Egy 1983-as Kéner Gábor által készített rádióinterjújából kiderült, hogy Stekovics János nem csak a színek, formák, fények és árnyak konzerválásának művészetében sikeres, hanem a hangok világában, a zenében is maradandót alkotott. A sárvári születésű, ma egy németországi sikeres könyvkiadó tulajdonosa zenei előképzettséggel is bír. Hat évig zongorázott, majd Szabó Endrétől, a Regős Együttes tagjától - aki irodalom tanára volt a Sárvári Tinódi Gimnáziumban - gitározni is tanult. Merseburgban -ahol üzemgazdászként végzett - felsőfokú énekvizsgát is szerzett. A lipcsei Szolidaritás Együttes szólistájának kérte fel, amelynek 200 tagja volt a világ számos országából. Az ekkor, 1985-ben az NDK-ban készült lemezre egy régi erdélyi népdal került a magyar népdal és régi virágének repertoárból.

Ez a meglehetősen sokszínű zenei és más tudományokat is érintő műveltsége mekkora hatással van arra, hogy hogyan látja a világot, képezi le és adja azt tovább, azaz hogyan láttatja azt másokkal? 

A zene és más művészetek is valószínűleg befolyásolják, de nem minden esetben tudatosan. Így negyven év távlatából már nem tudom azt megmérni, hogy melyik művészeti ág mennyire hatott a világgal szembeni érzékenységemre. Maga a fotó is (amin életem súlypontja nyugszik) csak egy összetevője annak a sok komplex befolyásoló tényezőnek, melyek a világlátásomat alakították. 

A közgazdasági diploma egy szükséges rossz volt, de végül is egy  teljesen más irányba is ablakot nyitott nekem.  Ennek a keverékéből állhatott össze az, hogy az ember bizonyos dolgok iránt érzékeny, egyidejűleg tájékozott is a világ problémáiról, dolgairól is. Így akár ösztönösen is fel tudja ismerni a problémákat és ezen tapasztalatok által képileg meg tudja teremteni a lehetőségét annak, hogy ábrázolni tudja azokat (vagy legalábbis azt gondolja).

Ma, a digitális fényképezés virágkorában a virtuális világ talaján - legjellemzőbben a közösségi oldalakon - burjánzanak a hobbifotók, a gyorstalpaló fotóstanodák gombamód szaporodnak. Az amatőr felvételek amolyan tarka vadvirágok a fotózás mezején. Hol van az amatőr és a profi fotózás mezsgyéje, mitől lesz valaki jó fotográfus, fotóriporter, fotóművész, szükséges-e megkülönböztetni ezeket? Stekovics János melyik ezek közül?  

Már nincs mezsgye, minden keveredik. Régi jó magyar mondás szerint a vak tyúk is talál szemet! - fejezi be gondolatát, miközben tekintetét már a dohánykávéba meríti, mosolygósan kortyol kedvenc feketéjéből és folytatja.

Úgy ahogy mondja, tarka vadvirágok. És mennyire gyönyörű lehet egy csokor vadvirág! Egy amatőr, egy laikus is csinálhat egy nagyon jó képet és a fotóművész is készíthet sok rosszat, amire aztán kínjában ráfogja, hogy művészet.

Adott tény, hogy az alkalmazott fotográfia mellett, amiben most nagyon sokat dolgozom, léteznek jó fotóriporteri felkészültséget követelő feladatok is, amit ma ugyan kevésbé művelek, de régen ez volt a szakmám. Az volt a kenyerem, amikor Magyarországon éltem még és ezért szívesen nyúlok vissza azokhoz az eszközökhöz, amit a fotóriporterség megkövetel, és ha az ember az egészet ötvözi egymással, akkor megszülethet egy-egy jó kép. Ugyanakkor fontos az esztétika is, hogy minden képnek legyen felépítése.

