Orsó: Milyen napod van?

Ibolya: Jó! Nekem minden napom más, természetesen, de mindegyik jó, és napról napra egyre jobb.

O.: Persze azért az se mindegy, hogy milyen emberekkel vagyunk körülvéve.

I.: Hogyne! Időnként nehéz, vannak nehezebb napok, nehezebb emberek, de ez a szakmával jár.

O.: Milyen volt például A Dal-ban lenni? Ott milyen emberek vettek körül? A magam részéről, mint néző, úgy éreztem, hogy egy feszített tempójú, de alapvetően jó hangulatú előadás zajlik körülöttem.

I.: Hát... egész jól elvoltam. Hogy mennyire volt jó hangulatú, azt nem tudom. A versenyzőket, mint valami tárgyakat, berakták hátra, folyamatosan rakosgatták őket egyik asztaltól a másikig. Semmi lazaság, mindenki olyan merev volt, mint egy pofon. A feszített tempó egyébként nem volt gond, mert jól megcsinálták az átállásokat, a stáb nagyon profi volt, ismerték a dolgok menetét, ezzel nem volt probléma. Az viszont már nem tartozott a profizmushoz, hogy beállították az embereket, mint egy-egy bábut, és ez a része viszonylag uncsi is volt. Jobban el tudnék képzelni egy olyan versenyt, ahol a művészváróban ülnek a fiatalok, lazán, jókedvűen, keresztbe tett lábbal, egy kis itallal, beszélgetnek, ott van két operatőr, és elkapják a legjobb pillanatokat. Nekem leginkább ez hiányzott A Dal-ból.

O.: Neked mondjuk van is összehasonlítási alapod.

I.: Igen, a Megasztárban épp ilyen volt, ott nagyon jó volt a hangulat, mindent olyan lazán kezeltek, hagyták, hogy kibontakozzunk. Ha az ember jól érzi magát, sokkal jobb vágóképeket tudnak csinálni róla, jó pillanatokat tudnak elkapni vele, itt sajnos nem ez volt. Nem volt elég kép, ráadásul az asztalokon csak víz volt, én meg inkább kólát vagy kóla light-ot ittam volna, szóval mindent, ami nem víz... Érdekes volt például, hogy nekem ott abszolút felhőtlen jókedvem volt, ők meg nem értették, hogy mi a bajom. Mentek a menedzseremhez, hogy legközelebb ne hagyjon piálni. Ha valaki ismer, az tudja, hogy én alapvetően ilyen vagyok: jókedvű, fesztelen, a nap 24 órájában folyamatosan bohóckodom. Nálam nagyon ritka, hogy szomorú legyek. Annak idején persze elkönyvelték, hogy Oláh Ibolya ilyen balhés meg olyan balhés, aztán az, aki erről írt, már rég nincs is ott, ahol akkoriban dolgozott. Én megmondtam minden újságírónak már akkor is, hogy „Kicsim, megírhatod, semmi baj! De egyet jegyezz meg: te már rég repülsz onnan, én meg még mindig a szakmában leszek, és azt csinálom, amit szeretek." Ennyi a különbség. Meg az is volt a baj, hogy engem nem lehet irányítani. Nem találják meg velem a megfelelő hangnemet, szóval nagyon furcsák az emberek. Ez mind annak köszönhető, hogy anno elkönyveltek valamilyennek, és amikor megismerik az igazi arcomat, nem tudják mire vélni az egészet.

O.: Azért, akárhogy is, de a Megasztár óta eltelt tíz év.

I.: Akár tíz, akár húsz vagy harminc év, Oláh Ibolyának lenni akkor is nehéz lesz ebben a szakmában. És tényleg ezt tapasztalom, de épp ez az, ami erőt ad. Én például tisztességesen dolgozom. Megírok egy dalt, teljesen önállóan, aztán elviszem, és megmutatom A Dal-ban. Ennyi. Ha nem nyerek, nem nyerek, nem esünk kétségbe. Majd egyszer. Most majd lesz valami más.

O.: Ezek szerint nem viselt meg túlságosan, hogy nem te lettél a nyertes.

I.: Nem, persze, hogy nem. Voltak olyan versenyzők, akik jobban a lelkükre vették. Nézd a pozitív oldalát: ez jó ingyenreklám. Mindent lehet erről és arról az oldaláról is nézni, és ha okosan gondolkodnak, akkor így fogják fel az egészet. Azért is jó A Dal, mert megmutathatod a saját szerzeményeidet. Ha legközelebb indulok, akkor már egy egészen más karakterű dolgot tudok vinni, mert nyertem az idei versenyen elég tapasztalatot. Mindegy, hogy meddig jutsz el, az egész ország nézi azt, amit alkotsz. A másik dolog pedig az, hogy én nagyon örültem volna, ha pl. a Depresszió megy ki. Ha jól emlékszem, 2007-ben volt egy finn rockbanda, akik megnyerték az Eurovíziót, és ez szerintem igazán nagyszerű.

