi nagylemezeden). Hogy férnek meg benned ilyen jól a különböző stílusok?

Mindig az volt a fontos, hogy mindenből valami újat tanuljak és hozzak ki magamból, és mindenhez hozzá is tudjak tenni valami jót. A stílusok sokfélesége számomra inspiráló, és persze az is fontos, hogy úgy csináljuk, hogy szeretjük, mert csak addig érdekes.

Eddig három nagylemezed jelent meg: a Szívzörejek 2006-ban, a Nagyvárosi éjszakák 2010-ben, és végül 2012 áprilisában a Minden ellen. Az általunk olvasott vélemények alapján egyre jobb dolgokkal rukkoltál elő, mind zeneileg, mind szövegileg egyre egységesebb, kiforrottabb lett az anyag. Mi vezetett odáig, hogy szólistaként mutasd meg magad, és te hogy látod a három lemezt így utólag?

Jó kérdés... Kitaláltam már elég régen, olyan 2000 körül, hogy így fogok szerepelni, de aztán jött a Hiperkarma-dolog, nos, akkor egy ideig elsikkadt ez a szóló-ügy. Később visszatért ez az álmom, és megcsináltam a Szívzörejeket. Utólag visszahallgatva megkerestem a hibákat, rájöttem, hogy mit kellett volna másképp, jobban. Minden ember a tökéletességre törekszik, és soha nem lesz elég jó, legalábbis saját magának, amit csinál, még akkor sem, ha a második lemez már jobb lett, a harmadik meg még jobb... De tökéletes sose lesz.

Az első két lemez saját bevallásod szerint sok szálon összefügg, gyakorlatilag kiegészítik egymást. A harmadik album azonban eltér az eddigiektől, a Lángoló Gitárok-át idézve: „Frenk szerint igazi rock and roll album lett a Minden ellen egy kis blues-os beütéssel és analóg szintetizátorokkal fűszerezve. Tudatosan szakít az előző Frenk-lemezek szövegvilágával, életszerűbb és őszintébb, mint az eddigiek." Szándékoltan lett tehát más ez a szövegvilág? A zene igazodott a szövegekhez, vagy fordítva?

Mind a kettő. Az első két lemez arról szól, hogy elindulok az éjszakába, és vadulok, meg végigdugom a várost. Az embernek óhatatlanul megváltozik az élete, más dolgok történnek vele, hát ez velem is így van. Tök jó, hogy mindez így alakult, tényleg egy idő után szakítani kellett ezzel a dologgal, máson kell kattogni, nem arról kell számokat írni, hogy „meghódítalak bébi". Szerettem volna olyan dolgokat leírni, amik ugyanúgy bennem vannak, csak más szempontok szerint. Úgy érzem, sikerült, persze nem lett tökéletes, mint ahogy szinte senkié. Egy-két tökéletes lemez van mindössze a magyar popéletben, mint például az első Hiperkarma lemez, vagy a Quimby-től az Ékszerelnére, illetve az Európa Kiadótól a Popzene.

A Nagyvárosi éjszakák és a legújabb, Minden ellen című albumod arról is híres, hogy gyakorlatilag mindent te játszottál fel rá, sőt, még női vokálokat is énekeltél. Sok jó zenésszel állsz kapcsolatban, bizonyára nem lett volna probléma jó anyagot összehozni a segítségükkel. Miért történt ez mégis így?

Igen, hát vannak ilyen ügyeim. Az az igazság, hogy a zenész az külön állatfaj, nála lustább ember nincs a világon. Többek között én is ilyen vagyok. Az első lemezen 9-10 ember játszott, és arra gondoltam, hogy megkímélem magam a zenészek hülyeségeitől és a faszságaitól, és jobban is tudok dolgozni, ha én játszok fel mindent, nem kell próbálni, egyeztetni meg ilyesmi, egy csomó időt és pénzt megspóroltam ezáltal. Nyilván másképp szólna az egész, ha más zenészekkel dolgoztam volna, de senki nem sértődött meg ezen; elfogadták, megbeszéltük, hogy ez a helyzet srácok, és ők azt mondták: jó.

„Én rossz helyen születtem, de nem vagyok vesztes, rossz időben születtem, de mindörökre nyertes leszek, ebben hiszek." (Nyitott szemmel) Ez egyfajta ars poeticád is lehetne?

Akár. De leginkább arra gondoltam ezzel, vagy amikor ez a szám született (mert a számok nem csak úgy kipottyannak az emberből), hogy ha játszottunk valahol egy koncerten, mindig jöttek olyan franciák vagy németek, hogy ez fantasztikus, tök jó, kurva jó. Viszont a magyar közönség általában furcsán viszonyult ahhoz, hogy totál ki voltam sminkelve, meg a ruhám is olyan fura volt, félig nő, félig férfi, és ugyan élvezték a zenét, de azon gondolkodtak, hogy ki a faszom ez a csávó, és csak bámultak. A magyar emberek nagyon furcsán tudnak reagálni olyan dolgokra, ami nem feltétlenül azonos az ő ízlésvilágukkal.