Érdekes szempont, illetve jó tudni, hogyan készül egy kép analóg technikával is, amit ma már a digitális korszakban sajnos alig ismer valaki a fiatalok közül, de a legtöbb digitális szűrő - például a Photoshop-ban jó néhány szűrőfunkció - a régi analóg eljárásokon alapul, tehát ma is azt próbálják reprodukálni, ami kisebb-nagyobb sikerrel megy is. De nagyon oda kell figyelni arra, hogy ezek alkalmazását ne túlozzuk el.  

Fotó: Stekovics Gáspár

A fotózás technikai háttere mondhatnánk fénysebességgel fejlődött a múlt század utolsó negyedétől számítva napjainkig. Ezzel párhuzamosan az élet szintén gyorsulni látszódik, egy életöltő alatt lényegesen több megörökítésre méltó hatás ér egy embert, ám mégis mintha kevesebb idő és figyelem maradna ezekre az igaz értékekre, a nem talmi pillanatokra. Mikor jelentette a legnagyobb örömöt a felvételek elkészítése, akkoriban, amikor az analóg technikát alkalmazta még, vagy most amikor a világ behódolt a digitális technikának?

Igen, a környezeti hatások sokasága eltompíthatja az egyéniséget. Meg kell tanulni szisztematikusan kiszűrni azt, hogy mi fontos számunkra. Ez néha sikerül, bár a figyelem elterelésére egyre kifinomultabb eszközöket talál fel a marketing.

Régen (az analóg években) amikor elkészítettem egy képet, először elgondoltam, hogy mit akarok fényképezni, mit szeretnék megmutatni. A fotós rá volt utalva a filmérzékenységre, a képminőség nem volt sokszor olyan jó, mint manapság, vagy pedig nagy formátumú gépekkel kellett dolgozni, hogy az ábrázolás minőségének eleget tegyünk.  A rákészültség azonban ma sem változott meg, ha valaki komolyan foglalkozik egy témával. Én szeretem előre tudni, hogy mit fogok csinálni, azt is előre elgondolni, hogyan fogom és mivel megvalósítani az elképzeléseimet. Amikor aztán oda megyek a helyszínre, legtöbbször úgyis ér valami meglepetés, ami részben más eredményt hoz majd, de tulajdonképpen maga a fényképezés ténye a legnagyobb öröm és feladat. 

Van-e legkedvesebb fotótémája és fotóvágya, amit még bensőjéből fakadóan muszáj megalkotnia? 

A legkedvesebb fotótémám természetesen klasszikus: az ember. Amikor egy jó portrét készíthetek valakiről. De nem úgy, hogy „na, nézzen ide a lencsébe" és lenyomom a gombot, aztán készen van a mű. Először megvizsgálom a környezetet, megismerkedek a szereplővel, a „vágy" (a feladat) tárgyával. Egy idő után felépítek hozzá egyfajta bensőséges kapcsolatot és elképzelem, hogy tulajdonképpen mi illene ehhez a személyhez azon a fotón.

Természetesen akadnak itt lesipuskás jó momentumok, amelyek egy pillanat alatt megszületnek és benne van (lehet) a képben az illető egyénisége. Én azonban inkább azt szeretem, ha a fotózás előtt foglalkozhatok az alannyal, megismerhetem a körülményeit és a saját környezetében egy olyan helyet találok, ami illő hozzá. Ugyanakkor azt a fényt is meg kell teremteni, ami alkalmas hozzá. Ezen ma már lehet a technikával is segíteni. A nyolcvanas években nem lehetett annyi technikát alkalmazni, mint ma, mert egyszerűen nem volt. Ezért voltak a legkedvesebb alanyaim a magyar pusztai parasztság illetve a Lukács fivérek, akiket világszerte megismerhetett a közönség. Akkoriban volt még időm arra, hogy hetekig, hónapokig, évekig foglalkozzak egy-egy témával és egy-egy emberrel, tanulmányozzam őket, hogy hogyan élnek, dolgoznak, viselkednek. Mindezt később megpróbáltam egy-két képbe sűríteni. 

