1995 - Mielőtt felkel a nap

A kilencvenes évek Love storyja. Az X-nemzedék őszinte, romantikus története, mely jól tükrözi az adott kor értelmiségi fiataljainak szellemiségét, gondolkodásmódját, életfelfogását.

Egy egyszerű hétköznapi szituációból bontakozik ki mindaz, mely 1995 óta lázba hozza generációk sorát. A történet szerint két fiatal megismerkedik egy közös vonatúton, majd miután Jesse (Ethan Hawke) meggyőzi Celine-t (Julie Delpy), hogy szálljon le vele Bécsben, együtt tölthetnek mindösszesen egyetlen éjszakát.

Hétköznapi szituációból táplálkozó, gondolatébresztő beszélgetésekből kibontakozó és pillanatokkal telítődő közeledés. Hányunkkal megtörtént már egy zakatoló vonaton ülve, hogy az agyunkban végigpörgetve látjuk azt, hogy felállunk az ülésből és az általunk kiszemelt lányt vagy urat megszólítjuk. Miközben mindezt forgatjuk az agyunk által képzett filmszalagon, közben szomorúan tapasztaljuk, hogy egy centit sem mozdultunk az előbb említett ülőhelyünkről. Fura dolog belegondolni, hogy vajon hányan vagyunk, akik nem mernek másokat megszólítani, vajon hányan megyünk el a megfelelő pillanat előtt? Elmulasztott és kettétört pillanatok, melyeket az agyunkat ellepő „mi lett volna ha" kitörő érzés vulkánja jelez.

De Jesse elemelkedik az üléstől, így a film az átélt pillanatokat mutatja meg. Végig a két főszereplőt láthatjuk, akik két hétköznapi embert alakítanak, akikkel nagyon könnyű azonosulni. Beszélnek ők bolondságokról, álmokról, halálról, párkapcsolatról, szerelemről, házasságról és családról, pillanatokról, mindeközben eltöltenek együtt egy felejthetetlen napot és éjszakát. A legnagyobb barátjuk jelenleg az idő. 14 órát kell kitölteniük ismerkedéssel, a másnap reggeli indulásig. Hisz mindketten utaznak tovább, mindketten másfelé.

Az élet olyan, mint egyetlen nap. Igazából mindenki csak egy napot él. Hisz az élet bizonytalan. Mindig csak a ma létezik. Az ember soha nem tudhatja, melyik az utolsó ma. Így próbáljunk úgy élni, hogy a félelem ne árnyékolja be a napunkat és talán a boldogság hozzánk is bekopogtat. Hisz az élet minden pillanatában ott lehet az esély, a lehetőség egy szebb naphoz... Ne merjünk félni...
Párbeszédközpontú, nagyon őszinte, naiv, idealista, impulzív, két szereplős , minimalista, lekövető képekkel operáló, hosszú sétálós beállításokban bővelkedő alkotás, melyekben a helyzetek közül pár olyan erősre sikeredett, hogy örökre bevésődött az agyunk emlékekkel teli polcára: zeneboltos fülke, Duna parti hajléktalan költő, a hazatelefonálás, a hajóút, a pohárlopás majd a parkjelenet.

Egyszerű, nagyszerű, életszerű, vágyakozó, átélhető, bájos: Mindez két ember egymásra találása. Apró finom vágyakozó pillanatok, az egymásra vetett fürkésző pillantások, az első csók előtti néma csend, majd egy szoros ölelés, a ki nem mondott szavak és persze a kimondott gondolatok, vélemények.

Aztán a vége felé haladva nem marad más, mint a gondolatot és szenvedélyt maga mögött hagyott páros által bejárt város üressége és a terek élettelensége. A lezáratlan lezárásban, pedig ott motoszkál a fél év múlva való találkozás reménye...

2004 - Mielőtt lemegy a nap

„Fiatalabb korunkban úgy gondoljuk, annyi nagy találkozás vár ránk még az életünk során, de lassan rájövünk, ez csak párszor fordulhat elő."

