Hogy érezted magad életedben először a kábelrengetegben, a csapó-rendező-kamera és társaik kereszttüzében?

Onnantól remegett a térdem, hogy felkértek a szerepre. És ez így is folytatódott. Mikor megtudtuk, hogy Kossuth-díjas Vígszínház-igazgatók oldalán játszunk, Lacival együtt elég nagyokat nyeltünk - mert persze mind a ketten nagytudású nullkilométeres színészek vagyunk... Rengeteg fellépésen vagyunk túl, rengeteg közönséggel elbántunk már, nincs olyan stand-up, amit ne oldanánk meg, az már robotpilótával is megy, de ez egész más világ. Nagyszájú vagyok és vidám, felül tudok kerekedni bármin, de ebben a produkcióban teljesen kikerültem a komfortzónámból: sokszor kifejezetten kellemetlen helyzetekben kellett megállnom a helyem, úgy mint sírás, szakítás, vagy ha éppen kegyetlenül be kellett szólnom valakinek, akit pedig nagyon is kedvelek. Amikor kiderült, hogy össze kell vesznem az általam csodált Jordán Adéllal, az feladta a leckét. Viszont engem pont ez motivál: ha olyan helyzetbe vagyok kényszerítve, amely nagy kihívást jelent. A műsoromban hazai pályán mozgok, de most kicsi lettem, és csak tördeltem az ujjaimat... Szerintem ez jót tett, akár a színpadi énemnek is. A pályám során mindig szükségem van valami újra, valami másra, amit korábban nem csináltam.

Amit elmondtál, azért is meglepő, mert teljesen természetes volt a jelenléted a vásznon.

Azt mondják, az a jó, de szerintem egyben a legnehezebb is. Ha arra kérnek, legyél természetes, egyből minden leszel, csak természetes nem. Ha ott van körülötted ezer ember, kamera, csapó, és amit felsoroltál, neked meg úgy kell csinálnod, mintha ez mind nem lenne, az lehetetlen. De a munka menete az volt, hogy addig csináltuk, amíg a rendező azt nem mondta: megvette a jelenetet. Volt, hogy ez két felvétel után hangzott el, de volt, hogy negyvenkettő után.

Melyik jelenet tartozott a negyvenkettes kategóriába?

Szerintem a temetés. Nagyon nehéz volt. Annyiból állt az instrukció, hogy nagyon komoly, patetikus hangvételű halotti beszédből csapjunk át felhőtlen stand-up-ba, mindezt ráadásul úgy, hogy még mi sem vesszük észre, hanem egyszerűen úrrá lesz rajtunk a szakmánk, és felülírja a helyzetet a poénkodás. Annyira bizarr volt, hogy azon a személyen kell viccelődnünk, akinek a hamvai előttünk fekszenek egy urában. A temetés-jelenetet sokszor felvettük, sokáig próbálkoztunk, aztán egyszer csak elkezdett egyre rosszabb lenni, és nagyon jól érezte a rendező, mikor kell egy óra szünetet tartani. Ez akkor következett be, amikor Gubik Ági már sírva nevetett, ha Lacira vagy rám nézett, és egész konkrétan el kellett vinni sétálni. A szünet jó ötlet volt: utána sikerült megcsinálni a jelenetet.

Hadházi Lászlóval a forgatókönyv elkészítésében is közreműködtetek. Ezek szerint a saját élményeitek is benne vannak a filmben?

Hogyne! Az a jelenet, amelyikben a cégvezető a céges bulin bejelenti az elbocsátásokat, majd felkonferálja a humoristát, mindkettőnkkel megtörtént. Én nem egy ilyenen vettem részt.

Akkor gondolom az is olyan borzasztó kínos volt, mint a filmben.

Persze. Az élet írja a legjobb sztorikat. De volt minden: hol így, hol úgy sikerült megoldanom egy ilyen helyzetet. Ez a humorista-lét előnyeiről és hátrányairól szól.

Mit tapasztaltál a profi színészekkel való együttműködésben?

