Belépve a kiállítóterembe furcsa érzés fogott el minket: a művek, amelyek bár csak 70-80 évesek, mintha egy teljesen más világot mutatnának be. Persze ugyanez a világ, ugyanezek a dolgok. A képek titka a változás: „Készen is tovább változik; annak lelkiállapota szerint, aki nézi. A kép él, mint az élőlény, változik a mindennapi élet követelményei szerint. Ez természetes, mert hiszen a kép csak az által él, aki nézi." Picasso szavai egy kicsit segítenek megérteni a sokak számára megérthetetlent: néhány „paca" miért számít művészetnek, miért van ott és úgy az, ami...

Kellemes zene szól a háttérben, miközben a színes szerigráfiák, rézkarcok, litográfiák között kószálunk. Mint később megtudtuk, csak a véletlen műve az egész, hiszen a szomszéd teremben helyet kapó Tetszőleges lényeg című tárlat installációs zenéje hallatszik át. A befogadó számára azonban volt néhány negatívum, amelyet egy kicsit több figyelemmel a szervezők megelőzhettek volna: a megvilágítás, a tükröződés, illetve ezek összejátszása zavaró lehet, ha valaki komolyabban el szeretne mélyülni egy-egy műben. Magunkat néha jobban láttuk a fenti fények, illetve az üveglap miatt, mint magát a képet. Ezek persze könnyen orvosolható hibák, nem vették el a művek értékét, Picasso világát, s magát az élményt. Azt az élményt, amelyet akkor élünk át, ha akár konzervatív ízlésünktől függetlenül hagyjuk hatni ránk a Mester műveit, felismerve és elfogadva az ő igazságát:

"... legjobb, ha az objektív valóságot gondosan összehajtogatjuk, mint egy lepedőt, és egyszer s mindenkorra elzárjuk a szekrénybe..." (Pablo Picasso)