1995-ben az emberi közösségeket leépítő Facebook, a távolsági kapcsolatokat is preferáló Skype és az állandó elérhetőséget biztosító mobilok elterjedése előtt jártunk. Az előző rész végén a két szereplő még a vezetéknevüket sem mondta el egymásnak, csak annyit beszéltek meg, hogy fél év múlva újra a bécsi vasútállomáson találkoznak. Mi pedig, így csak reménykedhettünk abban, hogy látják még egymást az életben. A választ 9 évre rá megkaptuk.
Kilenc év telt el (filmes időben és a valóságban is). Jesse befutott író, a sikert hozó könyve pedig nem más, mint a bécsi éjszakának a papírra vetett formája. Ezúttal Párizsban járunk, ahol egy könyvesboltban Jesse a felolvasás után a rajongók kérdéseire válaszol. Az emberek között egyszer csak kiszúrja a háttérben megbújó Celinet. Jesse-nek másfél óra múlva indul a gépe vissza az Egyesült Államokba, de újra sikerül rávennie a lányt, hogy a felszállásig töltsék ki az időt, sétálgassanak Párizs utcáin és meséljék el egymásnak, mi történt velük ezalatt a kilenc év alatt.

A formula a régi, mind a történetben, mind a megvalósításban. Az idő itt még kevesebb. Csupán pár óra, mely szinte teljesen real time-ban halad előre a vásznon, és a valóságban egyaránt. Ki kell használniuk ezt keveset is, most csak ennyi adatott. Jessenek el kell érnie az induló gépet, hogy visszarepüljön a családjához, Celine pedig az életét próbálja rendezgeti Párizsban. Itt már kezdi beszippantani őket a valóság őrlő taposókereke.

Míg 23 évesen más az életünk, ha nem vár otthon senki, akkor leszállhatunk egy vonatról, hogy függetlenként szabadon átéljünk egy éjszakát, egy addig számunkra idegen emberrel. Viszont 32 évesen már tervszerűen halad az életünk, és ha változtatunk rajta, az már következményekkel, lemondással jár együtt, ahol karöltve jelenik meg egyik oldalról a fájdalom, a másikról pedig a boldogság. A korral a gondok is komolyabbak, viszont könnyebben megbirkózni velük.
Mikor két elveszettnek hitt lélek újra találkozik, akkor abból valami szoros összekapcsolódás, összeforrás születik. A 9 éve elejtett fonál egyszer csak újra ott veszi fel önmagát, ahol abbamaradt. Közelebb kerülve a felnőtt léthez, a mindennapok küzdelmei során sokkal inkább megismerjük szereplőinket. Hisz már mindketten láttak és tapasztaltak, szerettek és csalódtak. A témák maradtak csak a felfogás változott, hisz magasabb szintre ugrott. A színek eltűntek, a világ szürkébb lett. Ezúttal a sebek, a bánatok, az elfelejtett kapcsolatok, a be nem teljesült szerelmek, az el nem ért álmok, a kényszerházasság, a fásultság, a kezdeti depresszió, a boldogtalanság, a lemondás, a bizalmatlanság, a párkapcsolati félelmek kerülnek a beszédük gondolatiságában. De mindezek mögött mégis felsejlik a reményteli újrakezdés lehetősége és a csodás pillanatok újbóli átélése.

Szép, érzelmes, idilli, és mindeközben rendívül fájdalmasan mélyre hatol az érzelmeink világában. Olyan apró rezdülésekkel, momentumokkal van keresztülszőve, amelyek teljesen hétköznapivá teszik az egészet. A film ismét emberközelivé, és átélhetővé teszi karaktereink jellemét, olyannyira, hogy velük együtt átlépjük az álmok és a valóság képzelt határvonalát. Úgy érezzük, minden csak az adott pillanat műve volt, és ha azok a pillanatok régen felejthetetlenek és csodásak voltak, akkor ezekben a jelenlegi pillanatokban próbáljuk igazán újraélni mindazt, ami akkor jó volt. Hisz az ember a megélt pillanatainak az egésze.

