Zöldellő rét, örökzöld fa, faültetés, szívrablások, „greenfields", no és a paripa. Váltakozó vágyakozás a végtelenbe majd vissza, akár egy hintaló ringatózása, ami mégis előbbre visz. Előbbre és felfelé, fel a szívünket egészen a fa tetejére, de nem azért, hogy ne érhesse el senki. Épp ellenkezőleg...

A hintaló vagy a róka - bár gyanítom, hogy ez a kettő egy és ugyanaz - átvisz egészen túl az Óperencián, ahol bár fúj a szél, csak a rossz álmokat viszi ki az ablakon. 

Hideg volt, de nem sokáig. A novemberi csípős estén betakargat minket az álom, most pedig az emlék. Lehet, hogy azért, mert olyan mélyről néz föl a legtöbb mozzanat, amit a szöveg és a zene körénk pakol a kis térben, hogy minden kedvesebbnek néz ki. Minden boldogabbnak és színesebbnek. A lábunk már mozog, mint a paták. Előre-hátra. Ide-oda. De nem táncolunk, a szöveget hallgatjuk és énekeljünk még akkor is, ha ez már rengetegszer megtörtént ezelőtt is, annak ellenére, hogy a zenekar nem is olyan régen kezdett el a köztudatba és fülekbe lopakodni. Vagy csusszanni.

Mint a kígyó, a koronás.

Mi a nyakába ugrunk, a koronába kapaszkodunk, de nem olybá tűnik, mintha minden hiába lenne, és nem csak a vége meglepő. Mindannak, ami történik.

„A kulcs az ajtót nem nyitja ki, nincs ember, ki be tud menni, csak ha bentről engedik." Hát minket engednek, de ha nem lenne egészen világos mindaz, amiről írok, akkor javaslom a rókahintalóval vaLó találkozást. Személyesen. Igaz, hogy veszett a jószág, és közveszélyes, de... de nem kell félni. Csak annyira harap meg minket, amennyire mi vágyunk abba a végtelenbe, amelyikben minden örökzöld. S ha erre a válasz az lenne, hogy: nagyon, akkor csak annyit mondhatok, hogy ez a harapás nem fáj, akármennyire is „nagyon".

Holdvilágos éjszaka van, álmodunk. Komoly gond van az idővel, az előbb mértem, és egy perc volt kilenc. Fekete az este, de van benne egy erősen világító test. Világít, és mi elfelejtjük mit kellett elfelejteni... de az feltűnik, hogy a szív meg az agy ugyanaz a szerv lett. Öröm van, trombitaszó,, dobogás, harmonika és húrok, húrok, húrok. Annak a gonosznak a nyaka körül is, aki azt állítja, hogy manapság nem lehet már olyan magyar szövegeket és zenét írni, amit ne hallottunk volna már az utóbbi évtizedek alternatív zenekaraitól.

Pedig de! Ahogy ez a válasz a mindig utolsóként elhangzó dalra (a „Nem sikerült" címet viselőre) is. A rókának nagyon is sikerült. Ismét. Nem is akárhogy!