Az építészeti fotográfia is egy olyan terület, ahol sokat tevékenykedek. Itt az alapfeladatokat eleve jól kell megoldani. Már az nagy öröm, hogyha az ember tudja, hogy az építész hogyan szeretné láttatni a művét - és még nagyobb öröm, ha olyan szemszögből láttatom az alkotást, ami magának a tervezőnek is tud még újat mutatni. Így készülnek a szokatlan felvételek. 

A fotóvágyam folytatni azt, amit eddig csináltam és azt még jobban, ha lehet. Az „idő", mint olyan a tulajdonképpeni fotóvágyam, egyszerűen csak az, hogy több időm legyen egy-egy kiválasztott témára. Odafigyelek arra, hogy kétévenként legyen egy olyan feladatom, amin hosszú ideig (12-18 hónapon keresztül) tudjak dolgozni, és amibe veszteséget nem számítva, arra tekintet nélkül beleadjam saját magamat, az összes energiámat. 

Fotó: Stekovics Gáspár

A nyolcvanas évek végéig az MTI munkatársaként dolgozott, mellette a Csongrád/Békés/Bács-Kiskun megyei tanyavilágot járva örökítette meg az akkori dolgos hétköznapokat és a „komázásokat", ahogy a híressé vált Pap Lukács ikrek közül István mondta anno.  A 80-as évek végén a vásárhelyi Tornyai János Múzeumban kiállítás nyílt munkájából, a századforduló végén pedig németországi saját kiadójában „Die Junggesellen". Die letzten ungarischen Pusztabauern című albumában tárta a német publikum elé a magyar parasztemberek igaz(i) világát.

Az idős Pap Lukács fivér egy interjúban azt nyilatkozta Önről, hogy szinte otthon volt náluk és a viszonyukat családinak nevezte. Minden modelljével ilyen intenzív és bensőséges kapcsolatot tudott teremteni és fenntartani? Amennyiben igen, ezt a munkamódszerét a mának is képes volt megőrizni? 

A Lukács fivérek idejében még tényleg több időm volt. Bemutatott nekik valaki, akit fényképeztem, megismerkedtünk, később elmentem hozzájuk a tanyára. Eleinte beszélgettünk, aztán igen, komáztunk - sietnek vissza a gondolatai a múltba, hogy azután egy pillanattal később folytassa - egy hónap múlva ismét visszamentem, majd két hónap múlva is. Éveken keresztül visszajártam és így kerültünk közel egymáshoz: alkalomról alkalomra egyre jobban kinyílottak nekem. A tanyasi parasztemberekkel interjúkat is készítettem, kizárólag magamnak, hogy a képeknek meglegyen a háttere. Az első modelljeim a Molnár testvérek, Molnár Ernő és Lajos voltak. Ők „vittek" engem tovább. A tanyasi parasztság jól ismerte egymást és bármilyen rendszerben ők megmaradtak tanyasi embernek, számukra nem volt se kommunizmus, se szocializmus, se kapitalizmus. Számukra a munka létezett. Dolgozó emberek voltak, akik élték a saját életüket, mint ahogyan évszázadokon keresztül azt elődeik is tették. Ismerték egymást. Cs. Szűcs Imre mesélte röviddel azelőtt, mielőtt eljöttem 1988-ban Németországba, hogyha valaki megkérdezte, ki az a Stekovics, akkor a következő volt a válasz: „Neki nyugodtan mesélhettek, ő közülünk való!"

