Nyílt önbírálattal terhes két órát tölthettünk el az AGORA Művelődési és Sportházban csütörtök este, mikor Moliére Mizantrópjára romlott a látásunk, a kedvünk pedig az első negyed óra után már kilóméterekre szalad a színpadtól.

Fehér levegőt szívtunk be, egy vakító fehér dobozva zárva, fekete-fehér emberekkel, egy üveg vörösborral a sarokban. Makranczi Zalán pedig jó Alceste-ként adta a magányba vágyódó mizantrópot, és párbajra is hívta az egész világot, önmagával egyetemben. Gyűlölt és haragudott, kritizált és cáfolt, de nehéz volt elkapni a történet fonalát. Tele volt a darab szimbólumokkal és szembeötlő új értelmet nyert kód-és eszmerendszerrel, mégis sokszor kellett az után a bizonyos fonál után kapni.

Aktuális a téma, ehhez kétség sem fér. Korunk társadalmának egyszemélyes megtestesülésébe mélyedve miénknek érezhettük a darabot. Főként a viták megcáfolásának-, és az őszinteség érdes művilágának önmagába visszacsapó folyamatát. Hova meneküljön az ember? - tették fel a kérdést maguknak és nekünk. A darab alatt próbálták Moliére, és a mi korunkat megérteni, hiszen bármelyikről is beszélünk „a halandóktól isteni tökélyt kíván" mindkettő. Az emberek egymás hibáira vadásznak, mégis mindenki őszinteséget követel. Hogyan és ki mer kijönni az emberek közé egy embertelen világban?

A súlyos témákat Kiss Tibi Quimby szerzeményei enyhítették. Az Autó egy szerpentinen többször is elhangzott a mű alatt, de a Don Quijote ébredése, és a Tébolyda is felcsendült. Vannak mondatok melyek remek táptalajul szolgáltak A mizantrópnak, de az újraértelmezett dalokat néha nem tudtuk beleilleszteni a történetbe. Most akkor musicalt látunk, vagy csak egy dalos előadást? Egyik pillanatban még a tömör igazság áthatolhatatlan falába ütköztettek minket, aztán gitáros dalra fakadtak és megjelentek a nézők között. Ide-oda ráncigálták az agyunkat és a lényeg valahol két akkord és egy fél mondat között felszívódott.

Az embergyűlölő és szerelme Céliméne (Szinetár Dóra) vergődését a Csillag Születikből ismert Szabó Ádám, alias Clitandre színesítette harmonikajátékával. Semmi bajunk a hangszerrel, de nem igazán éreztük helyét a darabban. „Nem az ész szavára hallgat a szerelem" ez a mű alatt többször is bizonyítást nyert. A mindenség gyűlölete ellen a legromantikusabb gyógyszer a szerelem, sőt a világból való meneküléshez is csupán egy ember kell melléd: ez szintén érthető, főként hogy humorral ízesítették az alapkoncepciót. Mégis nagy csalódás volt Szinetár Dóra alakítása, valahogy elveszett a gipszében. Úgy ahogy a nagy lángolás is elmaradt a főszereplők között. A magány keresésében nem találtak egymásra, és minket sem találtak meg közben.

A fehér fényben úszó, gyermekszobára hajazó díszletben plüssmackók és kicsi székek között lealacsonyodtak a színészek, nem értek el hozzánk az érzések, nem adtak bele mindent. A fehér biciklicsengők, majd a középen kör alakban felállított kerekpár-élet körforgás, avagy kerék a kerékben mondanivaló is hol találó volt, hol idegesítő. A végén a fehér biciklik fekete nyergén ők is csak nyelték a csíkokat, és a világ pajkos szellőként suhant (tovább és tovább).

Szereposztás:

Alceste, Céliméne szerelmese: Makranczi Zalán
Céliméne, Alceste szerelmese: Szinetár Dóra
Philinte, Alceste barátja: Jászberényi Gábor
Oronte, Céliméne szerelmese: Perjés János  
Arsinoé, Céliméne barátnője: Kolti Helga / Müller Júlia
Éliante, Céliméne unokahúga: Szendy Szilvi
Clitandre: Szabó Ádám / Szabó J. Viktor
Acaste: Szabó J. Viktor / Szabó Ádám
Du Bois, Tiszt: Széplaky Géza
Baszk, szolga: Kutik Rezső

Zenészek: Szabó Ádám (harmonika), Kutik Rezső (gitár)

Fordította: Petri György
Dramaturg: Perczel Enikő
Díszlet, jelmez: Árva Nóra
Asszisztens, súgó: Kalányos Tamás, Farsang Kitti
A rendező munkatársa: Mohácsi Nóra

Rendező: Bori Tamás