O.: Mi a véleményed a mostani, hazai végeredményről?

I.: Azt kell, hogy mondjam, hogy elgondolkodtató dolog. A Dalban bizony vannak szabályok. Akkor viszont minek a szabály, ha fel lehet rúgni? Szerintem ezzel mindent elmondtam. Én nem vagyok senkinek a rosszakarója, de szerintem nagyon érdekesen működik ez a mai Magyarország. Akinek vannak valakik a hátterében, akik tolják, azok érvényesülnek, és szarrá keresik magukat. Akik évek óta tisztességesen dolgoznak, és kilehelik a belüket, azok meg majdnem éhen halnak. Ez persze ugyanúgy érvényes az újságírókra, a színészekre, és sorolhatnám. Az a baj, hogy én meg nem tudom befogni a számat, én megmondom akkor is a magamét, ha olyan helyzetben vagyunk, hogy nem lenne szabad elmondani, akkor is felteszem a kérdést, hogy „akkor mit szabad?" Szerintem nem csak ő állta volna meg a helyét a nemzetközi versenyben, és áldja meg a Jóisten, remélem, hogy sok sikert fog elérni, de mivel más úgysem mondja ki, én kimondom: egy kicsit hiteltelenné vált a hazai verseny ezzel a végeredménnyel.

Persze azt is látom, hogy sokan azt fogják gondolni, hogy féltékeny vagyok, mert én akartam volna kimenni. Nekem tényleg mindegy! Mindenki azt csinál amit akar, nekem semmitől nem vették el a kedvem. Én többször képviseltem Magyarországot nemzetközi helyszíneken, és tudom, hogy nagyon-nagyon jó érzés, és óriási a felelősség. Az ember ír egy dalt, körülír egy témát, és pont, hogy az erőszakról szól... Még ha védeni szándékozik is valakit, akkor sem lenne szabad így elfajulni a dolgoknak. És mivel büntetőeljárás van ellene, nem tudjuk, hogy mi lesz. Mi már eleve úgy neveztünk, hogy töviről hegyire elolvastuk a kinti szabályzatot, és ezért is mondtam az előbb azt, hogy akkor meg minek a szabály, ha úgysem tartják be? Valószínűleg egyébként a zenész kollégák is ezen a véleményen vannak, csak ők nem mondják el...

O.: A dal, amit a versenyre vittél, hogy született? Sokan gondolhatják, hogy a saját tapasztalataidról szól, hiszen te is egy tehetségkutató által lettél közismert.

I.: A dal úgy született meg, hogy számtalanszor találkoztam emberekkel a taxiban, vagy az utcán megállítottak, vagy akárhol, és feltették a kérdést, hogy „figyi, nem uncsi már szerinted ez a sok tehetségkutató verseny?" Így kezdődött. Hogy nem furcsa, hogy félévenként kijön egy újabb egyperces „sztár"? Tehát innen. Igazából nem a tehetségek ellen vagyok, sőt, én mellettük vagyok, csak azok ellen vagyok, akik ebből pénzt csinálnak. Itt ugyanis kőkemény pénzekről van szó. Nagyon érdekes például az is, hogy mi alapján döntik el a „nagyon nagy" emberek, hogy mikor nyomjanak egy dalt a rádióban? Többek közt ezt sem értem, mert minden egyes dalt játszottak, kivéve a Szabó Leslie dalát és az enyémet. Kezdem magam az ilyenek miatt itthon egyre szarabbul érezni, mert akármi jót csinál az ember, az mégsem jó. Én mindig erősen szövegcentrikus ember voltam. A dalomnál oké, hogy a dallam nem volt túl erős, de a szöveg azért elmondott egy-két dolgot, és hogy tényleg az van, hogy ebben a mai világban csak gyártjuk az egyperces sztárokat, és ott van az, hogy sokan már 35 éve nyomják az ipart, taposnak, és egyszerűen nem tudnak előbbre jutni.

O.: Én néztem a zsűri arcát, miközben énekeltél, és  szerintem nem volt mindenki egyöntetűen boldog...

