Berzsenyi az antik strófákat akarta feléleszteni, ennek megnyilvánulását felfedezhetjük aszklepiadészi vagy akár szaphói soraiban/strófáiban is, mint például a „Partra szállottam, levonom vitorlám."/Osztályrészem/, „Most minden szomorú s kiholt."/A közelítő tél/, „Hervad már ligetünk, s díszei hullanak."/A közelítő tél/, „Lassanként koszorúm bimbaja elvirít."/A közelítő tél/.

Beszédmódja érték- és időszembesítés. Őt is, mint minden korok költőit foglalkoztatta az idő múlása és saját maga elmúlása. Verseiben nagyrészt ugyanazokat a témákat feszegette más és más köntösbe bújtatva, rendszerint sűrűn kiforgatottakat, de olyan megfogalmazásban, ahogy egyébként mindenki érzi őket, de senki nem tudná kimondani. Csak a költő képes olyan nyelvi szintet megütni, mely mindenki nyelve, mindenki belső hangjának a tökéletes megszólalása.

Az 1817-es Kölcsey recenzió után nem ír, legalábbis verset már nem, inkább tanulmányokra, antirecenziókra, kritikákra fordítja idejét és tehetségét, visszavonul. Vitatott, hogy ezt Kölcsey váltotta-e ki vagy csak hozzájárult, hiszen akkoriban a költő betegeskedő volt, így elég rossz hangulatában olvasta a nagy nehezen hozzá kerülő Tudományos Gyűjteményben Kölcsey Ferenc írását.

Berzsenyi az átmenet költője mind költészetében, mind személyiségében. Klasszicizmus és romantika kettőssége bújik meg a sorok között, a két korszak határán élt és alkotott. A „niklai remete" a felvilágosodás betetőzője és a romantika előkészítője, a legnagyobb magyar klasszicista költő. Műfajválasztás tekintetében sem nyúlt mellé és még azok időrendiségére is odafigyelt a témaválasztás függvényében. A múlttal időszembesítéssel elsősorban az ódák foglalkoznak, a jelent és annak mulandóságát az elégiák taglalják, az episztolák pedig próbálnak ezeket követve a sorban a jövő felé ki-kikacsintani. Az antik vonásokat a versek strófaszerkezetében lelhetjük fel, valamint a versek erős retorikus felépítettsége is ezt a tábort erősíti. A dinamizmus, a személyiség intenzívebb rétegeinek felfogása, valamint a mozgalmasságot hozó metaforák viszont már a romantika stílusjegyeit adottak bemutatni. Vagyis versmértékei és formái klasszikusak, de a verset kialakító nyelvbeli munkálkodások romantikus forrongásokat mutatnak a klasszikus fegyelmek szorításai alatt. Berzsenyi poétikai újításáig a versben néhány sorból már tudni lehetett a teljes vers tartalmát, ám most soronként olvasva kapunk visszautalásokat az előzőekre, így mint a hagyma héját kell lebontanunk egymás után a jelentéstartalmakat, mert ezek a határon íródott versek már nem képesek magukban ringatni a kiszámíthatóságot. Berzsenyi emellett fokozatosan belenőtt költészetének útvonalával Horatius cipőjébe, s mint a „magyar Horatius", követi a Horatiusnál már megfogalmazott elveket, a sztoicizmus, belenyugvás szólal meg szavaiból, miközben törekszik azoknak művészi tökéletességgel való hangoztatására bölcs mértékletességgel.

Költészetét három nagy csoportja oszthatjuk, ahogy azt már a műfajválasztás is mutatja. Ódák, elégiák, episztolák. Ódáiban a haza és az emberiség sorsának kiáltásai visszhangzanak, a költő egyéni érzéseinek horizontján. A líra műnemébe tartozó görög eredetű műfajt, melynek latin változata a carmen, Horatius előszeretettel fogadta alkotásainak műfajai közé, Berzsenyi pedig már fiatal korában megismerkedett a latin szerző műveivel, innen ered ez a fajta megidézés. Berzsenyi pályájának korai szakaszán hazafias verseit szintén ezen műfajban tálalja, átadva ezzel magát a nemzet szolgálatának, megadva ezzel a lehetőséget küldetéséhez, a költészethez való közelebb kerüléshez. Korszakfordító jelentőségű a sivár jelent és a dicső múltat szembe állító műve az A magyarokhoz (I.), amiben a Himnuszhoz, vagy Ady Endre számos verséhez hasonlóan ostorozó hazaszeretetével csattogtat a fokozatosan sínylődő ország feje felett. A kompozíció kulcsa: „S egy gyenge széltől földre teríttetik!/ Így minden ország támasza, talpköve /A tiszta erkölcs, melly ha megvész: /Róma ledűl, s rabigába görbed." Ez a fajta kiábrándultság az A magyarokhoz (II.)-ben, ha az előbbi verset egy vektornak vesszük melynek nagysága mellett iránya is fontos, akkor ez utóbbi vers ennek a vektornak az inverze, ellenvektora lesz. (Matematika az irodalomban: „A matematika az az abc, mellyel Isten az Univerzumot írta."/Galileo Galilei/, vagy Arany János Évnapra című verse.) A magyarokhoz (II.) megírásakor felhagy a költő a pesszimizmussal, s egy szebb jövő reményében szólal meg. „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!/ Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,/ Nem félek. A kürt harsogását,/ A nyihogó paripák szökését 
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem/ Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat./ Ez tette Rómát föld urává,/ Ez Marathont s Budavárt hiressé."