A mai popzenét illetően még mindig úgy érzed, hogy van egy fal Magyarország és a nyugat között?

Ami a nyugat és Magyarország között van, és egységes, az inkább a szar. Minden bejön, mindent lehet, mindent meghallgathatsz, láthatsz, persze nyilvánvalóan van egy réteg, aki nem így gondolkodik, de a nagy többség sajnos igen: csak azt szereti, amit lát a tévében, meg a rádióban, meg általában a médiában. Az a helyzet, hogy hazugság az egész. Olyan zenekarokat látok, most már a rockandroll zenekaroknál is, sajnos, hogy erőszakkal csinálják őket is, és ők is erőltetik, amit pedig nem kéne. Ami igazi és valós, zsigerből jön és eredeti, és érdekes, az falakba ütközik mindenhol. Vannak rengetegen ezek a 19-20 éves srácok, akik kurva jól zenélnek, de azt mondják rájuk, hogy „ki a faszt érdekel...?" Ez a probléma.

Egy évekkel ezelőtti sajtóanyagban megemlítetted, hogy igenis te is szoktál zenéket letölteni, és azt tanácsoltad a zenésztársaknak, hogy aki ebből akar megélni, az a koncertekre helyezzen nagyobb hangsúlyt. Így gondolod ezt most is? Mi van azokkal, akik a te zenéidet szerzik be hasonló módon?

Az hogy az én zenéimet letöltik, nem tölt el aggodalommal. Aki képes rá, úgyis meg fogja tenni, nagyon nem lehet korlátozni ezt. A nagy lemezkiadók és terjesztők ebből hatalmas kérdést és bizniszt csináltak, miközben a zenekarokat meg ők szedik le több millió forinttal vagy dollárral. Én azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a saját joga ahhoz, hogy zenét hallgasson. Aki bizniszt akar belőle csinálni, az csináljon. A kis kiadók még nem arra koncentrálnak, hogy nagy lóvékat leszedjenek a zenekarokról, hanem lelkesedésből, szeretetből dolgoznak. Nyilván megvan mindenkinek a saját érdeke itt is, de személyesebb ügyként kezelik.

Mennyiben érint téged a zeneipar válsága? A letöltésekből és egyéb körülményekből adódóan a lemezeladások száma drasztikusan csökkent.

Hát, ez van. Az egész küzdésnek semmi értelme, a letöltések ellen tenni túl sok energiát vesz el, amit másra is lehetne fordítani. Olyan, mintha megpróbálna mindenki széllel szemben pisálni. A világ így halad, ez történik, el kell fogadni.

Ki az, akit szívesen hallgatsz a magyar előadók közül, és ki az, aki taszít?

Kasza Tibi... Ha őt meglátom, hát olyanokat csinálnék vele... Van ilyen egyébként sok, de most ő jutott eszembe. Utálom az X-faktor - Megasztár faszságot. Az a bajom vele, hogy keresnek egyébként ügyes és tehetséges énekeseket, zenészeket, és aláíratnak velük olyan szerződéseket, hogy két évig még a faszukat se verhetik ki - már elnézést - anélkül, hogy ne tudna róla a csatorna. Megcsináltatnak velük mindenféle hülyeséget, a szájukba adnak hazugságokat, kifacsarják őket, és hát ez nagyon nem passzol. Találkoztam egy-két ilyennel korábban; mondtam is az egyiknek, hogy nem érted, hogy át vagy baszva? Erre mondta, hogy de hát ez nagy lehetőség. Persze, 30 ezerért egy hakni, aztán két év múlva ki lesztek baszva a picsába, és senki nem fog rátok emlékezni. Kivéve egy-két olyan arcot, akiknek volt annyi eszük, hogy megcsinálták magukat, és a saját lábukra tudtak állni, de ez nagyon ritka.

És kiket szeretsz?

Hát igen, a koncertszervezők hibája, hogy van egy város, aztán van egy körforgás, és mindenhol ugyanaz a 10 zenekar pörög. A helyek nyilván olyan zenekarokat hívnak, akikre bejönnek az emberek, így a kezdő, ismeretlen, és lehet hogy kurva jó zenekarok nem jutnak lehetőséghez, pedig biztosan nagyon sokan vannak. Van egy ízlésvilágom, volt mindig is, hogy valahogy a magyar zenekarok felé nem húztam sose. Megtisztelő dolog persze játszani, szerepelni magyar zenekarokban, de így hirtelen nem tudom.

Térjünk át egy kicsit arra, hogy kinek mennyire mondják meg, hogy nézzen ki, mit viseljen, hogy viselkedjen a közönség előtt. Mennyiben különbözik Frenk, a színpadi figura tőled, Torma Gábortól?