I.: Majd jövőre, vagy két év múlva megírok egy olyan dalt, ami lehet, hogy jobb lesz. De pl. ott van a Szabó Leslie dala, hát az maga volt a tökéletes! Olyan komoly dalt és szöveget írt, hogy komolyan mondom, a mai napig lehidalok tőle. Én nagyon ritkán hajolok meg egy ember előtt, és erre azt mondtam, hogy ba..meg: IGEN. És senki nem tudja róla, hogy ő egy híres zeneszerző, tavaly is két eurovíziós dalhoz írt szöveget vagy zenét, tehát egy igazi, komoly szakemberről van szó, és szerintem épp az ilyen dolgokat nem becsülik meg. Én csak azt mondom, hogy mindenki dolgozzon meg a sikeréért, az is, akinek most éppen jól megy a szekere. Ne az legyen, hogy csak úgy adják neki. Nagyon magasra lehet jutni, és aztán egyszer csak leeshet a mélybe. Az emberi mivoltunkat azért tartsuk már meg.

O.: Melyik szimpatikusabb neked: a saját dal megírása és előadása, vagy ha mások írnak valakinek dalt? Vannak olyan előadók, akik jól énekelnek, de nem szereznek zenét.

I.: Én zenét írok, szöveget írok, hangszerelek, úgyhogy én nem kérek meg mást, mert minek, ha én értek hozzá; ráadásul így a saját elképzeléseimet első kézből valósíthatom meg. Nagyon könnyen és gyorsan kitalálom a zenét, és le is írom hozzá a kottát. Érdemes ezeket a dolgokat megtanulni, gyakorolni. A legizgalmasabb része talán a hangszerelés. Mikor elkezdek dalt írni, látom magam előtt az egész képet, és utána kezdem el megírni a zenéjét; pl. látom magam előtt, hogy két csellista van benne, meg mondjuk egy hegedű. Utána már sokkal könnyebb a dolgom. Szeretek játszani a hangszerekkel, igaz, még nem dolgoztam velük, de a közeljövőben mindenképpen szeretnék. Amit én akarok, az különleges, de ezt egyelőre még nem árulhatom el.

O.: Zenekarral, vagy szólóban szeretsz inkább dolgozni?

I.: Zenekarral. Nagyon ritkán vállalok be félórás hakniműsorokat. Olyankor is csak azért, mert kell valamire a pénz. A zenekar sokkal hitelesebb, mit amikor áll ott egyedül az ember 25 percig, igaz, utóbbival sajnos sokkal jobban lehet keresni. Én azért általában a zenekarommal koncertezem.

O.: Egy jóval korábbi interjúban azt nyilatkoztad valahol, hogy szeretnél külföldi karriert is csinálni.

I.: Igen, ez azóta is áll. Csak ez persze nem olyan egyszerű, nem úgy megy, hogy bejelented, és huss. Nagyon-nagyon lassan működnek a dolgok. Meg kell tanulni a nyelvet, össze kell állítani egy megfelelő repertoárt, ilyesmi. Viszont úgy gondolom, hogy ha itt nem megy, akkor lépni kell tovább, nem kell tökölni. A sikert csak az éri el, aki keményen dolgozik rajta.

O.: Amikor az ismerőseimet megkérdeztem, szinte teljesen egyöntetű volt az a vélemény, hogy kedvelik az egyedi hangodat és azt a zenét, stílust, amivel foglalkozol.

I.: Én pontosan azért dolgozom annyit, hogy ezt elérjem. Ez rengeteg munkába kerül, azért is nem idegesítem magam butaságokon, mert nincs értelme. Ha itt nem megy, akkor majd megy máshol.

O.: Tehát te az a típus vagy, aki azt mondja, hogy lehet hogy nem sikerül, de mindenképpen legalább megpróbálom, és megteszek mindent, amit tudok?

I.: Én nagyon vagány csajszi vagyok, az a jég hátán is megélő típus. Volt olyan, hogy fogtam magam, kimentem két hétre Szicíliába, és ennyi. Semmi nyelvtudással, semmivel. Volt pl. egy olyan, hogy Palermóban voltam kint zöldségpiacon, mutattam az embernek, hogy KÉT KILÓ cseresznyét kérek, még le is írtam neki. Mondott mindent, összevissza. Én meg csak mondtam a magamét, hogy ember, mit nem értesz? Két kiló cseresznyét szeretnék. A manus meg megszólal magyarul: „akkor most két KILÓ, vagy két SZEM lesz?" Á, mondom, maga hülye. Adja azt a cseresznyét, ne szórakozzon velem.

O.: Hogy néz ki egy napod? Említetted, hogy sokat dolgozol a dalokkal, hogy történik ez a gyakorlatban?

