Az idegenvezetőnk bájos volt és kedves, de a történelem-olasz egyetemi tanulmányaim ellenére is valahogy több infóra éheztem, mint szimplán annyira, hogy Olaszország félsziget és a rómaiak lakták. Ez komoly? Legyintettem egy nagyot és mesélni kezdtem a mellettem ülőnek. A nagymamán idegenvezető volt, végzetes genetikai egybeesés ez nálam külföldön. Fecsegtem mindenről, bizarr kronológiai sorrendet követve, a nyálveszteség közben viszont leginkább az ő szerencséjére. Egyre jobban közeledtünk a tengerhez. Mire észbekaptam, már egyensúlyozhattam is a vaporettóba (vízibusz Velencében -a szerk.), dobtam egy csókot Punta Sabbionénak, felrántottam a napszemüveget, és menetszélbe állítottam a hajamat. Tüdőrezegtetően futott szét bennem a sós levegő, alattunk az Adria simogatta fehér habruhájával a hajót, a két fokos olasz reggel nem is lehetett volna ennél szebb. A neuronjaim kánkánoztak örömükben, ez a jókor vagy jó helyen általam ismert definíciója. Nagy levegőt vettem partraszálláskor, a facölöpöket konfettis víz csapkodta. Napok óta tart a karnevál Velencében... A karfiolfelhők mögül szinte egész nap sütött a nap, bár erős túlzással sem jellemezhetnénk melegebbnek az olasz februárt, mint az itthonit.

Velencében a farsang nem újkeletű esemény, a carnevale a „hús elhagyása" szóra vezethető vissza. Ez nem csak a keresztény ünnep böjtjére utal, hanem a maskarás dínom-dánomra is. Én mindenesetre a prosciuttos pizza és a spaghetti alla bolognese rendelésével nem vettem ki a részem a húshagyásból.

A Szent Márk tér hatalmas színpadként funkcionál a számtalan beöltözöttnek. Ilyenkor átértékelődik az emberben a jelmez fogalma is, bár fejet hajtok az anyukák kézügyessége és kreativitása előtt, mikor a gyerkőcnek eszkábálnak valamit otthon, mégsem vártam, hogy tűzoltó vagy bohóc jön szembe velem. A „karneválok városa" címmel kitüntetett sziget évről évre turisták tízezreit vonzza. Most sem volt ez másképp, a Rialto és a Szent Márk tér közötti utcajárás volt, hogy egy órát tett ki (máskor nagyjából 10 perc- a szerk.), bár a csoszogás közben kitűnően lefoglaltam magam a luxusmárkák kirakatával.

Na de egy keveset a történetéről. A karneváli hét nyitóeseményeként az összegyűlt tömeg a galambröptetést várja a Szent Márk-székesegyháznál. A papírból készült madár kisvártatva megjelenik az égbolton: majd egy kábel segítségével eresztik le a harangtoronyból. A galambröptetés hagyománya a legrégebbi karneválokig vezethető vissza, ekkoriban egy kötéltáncos sétált végig a Campanile és a Dózse-palota loggiája között kifeszített kötélen. Én a záróhétvégén voltam, se galamb nem volt, se táncos, legalábbis kötéllel nem. 1268-ban született egy törvény, ami a maszkok viselését szabályozta. De a legfurcsább rendelet, melyet a köztársaság főtanácsa hozott, 1467-ből származik. Ezzel ugyanis megtiltották a férfiaknak, hogy nőnek álcázva magukat belépjenek az apácazárdába. Ha megengedi a T. Olvasó, most írásban elfojtanék egy hangtalan köhintést, feminizmus ide vagy oda.

Napjainkban persze a látogatók is vásárolhatnak álarcot maguknak, a néhány eurótól egészen a több száz euróig lehet válogatni. Kevesen voltak, akik nem csaptak fel új arcot maguknak, amik csillámmal, tollal és mindenféle barokk-giccsel voltak teleaggatva. Olyan volt a város, mintha egy hatalmas festővászonra fröcsköltek volna olcsó és drága festékpacákat, a képzelet páratlanul sokszínű árnyalatában. A maszkosok egyébként nagyrészt türelmesen várták, míg a fotóshad kattintott róluk néhány maradandót, mindenhol kis csoportok alakultak. Egy idő után már én is csak a vakufények irányába galoppoztam, tudtam, valami nagyon szépet lesnek a bámészkodók. A taktikát délután futásra cseréltem, a nap végére pedig szinte tökélyre fejlesztettem. Egyetlen hátulütője volt: idővel az eperszínű kesztyűm mély álomra szenderedett a zsebemben, és a mutatóujjam kisebb fagyási sérüléseket szenvedett. Nem baj, megérte, nem ázott el a csizmám sem. Néhány éve vadul küzdöttem a teret elöntő tengerrel, idén szerencsére nem tartott sokáig a vizesedés.

Velencébe nem nagyon kell nyelvtudás, eltekintve attól a ténytől legalábbis, hogy úton-útfélen magyar anyázásokat vitt az olasz szél. Elképesztő mennyi hazai csoport érkezett, fiatalok, idősek egyaránt. De Amerikából, Ázsiából és Európából is rengetegen keresték fel az egyik legbájosabb kisvárost. Költőpénz tekintetében tényleg csak a pénztárca mélysége szabott határt - négy eurós pizzaszelet, négy eurós hot-dog, öt öurós kávé, két eurós üdítő. Lehet szórni a pénzt rendesen, bár az egyszer élünk mondat gyakran elhagyta a számat. A gondolázást csak gondolatban vállaltuk be, nyolcvan- száz euró között mozgott a hajókázás.

Gyorsan szaladt az idő, a szűk utcákban a nyakamba akasztott fényképezőgéppel meg még gyorsabban. Japán turista módjára az utolsó konfettit is megörökítettem, elviselhetetlenül gátlástalan vagyok külföldön. A naplementével a fáradtság is erőt vett rajtam, az utolsó sugarakkal a melegtől is búcsút vehettem. Este nyolckor tipegtem be újra a vaporettóba, a fehér és sárga fényekbe csavart Velence pazar látvánnyal köszönt el. Ekkora már a lábujjam is küzdött a fagyhalállal, összeszorított fogakkal vártam a partot, de leginkább a busz fűtését.

Casanovát kerestük és megtaláltuk Velencét. A város lett a csábítónk a maga hiúságával, temperamentumával, érdekességével, szépségével, maximalizmusával, izgalmával, izgatottságával, színességével, és azzal a mérhetetlen szeretetével, amitől minden évben több ezren esnek szerelembe. Mi is így voltunk vele.