Csak köszönetet mondhatok nekik. Eszenyi Enikő egyszer például berángatott minket az öltözőbe Lacival, mindenkit kiküldött, és különórát adott nekünk arról, hogyan mondjuk a szöveget. Ezek a gesztusok rengeteget jelentettek, mert az látszott belőlük, hogy mindenkinek szívügye a film, amit készítünk. Lacinak Kamarás Iván is sokat segített, nekem Jordán Adél: ha látták rajtunk, hogy olyan feladatot kaptunk, amelyet egy színész kapásból megugrik, mi meg ügyetlenkedünk, csapatként kezdtünk dolgozni. Ez fokozatosan feloldotta a frusztrációt, amelyet az okoz, hogy amatőrként színészóriások előtt kell megpróbálnod játszani. Előttem is zavarban van valaki, ha poénkodik. Adél is főleg a beszédtechnikában segített: például nem tűnik nagy dolognak, de mégis óriási hatása van egy szakításnál két másodperc szünetnek. Nekem stand-upos aggyal elég nehéz volt erre ráállnom, hiszen a színpadon egész más a szünettartási technika: a tempóm folyamatos, és a csend persze a legrosszabb, ami egy humorista fellépésekor történhet: borzasztóan feszélyez. Be kellett állítanom az agyam arra, hogy nem baj a csend, sőt. Adélnak egyébként már a jelenléte is eszméletlen élmény. Igazi Sharon Stone volt. A jelenetben, amelyikben féltékeny volt, egyszerűen úgy nézett, olyan vádlón és indulatosan, hogy önkéntelenül bocsánatot kértem tőle: „Jaj, ne haragudj, Adél, ez csak egy film!" Néha nem hittem el, amit láttam tőle. Egyébként én is kaptam egy tiszteletbeli színészdiplomát a forgatás végén a többiektől. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy ilyen lelkiismeretesen segítettek nekünk. Óriási hálával tartozom nekik.

Kilátásban van már a következő filmszereped? Kedved lenne hozzá?

Nagyon szívesen dolgoznék filmben a későbbiekben is, mert nagyon szerettem ezt a munkát, de persze ez nem rajtam múlik. Annak örülök, hogy - állítólag - jól csináltuk. Ma volt a bemutató, remélem, holnaptól már izzanak a vonalak!

Gangel Noémi

Kalmár Tamás (Hadházi László) befutott, negyvenes évei végén járó, kissé felfuvalkodott sztár. Standup nagyágyúként járja az országot fellépéseivel, és övé a legismertebb önálló showműsor az egyik kereskedelmi tévén. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben. Egy napon azonban rájön, hogy népszerűsége lassan a múlté, a közönség kedvence egyre inkább feltörekvő fiatal riválisa - Nagy Tóbiás (Kiss Ádám). Tamás - ahelyett, hogy szembenézne önmagával - úgy hiszi, minden bajának Tóbiás az okozója, ezért minden igyekezetével azon van, hogy a fiatal humorista fölébe kerekedjék. Próbálkozásai rendre balul sülnek el, s míg mi nevetünk szerencsétlenkedésein, Tamás egyre nagyobb slamasztikába kerül. Egyre romlik a kapcsolata feleségével és legrégebbi barátjával és egyben Tóbiással közös menedzserükkel: Vigéccel (Eszenyi Enikő). Miközben szeretteitől eltávolodik, szakmailag is lecsúszik, hihetetlen fellépéseken próbál pénzt keresni. Megrendelik poénjait vidéki diszkókba, szánalmas céges rendezvényekre és még gazdag horgászok is, hogy jobban harapjanak a halak. Egy mindent eldöntő dumapárbajra hívja ki Tóbiást, de a nagy csinnadrattával előkészített médiaesemény a menedzser rosszulléte miatt elmarad. A két rivális humorista Vigéc halálos ágyánál jön rá, hogy sorsuk nem az ellenségeskedés, hanem a két generáció közös, egymást ugrató poénegyvelege, így a temetés végül igazi fekete komédiába illő megbékéléssé változik. Vigéc a túlvilágról összehozza a két "szájkarater" sztárt. (port.hu)