A film valós történetet dolgoz fel. Az alapanyag Cheryl Strayed regénye, amiben saját élményeit örökítette meg. Ez nyűgözte le Reese Witherspoon-t is, aki megszerezte a megfilmesítés jogait. Cheryl egy zaklatott élet után vág neki az USA egyik legkeményebb túrájának, a PCT-nek, ami 1200 kilométer hosszan, a mexikói határtól egészen Kanadáig tart. Útja során igyekszik életének régi krízishelyzeteit megoldani, hibáit elfogadni. Találkozik érdekes emberekkel, fogcsikorgató hideggel, nagy-nagy meleggel, és magas hegyekkel. A történet nagyjából ennyiből áll, nincsen túlbonyolítva, nem erre van a film „kihegyezve".

Tudjuk jól, hogy a road movie-k szinte mindig egy belső utazásról szólnak. A külső vándorlás általában egy metafora, egy jelkép. E sorok írója erősen vándorlélek, és érzi az Út hívását, talán ennek is köszönhető a filmmel kapcsolatos sok pozitív élményem. Szemet gyönyörködtetőek a Sziklás-hegység tájai, az amerikai vadon, és akik nagyon figyelnek, egy pumát is felfedezhetnek a megfelelő pillanatban... Cherylnek egyébként bőven van oka nekivágni a veszélyes túrának. Édesanyja rákban meghal, emiatt a lány heroinhoz nyúl, fűvel-fával lefekszik, így csalja férjét, és elveteti gyermekét, aki egyik kalandja során fogant. Egyenként is súlyos bukások. Cheryl zsákja dugig tömve van az út elején, erre az indulásjelenet nagyon szépen rájátszik, és nem kevés humorral mutatja be nekünk, amint nem bírja zsákját a hátára emelni. Jogosan mondják sokan: az alapmotívumok, a lelki sebek és a tömött zsák elkoptatott klisék, mégis úgy érzem, hogy a sok hatásvadász érzelgősség ellenére is sikerült fogyaszthatóvá tenni őket. Az elcsépelt elemekben egyébként tényleg nincs hiány (az anya haldoklása, bántalmazó apa, semmitmondó terapeuta, stb.) ez egy negatívum, de a tálalás és Reese Witherspoon közös erővel, sikeresen gyűrik le őket, és a szájbarágósság elveszti élét.

Sok erénye van az alkotásnak, a számomra legfontosabbal kezdeném: a nőképpel. Cheryl karaktere és a színésznő alakítása meglehetősen profán, és így működik megfelelően. Engem lenyűgözött, a hús-vér nő, aki tud szexi lenni, de azért látjuk, hogy hogyan ürít a sivatagban, nyúzott, de át tud változni újra vonzóvá. Hány, ha másnapos, és utána, mint az öreg halász küzd meg az elemekkel. (Bár ezen a ponton, az elemek kapcsán, meg kell említenem, hogy a film NEM a túrázásról szól, arról nagyon keveset mond!) Sebeit nem elfelejti, hanem durva, direkt módon fogadja el és vágja fel őket, a mérget pedig kiszívja... Felteszi magának a kérdést: „mi van, ha tényleg le akartam feküdni az összes férfival? Mi van, ha jól esett a heroin?" Ez a bátorság, ez az önelfogadás szimpatikus és talán példamutató. Cheryl karaktere egy olyan nő, aki nem akarja a tökéletességet, a buta női szerepeket és a túlzásba vitt feminizmust hajszolni. Egy vicces jelenetben feminista hobónak nevezi magát, de nemsokkal később jól esik neki a pozitív diszkrimináció és a meleg kávé... Önérzetes és erős, de meg lehet ijeszteni, sokszor fél, sőt retteg. Nagyon-nagyon életszerű alakítás, Reese Witherspoon Oscar jelölése szerintem érthető.

Az érzékszervekkel, Cheryl érzékszerveivel is játszanak a készítők, „használatuk" mindig szimbolikus. Különösen igaz ez a bőrre, hallásra, látásra. Hasonló jelkép a róka felbukkanása-eltűnése is, és az árnyékok, lábnyomok „hátrahagyása". 

Nem szeretném túldicsérni a filmet, egyértelmű hibái is vannak. A klisékről már írtam fentebb. Az alkotás sok flashback-el operál, szinte percenként találjuk magunkat a múltban. A megszakítások gyakorisága zavaró, kevesebb, de hosszabb emlékezéssel, sokkal inkább követhető maradna a film, és nem fáradnánk bele az ugrálásokba az időben. Véleményem szerint hasonlóan felesleges ebben a formában és mennyiségben Cheryl belső narrációja is. Az emlékkönyvekbe írás kedves gesztus (hiszen a hobók tízparancsolata is így szól: hagyj jeleket az úton!), de a sok-sok, úton-útfélen felbukkanó mély vagy annak tűnő gondolat inkább felszínesnek hat. Szerintem a színészi játékkal jobban ki lehetett volna ezeket fejezni, nem is beszélve a csend erejéről, ami egyáltalán nem jelenik meg! Kint vagyunk a szabadban, de folyamatosan van valami zaj, zene, beszéd, engem ez nagyon zavart. A csend ebben a filmben nagyon fontos eszköz lehetett volna, de Cheryl hangja sokszor inkább elrontja a pillanatot, mint kiteljesíti azt. Ez egy nagy elvesztegetett lehetőség.

A film zárása túl hirtelen, ebből a szempontból elég egyenetlen a beosztása, az utolsó tíz perc inkább elhamarkodottnak tűnik. A karakterekről még néhány szó: Cherylt fentebb bemutattam, szó szerint ő viszi a hátán a filmet. Másik kedves szereplő Cheryl édesanyja, akit Laura Dern (Jurassic Park) formáz meg. Az anya-lánya kapcsolatot elmélyítik, kibontják, élővé teszik mindketten. Ez akár egy külön kritika keretét is képezhetné a szülő-gyermek kapcsolatról, annyi fontos mondat hangzik el önfeladásról, áldozatvállalásról, és örömről, sokszor minden ok nélküli örömről... Ezen írás keretébe azonban sajnos ez nem fér bele, elég annyi, hogy rajtuk kívül más mély karakter és hasonló kapcsolat nincs a filmben (mert a férj karaktere nem az), de ez nem igazán hátrány. A felbukkanó emberek az úton és a múltban csak jelképek, sablonok, inkább csak Cheryl tükrei a külvilágban. Külön szívdobbanást fognak érezni a Breaking Bad rajongók Charles Baker (itt egy T.J. nevű vadász, a sorozatban pedig Skinny Pete) felbukkanásakor. Ő egy tehetséges karakterszínész, remélem egyszer komolyabb szerepekben is láthatjuk majd.

Igyekeztem kiemelni azokat a pozitív és negatív vonásokat, amik bennem a legmélyebb nyomokat hagyták. Zárásként említem meg a film kedves humorát, ami a játékidőt végigkíséri, emberibbé téve az egész alkotást. Mindenképpen javaslom a film megtekintését, érdekes élmény hibáival együtt is.