(V)alternatív háztűznéző, avagy szubjektív helyzetjelentés Torjay Valter műterméből
Képgaléria megtekintése2013.04.04. - 00:10 | FrankenVi - Fotók: Büki László 'Harlequin'
A hűvös, roppant szeles ám napfényes péntek délután egy márciusi napon szívmelengető időutazással ajándékozott meg. Egy művész műtermébe lépni kicsit olyan, mintha az alkotó saját lelkébe engedne bepillantást. Ritka és értékes élmény. Feltárt csoda és elhallgatott valóság. Hisz mindaz, amit egy ilyen helyen találunk, az annak a varázslatnak a része, amiből mi a legtöbbször csak a végeredményt látjuk. A része ennek, de közben semmi egyebet nem árul el magáról az alkotásról, mint hogy itt készült. Egy műterem mégis épp emiatt marad vonzó. Csupán sejtet, a megoldással kecsegtet, de közben sosem ad végleges megoldást. Sem az alkotó, sem a kívülálló számára...
Időutazás, Bumm!
Az ajtón belépve rögtön hevesebben dobog a szívem, miután meglátom azt a halom ősrégi bútort, amik csendes egyszerűséggel ékei még ma is (az idő nyomait büszkén viselve) letűnt koroknak, melyeket mi már csak könyvekből, az internetről, netán festményekről ismerünk. A szobában terjengő illat ismerős, nagymamám kályhája ontotta magából mindig ezt az összetéveszthetetlen „meleg-illatot", amiért bármilyen hideget képes elviselni odakint az ember, ha ezt érezheti bent a házban. Apró kis szoba festőállványokkal, íróasztallal, szekrényekkel, ecsetekkel, festményekkel a falon, régi fotókkal és a legkülönbözőbb székekkel.
Különös vonzalmammal a székek iránt osztozom Valterral, csakúgy, mint a 100 évnél idősebb bútorok iránti rajongással. Az apró kis szoba öreg lakói ugyanis azon kívül, hogy bizonyítékai Valter és a bútortörténet intim kapcsolatának, élő (úgybizony! szószerint!) tanúi régen élt embereknek, időknek és történeteknek, illatoknak és emlékeknek. Bármelyikkel képes lettem volna hosszú párbeszédbe elegyedni, de hogy is választhattam volna közülük - najóbevallom, mégiscsak sikerült volna, így visszagondolva -, kivételezni pedig nem akartam.
S amúgy is Valter miatt csöngettünk be ezen a furcsa délutánon, amikor a szél beszökött a régi ablakkeret keskeny résein, és furcsa táncra hívta a lemenőben lévő nap fényeit. Akár egy temetőben tett séta, amikor az ember megpróbálja kitalálni hogy az a bizonyos Tóth Lebenczi Aurél, aki még a múlt században vesztette életét, mit is gondolhatott, hogyan élhetett akkor, amikor neki volt itt az ideje. Így éreztem magam, miközben ottfelejtettem tekintetem a régi fényképeken, vagy a biedermeier székkel szemeztem óvatosan. Mit is gondolhatott ez a szék, vagy épp az, aki ráült akkor, amikor ott volt az ideje. Ha ott volt az ideje, és nem épp itt van most is...
A bőröndöt, koponyát, gyertyatartót és vekkereket már csak a kulcscímerek megalázó pillantásának hátat fordítva tudom olykor-olykor szemügyre venni, miközben Valter mesél. Mesél mindarról, ami itt kézzel fogható módon van jelen, s arról, amiért a kulcscímerek joggal néznek rám úgy, ahogy. Például arról, hogy régen értéke volt a jól végzett munkának, sőt, régen igénye volt az embereknek jól végezni a munkájukat. Igényük volt a praktikumot és a szépséget együtt megtartani, suszterként akár csillagászattal is foglalkozni; a bicikliről leugorva egy nehéz, munkával teli nap után nekiállni festeni a csomagtartóra szíjazott fatáblára. Egyszerűen: volt igényük. Élni? Igen. Azt hiszem ez a legtalálóbb szó.
A mi szemünkkel nézve talán lassan mentek, mégis tovább értek azok, akik még kézzel írták a leveleiket (sokéves szavak az asztalon), egyetlen csizmát hordtak (fekete csizma alszik szögre akasztva) és ónémet kanapén ültek (ahogy teszem azt én is éppen). Így talán még van remény. Ha elég ideig ülök egy ilyen ülőalkalmatosságon, talán addig lelassul bennem is ez a szemtelen tempóban vágtató valami, aminek hangos ketyegésétől néha még a saját hangomat sem hallom. Sem a tiédet. Ráadásul több csizmám van, rendszerint mégsem érem utol magam akkor, amikor kellene. Talán nem vagyok már én sem emberlépt(ék)ű.
Nem úgy, mint Valter festményei, amelyek közül a legnagyobbak mérete sem haladja meg azt a méretet, ami egy emberi lény számára egészségesen befogadható. Tökéletlenül is. Hisz ahogy önmagunkat, egymást is így kellene szeretnünk, a képet is a hibáival együtt kell elfogadnunk. A mindig jobbra törekvés pedig ezt nem zárja ki. És azt hiszem, mi valahol mindig itt ronthatjuk el...
Ám itt van még a hímzett párna (lovas) és két rokokó szekrény (örökség), fiókok tele szénrajzokkal és egy másik ajtó, mögötte évek lassú munkái. Leginkább vasárnapoké, hisz Valter (saját bevallása szerint) „vasárnapi festő lett". De nem baj. Ő legalább még annak él, amiben hisz. Azt festi meg, amit meg kell festenie, s nem pedig azt, amit mások szerint kellene a vászonra vinnie. „Az alkotás maradjon mindig intellektuális kaland és csoda a teremtés" - és ezeket a szavakat hallva komolyan úgy vélem, hogy mosolyomat a velem szemben függő „Mária" ott és akkor viszonozza.
A lelassult időben továbbra is csak szipákolom magamba a kályhameleg-illatot, nézek amerre látok, és hallgatok, mint a sír. Vagy mint aki sír (a sírok és temetők amúgy is kedvelt témái Valternak), s ahogy ezen elmélázok, arra gondolok: találkozhat-e ennél szebben élő és holt érzés és gondolat mint itt, egy sok-sok éves bútorokkal teli szobában a XXI. század elején, miközben egy 100 éves lélek fest egy néhány évtizedet megélt testben...
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1944 szavazat
Új hozzászólás