Graham Chapm

Önéletrajzot olvasni nagy megtiszteltetés. Főleg, ha egy olyan emberé, aki a viktoriánus hagyományok thatcheri Angliájában a nyárspolgárság mögé rejtett bigott vallásosság, vagy a határtalan tivornyázások között még képes volt elgondolkodni a civilizáció által egyre inkább kínosan dugdosott, de ennek ellenére - vagy pont ezért - könyörtelenül kibuggyanó értékeire, az embert nem csupán fogyasztógéppé redukáló folyamataira. Akik számára ismerős a Monthy Python csoport, azok sokszor összefuthattak Graham Chapman, flúgos, idióta, idétlen, tökfej, gumby, szemüveges arcával. Azonban akkor, ha ennek a tehetséges bohócnak a szemébe nézünk, vagy meggyűrődik a szalag, vagy egy szertelenségbe és egészséges iróniába itatott útkeresésnek lehetünk szemtanúi, attól függően, hogy videokazettán vagy DVD-n nézzük azokat a jelenetek, amikben szerepelt. Egyébként az utóbbi jobb.

Kevesen tudják, hogy a Monthy Python 1969-es debütálása előtt Graham Chapman és John Cleese a Cambridge egyetemen működő legendás Footlights színtársulat tagjai voltak. A kötetből velőtrázóan megtudhatjuk, hogy Cleese kínos precizitása és rögtönzésképtelensége mennyi kínos és felesleges szituációba sodorta őket az együtt töltött évek során. És akkor is, amikor nem. Minden igazi és hiteles humorista egyben határtalan tudással rendelkező bölcs is.

A Monty Python csoport

Ők azok, akik úgy tudnak igazi mosolyt csalni az emberek arcára, hogy tudják, arra az estére egy közösséget teremtenek, ahol mindenki számára bizonyítják: ők is csak emberek, ők is átélik azokat a mindennapos dolgokat, amiket a nézők, és akik ezt a gesztust érezve nevetésükkel hálálják meg és töltik fel a komikust energiával, ahogy ez fordítva is elsül. Feltéve ha az ember potenciális partner ebben. Graham Chapmanről kiderül - még ha a kötetben nincs is erre közvetlen utalás -, hogy a többiektől teljesen eltérő, szinte csak rá jellemző humorral volt megáldva. Nem jelenthető ki 100%-osan, hogy ezt mindenki értette, érti a mai napig is, de mindenegyes megnyilvánulása, sajátos véleménynyilvánítása, akármilyen polgárpukkasztónak is hatott, zsigerből jött. Őszinte volt és senki nem mehetett el mellette úgy, hogy pozitív vagy negatív hatást nem gyakorolt volna rá. De ami a legfontosabb: ha csak egy pillanatra is, de meglátták önmagukat a Chapman- tükörben. Azt pedig már csak az agyakra telepedett por mennyisége határozza meg, hogy van-e annyi ereje az embereknek, hogy képesek legyenek lerázni magukról a modernnek mondott élet láthatatlan, ám legnagyobb béklyóit: a képmutatást, a megjátszást és a közömbösséget. Amennyiben főhősünkön észrevehető eme jegyek sokasága, annyiban vegyük ezt a stílusos invitálást magunkra nézve „fenyegetésnek" - tekintve művészi hátterét és gondolkodásmódját. Vagyis volt olyan, akinek ez sikerült. De senki nem mondta, hogy ez csak az ő kiváltsága.

Az abszurd humor pedig azért teljesen más az átlagostól, mert azt nem érteni, hanem érezni kell. Ez a könyv pedig erről szól és az alvázhegesztésről.