„Bartha László a XX. század egyik legnagyobb magyar festője volt. Ezt nem udvariasságból mondom, hanem mert nem eléggé ismert, közismert az ő művészi jelentősége. Nem jelent meg olyan könyv ami méltó lenne hozzá, pedig ő rászolgál a világhírű művész minősítésre." - ezekkel a gondolatokkal kezdte előadását Dr. Gálig Zoltán művészettörténész.

Megtudhattuk, hogy Bartha László folytatója volt a magyar nemzeti művészet hagyományának, ami a nagybányai művészettel kezdődik, és a köztudatban lezárul az úgynevezett posztnagybányaiakkal, Szőnyi Istvánnal és Bernáth Auréllel. Bartha László ezt folytatta és továbblépett, mintegy átkódolva a természeti látvány elemeit.

A hónap műtárgya a festő „Ember és természet" című alkotása, amit Dr. Gálig Zoltán egy másik alkotással, René Magritte „Az emberi lét" című festményével hasonlított össze. Utóbbira inkább mondhatnánk első ránézésre, hogy a természetet ábrázolja, hiszen volt rajta fa, távolban dombok, felhők, és a felületes szemlélő azt mondhatná, hogy ez az, amit természeti ábrázolásnak hívunk, bár a természetes mindenkinek más. Inkább arról van szó - mutatott rá Dr. Gálig Zoltán - hogy „van egy közmegegyezés a művész és a közönség között arról, hogy ez az egész tulajdonképpen egy játék. Valami olyasmi, hogy te tudod, hogy ez egy vászon, de játsszuk azt, hogy felismersz rajta valamit, amit együtt szoktunk látni."

Ezzel a „nyilvánvaló" természeti ábrázolással szemben ott volt előttünk az „Ember és természet" című alkotás, amiről első ránézésre nem a természet jutna az eszünkbe. Inkább a művész fantasztikus ebben az alkotásban, ahogy az absztrakt világba helyez egy teljesen valószerű festővásznat, sőt, saját magát is odafesti. Hasonlít az előző játékhoz ez a festmény is, csak itt nem azt játsszuk, hogy felismerünk valamit, amit együtt szoktunk látni, hanem azt, hogy felismerjük benne Bartha különös látásmódját, és felfedezzük a festményben a természethez fűződő viszonyát.

Bartha László otthonosan mozgott mind az elvont, mind pedig a tényszerű, realista művészetben. Élete során több, mint száz könyvet illusztrált, amik közül az első 1955-ben jelent meg, az utolsó pedig 1980 körül. Az illusztrációk az adott könyv hangulatát idézik, bár több verses kötetben nem egész vershez készített rajzot, hanem egy-két kiválasztott sorhoz.

Megtudhattuk azt is, hogy 1968-ban Kőszegre költözött, és akkor történt meg életében az „ember és természet egymásra találása". Sokat vártak tőle miután ide költözött, de nem vett részt a pezsgő társasági életben, és nem nyújtotta művészetét ezüst tálcán mindenkinek. Bár Kőszegen, csodálatos környezetben élt - az utcáról „láthatatlan", növényekkel, természettel körülvett házban - mégis Isztambult festette inkább, mert távolabb látott sokkal, mint közvetlen környezete.

Az előadás közben végig vetítést láthattunk, ahol megcsodálhattuk Bartha László festészetének különböző korszakait, és láthattunk számos illusztrációt is. Utóbbiakat akkor is, amikor Szabó Tibor András, a Weöres Sándor Színház színművésze olvasott fel Villon verseket, hiszen Bartha László számos Villon-kötetet illusztrált. Hallhattuk a Közmondások és a Rondó című verseket, ezeket Weöres Sándor fordította, majd Faludy Ferenc fordításában hallhattuk többek közt a Sanzon a párizsi szép asszonyokról-t, valamint a Ballada a senki fiáról címűt.

A végig vetítéssel színesített előadáson kirajzolódott számunkra egy kép Bartha Lászlóról, sokszínű személyiségéről és festészetéről egyaránt. A bennünk kavargó képzőművészeti kavalkádot pedig szépen nyugtatta le a vers, ami Szabó Tibor tolmácsolásában úgy hatott, mintha tovább beszélgetnénk, és azt játszanánk, hogy az elmúlt egy órában megismertünk valakit, akinek csodás festménye ott volt tőlünk karnyújtásnyira, és aki egyszer ugyanígy olvasta, figyelte, értette meg ezeket a verseket, ahogy akkor mi ott a Képtárban.