Ez a mondat volt a siker a kulcsa. Nem az, ahogyan számos kollégám csinálta, hogy kiment a tanyára és így szólt: „ Józsi bá', csináljon úgy, mintha dolgozna", kell az újságnak egy kép. Ez volt a szocialista riport alapja. (nevet)

Nálam az volt a szünet, hogy „csináljon úgy, mintha nem dolgozna", hiszen statikus portrékat csináltam róluk. Azt szerettem volna megmutatni, hogy mit csinált az idő ezeknek az embereknek az arcával, a kezével, a testükkel, milyen környezetben élnek. És mindenek előtt a méltóságukat akartam bemutatni. 

A mostani munkamódszerem is hasonló. A közelmúltban egy kamionsofőr ismerősöm, Silvio Rössler portréját készítettem. Ha pontosan vissza kell emlékeznem, vele idestova 20 évet töltöttem el. Ugyanis amikor a falumba költöztem (1994, Dössel, a szerk.) akkor ő még gyerek volt, aki az ablakom alatt a játszótéren oktatta karate fogásokra a többi gyereket úgy, hogy jól elcsépelte közben őket. (mondja szinte mosolyogva, szemei előtt láthatóan vidám sorozatfotó pereg, aztán folytatja) Ezeket az embereket is, akiket most fényképezek, régóta ismerem. A faluban a sok beszélgetés folyamán áll össze egy-egy kép. Megismerem vágyaikat, álmaikat, és egy németországi falusi ember sem más, mint valaki Magyarországon vagy Oroszországban. Ez a kamionos történet úgy jött létre, hogy modellem a húsvéti falusi ünnepségen, néhány sör után elmesélte, hogy számára az a legszebb időtöltés, amikor svájci túrája végeztével, teherautójával megáll valahol egy hegyen, és egy szivar kíséretében a kocsi kerekéhez dőlve a naplementében gyönyörködik. „Silvio, akkor én így fogok rólad egyszer egy képet csinálni."- mondtam neki. Aztán kerestünk egy hasonló helyet, mint amiről mesélt. Megcsináltam róla azt a fotót. A mai napig is így készülnek ezek a képeim az emberekről, nagyon ritkán van az, hogy tíz perces ismeretség után valakiről fotót csinálok. Mindig felkészülök előre.

Nemrégiben a pappenheimi grófnőt fényképeztem le egy könyv számára. Kevés időnk volt, de elmentünk együtt ebédelni, megismerkedtünk, beszélgettünk két-három óra hosszat, megnéztük az erdészházát és a kastélyát, további időbe telt, hogy megtaláljuk a szükséges helyszínt és eldöntsem, milyen fénnyel fogok dolgozni. Majd csak ezek után nyúltam a kamerához. Úgy készült ez a kép is, hogy tudtam kiről van szó, tudtam, hogy kik az ősei, hiszen az egész családról készítjük a könyvet.   

Az 1992-ben Halle an der Saale városában alapított kiadójának gondozásában több mint ötszáz - többségében saját illusztrációjú- kiadványt jelentetett meg. Leginkább Szász -Anhalt természeti- és művészeti kincseit, kulturális relikviáit foglalta albumokba, útikönyvekbe német nyelven. 2014 júniusában „Das Stift Klosterneuburg. Wo sich Himmel und Erde begegnen" címmel jelent meg legújabb albuma a Bécs közeli, Duna partján álló kolostorról, amelyet Alsó Ausztria egyik legjelentősebb kulturális és szellemi központjaként tartanak számon.

Egy 2006-ban készült interjúban egy Szeged és környékét érintő fotózás terveit említi. Ez a vízió az ötszáz részeként realizálódott már, gondolkodik-e a német nyelvű kiadványok magyar nyelven is történő megjelentetésén?

Igen, ma már a kiadványok száma jóval meghaladja az ötszázat. Létezik olyan megbízás, aminek elkészültére alig három hónap áll rendelkezésre, olyankor éjjel-nappal azon kell dolgoznunk. Én erre már feltaláltam a 36 órás napot is. Ha elmegyek külföldre, vagy otthontól távolabbra fényképezni akkor ugyanez a helyzet.