Az ember visszanéz a múltjára, és mérlegel, és természetünkből fakadóan mindig van egy kis elégedetlenség, amit a jelenben próbálunk kijavítani. Mikor végig nézünk addigi életünk útján, hogy hogyan is jutottunk oda ahol épp most tartunk, közben senkit nem tudunk elfelejteni, akihez valaha közünk volt. Hisz minden egyes ember különleges, és feledhetetlen, mindenki hozzáadott valamit ahhoz, amivé váltunk, és ahova jutottunk. Senkit nem lehet pótolni, aki elveszett, az elveszett, aki mellettünk maradt, az mellettünk maradt. De mégis az út apró, gyönyörű részleti teszik pótolhatatlanná és egyedivé az életünk.

Tudjuk, ha szereplőink igazán élni akarnak ebben az érzelmek nélküli világban, akkor teljesen egymásra vannak utalva. Ők ketten alkotják azt a párost, akik csak akkor élnek igazán ezen a földön, ha együtt lélegezve léteznek.
Linklater ebben a 75 perces, igen feszes, párkapcsolat drámában, hihetetlenül jó érzékkel mutatja meg, mit érezhet két ember, egy sokáig vágyakozó, de beteljesületlen szerelem kapcsán. A vágyak a felszín alatt sorban állnak, arra várakozva, hogy egyszer csak hihetetlen mély érzés formájában kerüljenek a felszínre, hogy végül aztán a filmvilág egyik legjobb zárójelenetében találjanak megnyugvásra:

Celine: - Szívem, le fogod késni azt a gépet.
Jesse: - Tudom...

2013 - Mielőtt éjfélt üt az óra

„Még ott van. Még mindig. Eltűnt..."

Ismét kilenc év telt el (szintén filmes időben és a valóságban is). Jesse és Celine már egy Párizsban élő párt alkotnak. Az utolsó 9 évvel ezelőtti találkozásukat, több napos szeretkezés követte, melynek gyümölcseként ikerlányok szülei lettek. Jelen filmben egy, 6 hetes Görögországi családi nyaralás végén járunk, ahol a barátaik érezvén az elnyomott feszültséget - és hogy szereplőinkre ráférne egy kettesben tölthető este - így egy tengerparti luxushotelben eltöltött éjszakát ajándékoznak a párnak.

Míg a második részben már kezdett beszippantani az élet szülte valóság, addig ebben az alkotásban már végig ebben a térben játszódik a történet. A megvalósítási formula ismét változatlan. A film két részre osztható. Az első 14 perces vágatlan, kocsiban játszódó családi viszonyt felvázoló zseniális jelenet után kitágul a tér, és egy asztalhoz ülve látjuk a szereplők külvilággal (családdal és barátokkal) való kapcsolatait. Így tudjuk meg az elmúlt 9 év történéseit, a mai párkapcsolatok gépiesített, felgyorsított, de néha tartalom nélküli forgatókönyvsablonját, és az idősebb generáció, ragaszkodó örök, halálon túl is tartó szerelmi valóságát.

A film második fele az, ami igazán zseniálissá és felejthetetlenné teszi a trilógia befejező darabját. Míg az egynapos, vagy pár órás varázslatban nem voltak benne a hétköznapok, a munka, a házasság, a gyerek, a felelősség, az együttélés gondjai, addig jelen alkotásban mindez forrongó lávaként tör ki, és csapódik ki: „lehet már nem szeretlek" típusú érzelmi viharokat okozva. Rájövünk, hogy ők is csak egy pár a végtelen valóságos időben. Nekik is szembesülniük kell a kapcsolatok kihívásaival. Ez az a pár dolog amitől a film elemelkedik, és szárnyra kelve húz magával a mélységbe, hogy a végén feloldozzon minket a ragaszkodás oltárán.
Az érzelmi, reményekkel teli, játékos, vágyakozó mindent elsöprő és odaadó kezdeti szerelem, 9 év alatt kilúgozva fekszik a házastársi vagy élettársi kapcsolatok pöcegödrében. Celine sosem volt egyszerű eset, és az eltörött életdarabkáit összerakva elégedetlen az életével, és tudja, hogy ez a néma, magába fojtó lelkiállapot már nem tartható fenn tovább. Most robban ki, mikor végre a gyerekektől távol, a legközelebb lehetne ahhoz, akiért annak idején leszállt a vonatról, és rálépett egy útra.

