Írhatnék most filmet magasztaló sorokat (teljesen megalapozott lenne), de bármennyire is tetszett, és bármennyire is jó alapanyag egy összetett, ám élvezetes elemzéshez, nem fogom mindazt méltatni, amit Quentin letett az asztalra. Ismét. Szereplőgárda, karakterek, látványvilág, mondanivaló összhangja és mesteri elegye, na és a felrobbanó Tarantino - zseniális. Ez eddig ismét nevezhető üres, közhelyes beszédnek (vagy írásnak, legyünk pontosak), de hadd ne ejtsük ki ezt sem. Ahogy a filmben egymást érik, ütik és szárnyalják túl a szebbnél szebb (mert már tényleg szókincsünk csodás távlatainak csillogásáról beszélhetünk) trágár és ízes, szlengből kiemelt szavak és szókapcsolatok, jelzők és káromkodások, mi éppúgy nevetünk ezek merész színre lépésén a vértől, testrészektől és köpetektől már mocskos filmvásznon, ahogy a fehér rabszolgatartók méltó megbüntetése következtében „történő" gyilkolászáson. És ez így van rendjén. Hogy miért? Mert a rendező sajátos hangneme, a humorral kevert brutalitás mögött ott van az igazságszolgáltatás intézménye, és a film, mint kifejezőeszköz játékossága (a műfaji filmes sémák és a szerzőiség összhangja), fantasztikus zenék és egy középkori eposz; a jól ismert színészek brilliáns játékáról nem is beszélve.

Itt muszáj megjegyeznem, hogy egyenesen imádtam DiCapriót ebben az ocsmány szerepben, ahogy ámultam a Foxx által megjelenített Django (még mindig „d" nélkül) higgadt és néma szenvedélyességén. Jut eszembe, néma. Most, hogy mégis ejtettem néhány keresett szót a film értékeiről - igaz csak felületesen és akár megengedhetetlenül szubjektívan -, végre rátérek a lényegre, amit senki sem láthat. Hosszas tépelődés után ugyanis sikerült rájönnöm, hogy miért nem tudok egy tisztességes kritikát írni a filmről. Ezt nem árulom el, de azt igen, hogy miután rájöttem, már nem is akartam. Az csak az egyik oka, hogy Tarantino talán maga sem örülne egy komoly hangvételű „sírománynak". A másik az, hogy amiért ez a film ennyire működik, az sokkal nehezebben írható le, mint ez: „d". Mert ez az „elhallgatott", „ki nem mondott" betű (és ami mögötte van) szimbolizálja mindazt, amiért Django érdekel minket.

Ez az, amiért hevesen dobog az ember szíve, miközben az aszalóaknából előhalászott Broomhilda először készül megpillantani rég nem látott férjét; vagy miközben Dr. King Schultz a kézfogáshoz ragaszkodó Monsieur Candie felé tesz feszült lépéseket. Mert Django pontosan az a „d" betű, amit nem ejtünk ki. Minden sérelem, elfojtott düh, vágy és indulat, ami igazságért némán, de határozottan kiált. Nevezhetnénk szabadságvágynak - közhely. De talán épp ez a kategorizálás a lánc. Igenis a szabadságvágy az, ami után mindenki olyannyira vágyik, hogy már ki sem ejti. Nem ejti ki, és rabláncra kényszeríti. A szabadság manapság pedig korántsem a fizikai világban keresendő. Az, ha úgy vesszük egyszerűbb megoldás lenne. Bár annak visszaszerzéséhez a bátorságon túl fegyverekre és más „egyszerűdenagyszerű" funkcionális eszközökre is szükség volt, ma már ezek nélkül is hadba szállhatunk; és a bátorság és észvesztő elszántság rá is férne bizony mindenkire. A bátorság önmagunkkal és a vágyainkkal szembenézni, s vállalni mindazt, amit ott találunk - csupán csak önmagunk előtt (először is). Ha ez megtörténik, az már valamiféle szabadság. Meglepődnénk ha tudnánk, hogy ez a legtöbb esetben mennyire elég tud lenni. Nem kell a vágynak megnyilvánulnia a külvilágban. Az igazi (f)elszabadulás mindig belül kezdődik...

Legyen ez közhely vagy sem, teljesen mindegy. Én kimondom.