Tavasszal az ágai végén új ezüstös hajtások jelentek meg. Mindig magasabb, terebélyesebb lett. Alsó ágai a földig értek, ezüst-zöld szoknyát képeztek, mint az estélyiben perdülő hercegnők a bálteremben. Felső ágai karcsúan nyúltak felfelé, csillagoknak kínáltak szállást éjszakára. A hold is elidőzött felette, finom fátyollal vonta be, s bámulva nézte a két távolabbi szomszédja, a lila akác és az élénk narancsszínű trombitavirág. Bárhogy szerettek volna, nem tudtak szépségével versenyre kelni.

Telt, múlt az idő, ágai végén kecses tobozokat nevelt, madarak pihentek meg rövid időre ágain, de senki sem maradt nála hosszabb időre. A kutyától űzött cica is nyivákolva igyekezett ki szoknyája alól, és sírva menekült, ha ágába kapaszkodott. A tipegő kicsi lány és fiúcska elszaladt mellőle, és szipogva mutatta apró kezét, hogy bántott a szép fa. Amikor a virágcsokorba ágaiból vágtak, kegyetlenül kezébe mélyítette tűit annak, aki hozzá merészelt érni. Lassan elkerülte minden arra járó.

Szépsége és ereje tudatában csak nőtt, terebélyesedett, csodáltatta magát. Minden évszakban más-más arcát csillogtatta. Tavasszal friss hajtásait, nyáron tobozérlelő szépségét, ősszel mélyülő színeit mutogatta, azonban az igazi ragyogást a tél hozta meg számára. Amikor az első hókristályok puhán bevonták ágait, akkor érezte legszebbnek magát. A lila akác, a trombitavirág bokra, az orgonák és aranyesők csupasz gallyai mélyen meghajoltak a fehér súly alatt. Bezzeg ő pompázott, s illatát küldte a borús nappalokba, a hideg téli éjszakákba.

Látták nap, mint nap, és lenéztek rá a házból, azt gondolták, hogy szépséges karácsonyfa lenne belőle. Már nem férni el mellette, mindenkit megszúr, megsért - mondogatták fenn az emeleten, ahogy lepillantottak. Nem tetszett mindenkinek az ítélet. Igaz, hogy bánt, szúr, de maga a Szépség.

A fűrész mindent eldöntött. Nehéz volt felvinni az emeletre, hogy mennyezetig érő karácsonyfa legyen belőle. Karmolt, szúrt, védekezett, ameddig bírt. Valóban gyönyörű karácsonyfa lett az ezüstfenyőből. A Mennyből az angyalt is békével meghallgatta, azonban erről a fáról csak lassan fogyott a szaloncukor, a csokoládé. A háta mögé csúszott ajándékot sem akarta senki kivenni, csak akkor piszkálták ki alóla, amikor hetek múltán a tüskéit lehullatta.

A kertben egy kis mélyedés van a helyén, pedig igyekeztek a földet elsimítani. Innen vették ki, mondja a trombitavirág. Ide temették el, vélekedik a lila akác. Erről kicsit elvitatkoznak, de feledni nem tudják, ahogy én sem.