A Frenk név 6 éves korom óta az enyém, nem is tudom, miért kaptam, még a családom aggatta rám, szóval nem felvett művésznév. Régebben szerintem sokkal nagyobb kontraszt volt a színpadi és a valós énem között, mint manapság, lehet, hogy öregszem, nem tudom. Annak idején azt képzeltem el, hogy ez egyféle színházi valami, színpad meg fények... de ez nagy hülyeség volt tőlem. Most már sokkal őszintébb az egész, most már az őszinte rockandrollra esküszöm. A színpadi és színpadon kívüli személyiségem sokkal jobban közelít egymáshoz, mint korábban gondoltam volna, de ez nem jelenti azt, hogy a kettő teljesen megegyezik. A színpadon teljesen más ember leszel, a színpad megbabonáz, meghülyít. Ez szerintem mindenkinél így van, a két ember nem lehet teljesen ugyanaz, talán egyedül Keith Richards volt az, aki teljesen ugyanaz tudott lenni, de ő kivétel. Ez még Jaggernek sem sikerült. Mostanában nagy hiány van azokból az emberekből, akik még őszintén állnak a színpadhoz, akik óriási egyéniségek, úttörők, pedig nem hiszem, hogy kivesztek, de hogy miért nem látjuk őket, azt nem értem. Most inkább ilyen kiherélt valakik vannak, és azt nem bírom elviselni. Ott van pl. a Lady Gaga, aki egy tök jó zenész, jól zongorázik, jól énekel és tehetséges zeneszerző, semmi bajom nincs vele, és jól megcsinálta magát, de pl. ott van Madonna, akiről tudjuk, hogy egy antizenész. Manapság sokkal inkább a látvány a lényeg. Amit a színpadon művel, az meg egy darab fos, mert énekelni nem tud, csak marhajó show-kat csinál.

Találtunk néhány furcsaságot is rólad.

Jaj! Miket?

A hétköznapi embereket nem szeretnéd leszólni, de tartasz tőlük. „Azok az emberek mozgatják a társadalmat, akik kilenctől-ötig dolgoznak a hivatalokban, nem pedig én, de félek ezektől az emberektől."

Hűha. Pedig hát én is hétköznapi vagyok, kutyát sétáltatok, mászkálok, ilyesmi. Ezt tényleg én mondtam? Hú, de hülye voltam. Az ember néha összekerül emberekkel szórakozóhelyeken meg ilyesmi, és én nem szívesen bonyolódom beszélgetésekbe, ez is egy hülyeség... Szóval ilyenkor az ember látja a másik szemén, hogy milyen ember, hogy fasza gyerek, vagy nem fasza gyerek, és ha egy nem fasza gyerek odajön beszélgetni, és elkezdi a hülyeségeit, akkor én udvarias vagyok, és nem küldöm el egyből azzal, hogy bazdmeg, de aztán elkezd kötözködni meg hőbörögni, én meg csak állok, ő meg hőbörög, hogy gyere inni... Szóval ilyenkor elfogadom azért, mert szeretek inni... (nevet) De ezeket a helyzeteket igyekszem kerülni.

„bennem mindig voltak feminin dolgok..."

Jaaaajneeeeemár, jaaaaaj... Ja... amikor ezt megkérdezik, mindig tök őszintén elmondom, hogy mi van, hogy igen, nincs mit titkolnom, hetero vagyok... Ez az én coming out-om. Nem tudom, én ilyen vagyok, és kész, ezzel sokan nem tudnak mit kezdeni, plusz a színpadon használt sminkekkel sem, de hát ez csak egy szerep. Én nem látom magam kívülről, mert nem szoktam tanulmányozni magam, és sokan egyből rám mondják, hogy na mi van, buzi, de ezt is elfogadom, nem érdekel, nem foglalkozom vele, aztán ha netán tovább forszírozzák, azt mondom: baszódj meg. Ennyi.

Néztem a honlapodon Gajárszky Szilvi kiváló fekete-fehér fotóit rólad, ami egy nagyon jól eltalált fotósorozat. Volt egy kép, amin szétvetett lábakkal ültél a kövön, halszálkás kabátban, cigifüstöt fújva, kezedben egy tárcsás telefon kagylója. Egy Tom Waits klip jutott eszembe: Telephone Call from Istanbul. Ő mennyire határozza meg a te világodat?

Dunaújvárosban a 90-es évek végén előjött a Tom Waits mánia, nem tudom honnan, de előjött. Meghallgattam, mert mondták az ismerősök, hogy így kurva jó, meg úgy kurva jó... Az nem tetszett, hogy olyan dohányos hangja volt, meg hát ez egy tipikus amerikai zene... Szóval nekem nem tetszik...

„Akkor most már indulhatunk bele az éjszakába világító árnyakat nézni". Köszönöm a beszélgetést és a közönség részvételét is.