A szegedi projekt még nem valósult meg, de már idén elkezdtük komolyan tervezni. Először ez csak ötlet volt. Aztán januárban feltettem a facebook-ra néhány képet az archívumból a régi vásárhelyi fotók közül. Ekkor egy csapásra százzal több ismerősöm lett Székkutas környékéről, mindenki ezeket a képeket nézte. A virtuális világban találkoztam Molnár Ernő fiával újra, akit akkoriban is már jól ismertem. Vele kezdtünk el levelezni, hogy jó lenne ezt a régi témát folytatni. Válasza az volt: „hogy szeretettel várunk, bármikor jöhetsz.". Egy ilyen pillanatban természetesen a tervmegvalósítás is közelebb jön és megérik majd a gondolat, hogy ismét a régi témán dolgozzak - csak éppen harminc év elteltével mutassam be a régi modelljeim utódjait.

Magyarországon a terjesztés lenne a nagy probléma. Ezt kellene kiépíteni, de nem ismerem a magyar könyvterjesztőket. A mi általunk produkált minőségben nehéz lenne olcsón forgalmazni könyveket. Nem ismerem, mekkora itt az az igényes és mindenekelőtt fizetőképes kereslet, aki hajlandó 40-50 Eurónak megfelelő összeget egy-egy kötetért kiadni. Európa más országaiban ez nem gond.

Az elmúlt három évben már a második nagyobb kiadványunk jelent meg klosterneuburgi apátságról, amire nagy a kereslet. Ha Magyarországon is lenne egy hasonló támogatott megbízás, nem lenne gond felmérni, hogy mennyire fogadják el itt a munkánkat. De ugye itt is van elég kiadó, van elég fotós, vannak jó ötletek és mindenki megpróbál a munkájából élni.

Lenne-e az a munka - természetesen fotózás - amiért úgy érezné, érdemes Magyarországra jönnie, ha igen, csak a „szerelem" hozná, az Alföld? Egyáltalán miért az Alföld a „szerelem" és nem például a Dunántúl? 

Azért az Alföld az egyik szerelmem, mert mint (felnőtt) ember ott ébredtem fel. Tizennyolc éves koromig Sárváron éltem, utána elkerültem katonának Szekszárdra, aztán Veszprémbe egyetemre, ahol elég könnyed életet éltem, pl. sokat zenéltem, nem olyan sokat tanultam. Onnan elkerültem az NDK-ba, oda is felvettek az egyetemre. Az NDK-beli egyetemi éveimet két dolog határozta meg, az egyik a zene volt és akkor kezdtem el úgy fényképezni, hogy éreztem benne, ezen a téren sokkal többet is tudnék nyújtani. 1985-ben kaptam a szegedi MTI- nél állást és ezután jött a hosszú történet a pusztai parasztsággal. Ha ott maradunk, ahol születtünk, nem látunk mindent. Bizonyos dolgokat illetően vakok maradunk. Minden megszokott, a környezet, a természet, az emberek körülöttünk. Nem tudjuk az ocsút a búzától elválasztani. 

Egy más közegben, mint nekem Szeged volt akkor, ahol úgy fogadott a fotóriporter kollégám, hogy „te itt szép lehetsz, de okos nem" minden lépésünkre oda kell figyelni. Amikor elkezdtem a parasztok világát fényképezni, akkor azt mondták a szakmabeliek, hogy ezt itt ők már mind letarolták, hiszen mindenki volt már „tanyázni". Én nem „tanyázni" mentem. Elővettem azt a száz éves technikát, ami már senkinek nem volt: 13x18 cm-es síkfilmekkel készítettem el portréimat.