A film központi magját adó, egy hosszú, vágatlanul elkészített zseniális hotelszobai jelenetben, egy összebújós szerelmi légyottnak induló, de aztán veszekedésbe torkoló vihar zajlik le a házaspár között. Akárcsak az életben, minden kitör a főszereplők lelkivilágából: az egyéniség megőrzése, a gondolkozás hiánya, a válaszutakkal teli döntések sorozata, családi, munkahelyi csalódások. Kinek kell lemondania dolgokról, ki hoz több áldozatot, kinek kell leginkább alkalmazkodnia? Kinek kellett a személyiségét leginkább átalakítania egy szülői szerep kedvéért, ki veszi ki a részét jobban a gyereknevelésből? Ha most találkoznának a vonaton, ugyanúgy egymás mellett kötnének ki? Hova tűnnek a gondolati szerelmi beszélgetések, és hol marad a szerelem a hétköznapi problémák küszködő tengerében?
Magunkra ismerünk. Velük együtt ezúttal egy másik vonatra szállva fuldokolunk a monotonitás vonalán zötykölődve. Arcunkba kapjuk a szerelem valódiságát, a párkapcsolat sokszori buktatóit. Rájövünk, hogy a naiv impulzívan lüktető lopott szerelmi időtöltések nem örök életűek, és hiába próbálunk tenni ellene, egy idő után azt vesszük észre, hogy az élet villámgyorsan robog el mellettünk, mi pedig nem éljük úgy, ahogy élni szeretnénk. Megijedünk, és felmerül a kérdés, vajon jó ember mellett éljük az életünk?

A válasz az elképzelt jövőben keresendő, melynek tudatában a múltba visszarepülve, újra a jelenre koncentrálva tudunk élni, és elfogadni azt az embert, aki 80 évesen is mellettünk élve, és velünk törődve, a szépet és a jót látja bennünk, az átélt csodás emlékek tükrében. Ez az igaz szerelem, az önzetlen odaadás és az elfogadás művészete.
A Mielőtt filmek záró darabja ismét tartogat számos felejthetetlen pillanatot, viszont Jesse és Celine élettársi élethelyzetéből, és az újabb 9 évből fakadóan elmozdítja az eddigi könnyedebb, romantikától túlfűtött hangvételt a melodráma irányába. A film keretbe foglalva elénk tárja mindazt, amit 18 éven keresztül láttunk. És ahogy a harmadik alkalommal is elköszönünk a szereplőktől, az előző másfél óra fényében, az az előző részekhez hasonlóan mesteri.
„ -Csodás éjszakának nézünk elébe..."

És ha 9 év múlva nem látjuk újra őket a moziba, akkor sem lehetünk eléggé hálásak azért, hogy saját életünk filmjének jó pár részletét ismerhettük fel a vásznon, ezáltal is elfogadva mindazt, hogy nem vagyunk egyedül a szerelem impulzívan ragyogó kialakulásával, az élet által elénk állított döntésekkel, majd a hétköznapok fásultságának küzdelmével.

A lényeg, hogy mindvégig ott legyen mellettünk az, akit társunkként kiválasztva mindezt velünk együtt átéli, és szorosan fogja a kezünk, akkor is mikor életünkben utoljára látjuk a felkelő nap simogató sugarait, vagy épp a lemenő nap színpompás varázslatát."