I.: Nos, valójában ezen a részén pillanatnyilag nem dolgozom sokat, mert a dalok már elkészültek. Most azt várom, hogy az az ember hazajöjjön Amerikából, akinek a stúdiójában szeretném rögzíteni a dalokat. Így most egy kicsit rá lehet pihenni az egészre. Szeretnék majd nagyjából november közepén csinálni egy nagyszabású koncertet is, de ez egyelőre még csak terv. Nem lemezbemutató lesz, hanem önálló koncert. A lemezbemutatóknak amúgy se látom értelmét, mert senki nem vesz már CD-t. Volt, hogy koncert után odajött valaki egy másolt CD-vel, hogy Ibolya, aláírnád? Természetesen, mondtam, és aláírtam neki. Nincs ezzel problémám. Ha neki így jobban megéri, akkor jobban megéri, a lényeg, hogy hallgassa, amit csinálok. Láttam olyan énekest is, aki nem írt alá ilyen CD-t... Valahol jogos, de azért mégiscsak furcsa.

O.: Igen, erről eléggé megoszlanak az előadók véleményei. Azért abban egyetérthetünk, hogy nem a CD-eladásokon múlik az énekes megélhetése.

I.: Én úgy érzem, hogy hiába készültek jobbnál jobb, változatos szövegek a dalaimhoz, hiába igényes, minőségi, mély mondanivalójú zenék, valamiért ma Magyarországon mégsem merik leadni, lehet hogy pont azért, mert akkor az emberek hirtelen elkezdenének gondolkodni...?

O.: Nekem az a tapasztalatom, hogy az általam kedvelt előadóknak mindig egy-egy slágerét nyúzzák a médiumok, holott az albumon annál százszor jobb zenék is vannak...

I.: Például találkoztam Szenes Ivánnal, aki őrületes nagy szakember volt. Többször voltam nála a dalaimmal, megmutattam neki, ő pedig elmondta, mi jó, mi nem jó. Egy olyan dala is felkerült az albumomra, amit már 30 évvel ezelőtt megírt, és egész idáig nem találta meg a megfelelő előadót hozzá. Emlékszem, egyszer kutattam a kottái között, és ráakadtam. A címe az volt, hogy „Ki nem volt soha még úgy szívből szomorú" (beilleszteni: https://www.youtube.com/watch?v=IqXRvfK-sdA). Elkezdtem dúdolgatni, énekelgetni a szöveget. Később aztán engedélyt kértem tőle, hogy a harmadik lemezemre felkerülhessen, mert a témába nagyon illett. Kicsit átdolgoztuk, és végül felkerült.

O.: Tudomásom szerint neked van egy rajongói klubod is, az interneten találkoztam vele.

I.: Én nem tudok ilyesmikről, az internetet és a Facebookot pedig méregnek találom. Nem szeretek internetezni, nem igazán szeretem a mobiltelefont sem, nem tudom miért, de ezekkel a dolgokkal nem vagyok kibékülve. Vannak ilyen típusú emberek. Még a kocsik között is a Trabantokat nézegettem.

O.: Amikor annak idején elindultál a Megasztárban, voltak nyilván elképzeléseid. Azóta eltelt 10 év. Mi valósult meg mindabból, amire akkoriban vágytál?

I.: A Megasztárba azért jelentkezem, hogy legyen egy olyan munkám, ami egyben a hobbim, mert azt tapasztaltam, hogy nagyon sok ember csinál különböző olyan dolgokat, amiket nem szeret. Ebbe pedig mindenki belefásul, megtörik. Én megfogadtam, hogy egész hátralévő életemben, még ha pénz nincs is benne, de olyan munkát szeretnék csinálni, amit szeretem, amiben jól érzem magam. Ez volt a cél. És tudtam már akkor is, hogy egyszer még sokra vihetem.

O.: Semmi egyéb vágy? Hírnév, ismertség...?

I.: Hát nézz rám... Nincs. Nem akarok másnak látszani, mint aki vagyok, megmaradtam ugyanannak az embernek, aki mindig is voltam. Én nem változtam meg.

O.: Mondjuk ez is olyasmi, amit nem látni tévén keresztül, igaz, egymillió ember nem is ismerhet meg személyesen.

I.: Nem, sajnos nem. De én ezen nem is görcsölök, az, hogy ki mit gondol rólam, nem érdekel. Ha folyamatosan ezzel foglalkoznék, akkor nem lehetnék boldog. Akkor mindig valami megfelelési vágynak kéne engedelmeskednem, én viszont szeretek szabadon élni, kötetlenül. Nekem ne mondja meg senki, mit csináljak, én sem mondom meg másnak, hogy mit csináljon. Én tudok élni, élvezem az élet szépségét, a természetet, az építményeket. Így az ember lelki békéje is teljesen kiegyensúlyozott. Pedig annyiszor tapostak már belém, de mindig felálltam, és folytattam a dolgom ugyanúgy. Mindig vannak problémák, mindig lesz valami nehézség, de tovább kell menni, meg kell oldani. A gondok azért vannak hogy megoldjuk őket, és mindenre van kiút. Persze bosszantó, ha valami rossz történik, de megoldjuk.