Az 1870-es években élt Hódmezővásárhelyen egy fotográfus, Plohn József. Ő a 48-as honvédeket fényképezte a kiegyezés után vásárhelyi műtermében. Modelljei felvették régi egyenruhájukat és Plohn nagyon szép műtermi fotókat készített. Én nem ugyanazt akartam és nem műteremben. Én megcsináltam a saját „dolgomat" anélkül, hogy kérdeztem volna bárkit is. Aztán amikor két év múltán az első harminc képet kiállítottam, akkor mindenki meglepődött. Ezután a saját bejárt utamat járhattam.   

Mondhatnánk, családi halmozódás merül fel a fotózás terén. Fivére, Gáspár festőművészként kezdte pályafutását, manapság azonban fotókiállításokon találkozhatunk az ő képeivel is. Van valami felmenő szál, ami Önt is és testvérét is a vizuális ábrázoláson keresztül történő kifejezés felé vezette, vagy ez csupán a véletlen műve? 

Nem véletlen, mert anyánktól ezt láttuk és tanultuk mindketten. Én a kézügyességemet soha nem akartam hasonló irányba fejleszteni, mint az édesanyám vagy az öcsém, nekem nem volt elég türelmem ahhoz, hogy rajzolni tanuljak. Tíz éves koromban, amikor megkaptam az első fényképezőgépemet, azzal próbáltam először megvalósítani képi gondolatimat. Gyorsabb volt, mint valamit lerajzolni, csak lenyomtam a gombot, előhívattam a filmet, ma meg a képet megnézem a számítógépen. Türelmetlen voltam, ha valami nagyon sokáig tartott. Anyánk sokat festett, mai napig portrékat rajzol immár nyolcvankét évesen is. Valószínű tőle örököltük ezt. Testvérem festőművészként dolgozott, ami manapság nagyon nehéz kenyér, főleg Magyarországon, ezért is váltott a fotózás területére. Minthogy neki kiválóan iskolázott szeme van, főleg a tájképei és a portréi is elsőosztályúak. Gyorsan felismeri a lényeget és egy pillanat alatt meg tud valamit ragadni, amihez nekem sokszor hosszabb folyamat kell. Ugyanakkor nem vetekszünk egymással. Teljesen más területen dolgozunk. Az én időm nagy részét elveszi a napi kenyér illetve a munkatársak, alkalmazottak bérének a megkeresése.

A fotózást soha nem éreztem munkának, a szépségek megtalálása nekem egyfajta passzió. De mindezek ellenére szükségem van néha egy másfajta szabadidőre is, amikor másnaponkénti úszásban újrarendezem a gondolataimat, fizikai teljesítőképességem határára érek, de közben lelkileg ismét feltöltődöm. Ilyen módon meg tudom őrizni a kiegyensúlyozottságomat. Ez pedig tovább visz az új feladatok megoldásában.

Most milyen témákon dolgozik? Mi az, ami hosszú távon foglalkoztatja?

Jelenleg a sok kisebb (nevet) „projekt" mellett egy ismét két éven át tartó nagyobb művel foglalkozok. A „Dessau-Wörlitz"-i parkok az UNESCO Világörökség részei. Onnan jött tavaly egy felkérés egy olyan alkotásra, amit eddig még nem hoztak létre az elmúlt kétszáz évben, amióta ez a tájegység így létezik. Ez nagy kihívás, hiszen itt egy olyan könyvet kell jövőre megjelentetnünk, amiben nem a látható műemlékeket képezzük le, hanem a hely hangulatát érzékeltetjük. Így aztán helyet kap minden, ami ennek a témának az érzékelését elősegíti. A természet, a vadászat, a képzőművészet és a kulináris örömök viszik majd az olvasót vissza a 18. századba. Eltekintve attól, hogy ezt a környéket már húsz éve ismerem, mégis újra kezdek mindent felfedezni. A közelmúltban majd' százszor voltam ott, az elkészített képek száma sem számít, de meghaladja a több tízezret, és lassan kezdem érezni e táj hangulatát. Nem lesz könnyű munka a válogatás. De érzem, hogy már jó úton vagyok...