Berzsenyi a Niklára való költözést követően napról-napra egyre jobban kiábrándul a hétköznapokból, s felüdülést csak a vers által teremtett álomvilág képes számára adni. („A képzelet égi álmába merűlök,/ S egy szebb lelki világ szent óráit élem.") Egy derűsebb élet vágyainak sóhajai csengenek ki e sorokból. Irodalom és matematika kéz a kézben vonulása az elégikus gondolatok betetőzésénél is megfigyelhetők, hisz létrejön egy egyenes arányosság a költő éretté válása, s a verseinek mélyenszántó gondolati világába való evezés között, ahol a költő megáll: „Partra szállottam. Levonom vitorlám." vagy „lekötöm hajómat". S bár „Mindenütt boldog megelégedéssel nézek az égre" - mondja a költő, de már süllyedő hajónak érzi önmagát, amin az elmúlás mélyébe hatol az idő fekete lyukába merülő óceánban. „A szárnyas idő hirtelen elrepült" - tetőződik be a gondolat mindössze néhány szóban A közelítő tél című költeményben, melyben az idő három dimenziója múlt - jelen - jövő testvéri köteléket alkot egy magban, s e magból egy nap fa nő. Egy diófa, mely a múltból vétetett, a jelenben serdül, s majd csak a jövő öntözéseitől teljesedik ki. Körgyűrűiből egy darabot metszve a költő ráeszmél, ő csak egy darabja ennek a véget nem érésnek, nélküle is áll a fa, de vajon ugyanaz-e egy kiszakított darabjával is („De a tortából egyetlen szelet/ Is hordozza a torta lényegét" /Varga Richárd - Veszprémben járt a tél/, illetve „minden ember egyedüli példány /Kosztolányi Dezső - Halotti beszéd/)?!  Ezen gondolatokból burjánzó feszültségét a Levéltöredék barátnémhoz soraiban bontogatja, melynek utolsó strófájában („Életem képe ez. - Már elestvéledtem,/ Béborult az élet vidám álorcája!/ Még két mulatótárs van ébren mellettem:/ A szelíd szerelem hamvadó szikrája/ S bús melanchóliám szomorgó nótája.") a legmélyebben szunnyadó egyedüllét mezején keresne még a kopaszodó horizonton napraforgót, ami a fényt kutatja, ahogy a költő a lappangó, megfoghatatlan értelmét a létezésnek („Ami lényeges, azt úgysem fogja fel az elme." /Varga Richárd - Veszprémben járt a tél/).

Berzsenyi műfajváltásának fordulatait, életeseményeihez köthetjük. Míg az ódából elégiába az ifjúkort kinőve a felnőttkorba lépéssel sétált, addig az elégiát, bár vitatott, de meglehet, hogy a nyelvújítók által kiadott Mondolat című kritika miatt hagyja hátra. Ezt követően kezdi el írni episztoláit olyan témákról, mint például valláskritika, női egyenjogúság vagy a városi élet, akár csak a Vitkovics Mihályhoz című episztolájában („Igen, de minthogy minden verselők / Homér atyánktól fogva ekkorig/ Falut dicsértek, engedd meg nekem,/ Hogy én Budáról és Pestről énekeljek."). A költő teljes mértékben felmagasztalja Budát és Pestet, holott csak néhányszor fordult ott meg, de így is érzékelni tudja a különbségeit, hogy a faluban, ahol ő lakik, remete módjára, nem sok embernek lehet átadni a mély szellemi gondolatokat, míg a nagyvárosban a pezsgő élet, azonos szellemi szintű társ vár bárkit tárt karokkal („Mi kell hát több? Élni és örülni/ S használni célunk, nem pedig heverni"). A falvak gazdálkodásra szakosodott elméi, nem képesek megérteni a művész gondolatvilágát, egyedül marad azzal. Szavaiból valahol mélyen kicsengnek ezek a vágyak, hiszen „Van itt is ember, mondd, de millyen ember?/ Inség, gonoszság néz ki vad szeméből,/ S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz, / Szemét sötétség, vállát terh sanyarja,/ S utálja mindazt, aki boldogabb.". Szíve mélyén szeretne a nagy elmék között forogni, „Rendeltetésünk nem magányos élet/ S örök komolyság és elmélkedés,/ Hanem barátság és társalkodás.", de valahogy lételemévé vált a félrevonulás, pedig „a bölcs boldog mindenütt,/ Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,/ Mert ő magával hordja kincseit;/ De boldogabb ott mégis, hol körűlte/ A nyájas élet hinti kellemeit." Végül beletörődő lágysággal szólalnak szavai, s rájön, hogy a hétköznapi értékeknél már nem lehet tovább mászni a hegyen, hisz nem éhezik, nem szomjazik, nem beteg sem fizikai, sem szellemi szinten (legalábbis a költemény megírásakor valószínűleg már nem betegeskedett), s „Kívánhatunk-e s lelhetünk-e több jót,/ S adhatnak-é mást a királyi kincsek?".

Az akadémián hajdani kritikusa, Kölcsey búcsúztatta: „Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenlők azt? az élet utai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstől, akar félreértéstől: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.".