Az egyik legtermékenyebb dalszerzőnk vagy, zenéiddel már négy évtizede örvendeztetsz meg bennünket. Miért csak most következett el önálló szerzői albumod megjelenése?

Ezen én is sokat gondoltam, hogy miért csak most kezdtem el a szólókarriert. Valóban, negyven éve vagyok ebben a szakmában, Török Ádám '75 szeptemberében hívott meg a Mini együttesbe, innen tekintem a pályafutásom kezdetét. A kezdeti korszakban elég nagy presszió volt rajtam, mert minden évben kiadtunk egy lemezt. Ez nem volt könnyű feladat, főleg, hogy akkoriban évi 250 koncertet nyomtunk le. Gyakorlatilag levegőt venni nem volt időm, nemhogy a saját gondolataimat formába öntve megjelentetni egy szólóalbumot. Most jutottam el arra a pontra, hogy ezeket közöljem, és a magam ízléséhez idomítsam. A dalok meghívott előadóit is én válogattam Keresztes Ildikó, Sipos Péter, Nagy Feró és Pacziga Linda személyében, illetve Huszti Béci is felrappelt egy számot.

A Nem az a dal című számban, melyben Nagy Feró társszerzőként működött közre, az okostelefonok és a lájkok bűvöletében élő modern társadalomról írsz.

Ez az egyik legfontosabb dal a lemezen, ha ezt nem tudtam volna kimondani, belém fulladt volna a gondolat. Már az Ős-Bikiniben, 1982-ben más címmel elkészült ez dal, amelyet az akkori lemezkiadónk, vagy nevezzük inkább úgy, hogy a „hatalom" nem akart kiadni. Na, annak a számnak volt ez az utolsó versszaka, most pedig kapott egy más, ma is aktuális zenei köntöst. 

„Ez a dal már nem az a dal,
csak bolyongok immár céltalan,
szájharmonikám roncsain
egy kiégett világ diszharmoniája szól." 

Ez annyira igaz a XXI. század és napjaink rezgésére, hangulatára. Nagy botorság lett volna veszni hagyni ezt a szövegrészt.

Sóhajok lépcsőháza a lemez címe. Miért ez?

A Sóhajok lépcsőháza a Menj, ha menni kell című szám egyik sorából származik, amelyet Keresztesi Ildikó énekel. A dal a gondok és a fájdalmak elengedéséről szól, ami az egész bolygóra ráférne.

Keresztes Ildikó hogyan fogadta a felkérésedet?

Ildikóval már évek óta tervezzük, hogy majd írok neki egy lemezt, most pedig én kértem fel, hogy énekelje el a dalaimat. Nagyon örült neki, és egyből elvállalta. Ő alapos ember, nem végez fél munkát, és a stúdióban is tökéletesen felénekelte a dalokat.

<iframe width="560" height="315" src="https://www.youtube.com/embed/5NDmtQ3iceU" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>  

Az egész lemezt áthatja a székely kultúra, a székely életérzés. Milyen kötődésed van Erdélyhez?

Az album induló ambíciója egy pályázat volt, melynek a Szerelmem, Erdélyország címet adtam. Ám ahogy ez lenni szokott: ha az ember igazán elmerül egy munkában, akkor sorban jönnek az új gondolatok. Így jött, hogy a lemez másik fele emberi és közéleti gondokat fogalmaz meg, amelyek már nem tartoznak közvetlenül a Székelyföld témaköréhez. Így a székely és a ma életérzése vegyül a dalaimban.

A közéleti kérdésekben mi foglalkoztat leginkább?

A politika következményei, nem maga a politika - azt inkább a szakemberekre bízom -, hanem ahogyan azt az emberek megélik. Például a Csak szeretni kéne című szám egy dokumentumfilmre épül, amely a szegény sorsú gyermekekről szól. Az egyik főszereplő egy kislány, aki háztartást vezet és egy dollárért árul rágógumit nap mint nap, a többi gyerek pedig a szemétkupacban turkál ennivalóért. Majd a kamera átmegy Afrikába, ahol a lányokat már tíz évesen a kuplerájokba hurcolják és a turisták előszeretettel használják őket. Szörnyű, hogy ezek megtörténhetnek a mai világban is. A film megmutatta, milyen is ez a világ, és mit sepernek a szőnyeg alá. Egy szűk szegmens pedig annyira jól él, hogy nem tud mit kezdeni a pénzével. A Csak szeretni kéne refrénje pont erre mutat rá, hogy nekünk, embereknek csak szeretni és támogatni kéne egymást, nem az anyagi javakat hajszolni. Ehhez a számhoz mindenképp tervezek majd videoklipet.

És Erdéllyel kapcsolatban?

Erdély 1980-ban keveredett a látókörömbe, akkor jártam ott először a Dinamit együttesel. A koncert után épp a szállodába tartottunk, amikor az emberek ráfeküdtek a motorháztetőmre, és azt mondták: „Magyarok, ne menjetek haza!". A határon túliak részéről ekkor találkoztam először ilyen őszinte szeretettel. Később 1990. február 24-én és 25-én, amikor már a Bikini együttessel a forradalom után elsőként mentünk Temesvárra. Az is felejthetetlen élmény volt. Kétszer ötezren voltak kíváncsiak ránk. Megható történet, hogy a stábunkból valaki megkérdezett egy idős nénit, miért van mellette két üres hely egy-egy gyertyával. Azt mondta, azért, mert meghaltak a forradalomban a fiai, ide biztosan eljöttek volna. Elképesztő hangulat volt, a vasbeton sportcsarnok lámpái a tömeggel együtt mozogtak. Még abban az évben országos turné keretében végigutaztuk szinte az egész régiót. Erdély Európa egyik legszebb, gazdag természeti kincsekkel megáldott része, mindenkit arra buzdítok, ha még nem járt ott, keresse fel ezeket a mesébe illő helyeket. A Nincsen maradásom című dal a szülőföld elhagyásáról szól. Ez az egyik legigényesebb dal a lemezen. Ehhez is készül majd egy klip, melynek középrészén a gitárszóló alatt csodálatos néptáncot láthatunk eredeti megfogalmazásban.

Hol tervezed bemutatni a lemezt?

Az első bemutató a Művészetek Palotájában lesz, de ahhoz még írok dalokat. Emellett a Bikini nyári turnéjára készülünk gőzerővel, ugyanúgy, mint ahogyan ezt az elmúlt 34 évben is tettük: teli torokból, a maximumot adjuk minden koncerten. Számos dalt átfogalmazunk mai hangszereléssel, és így mutatjuk be. Évente cseréljük a dalokat, hogy a közönség ne unja meg.

A bázisközönség hogyan fogadja az újításokat?

Isten kegyeltjei lehetünk, mert mindent elfogad tőlünk a közönség. A koncertek úgy szoktak kinézni, mint az orgonasíp, elöl állnak a legfiatalabbak, leghátul a nyugdíjasok, három generáció jár a Bikinire. Édesanyjuk nyakából egészen kicsi, 3-4 éves gyermekek is éneklik a dalszövegeinket. Nem tudom elégszer megköszönni ezek a szülőknek, hogy erre tanítják a csemetéiket. Ezért is nagy felelősség a zene. A kocsidat nem viheted át a túlvilágra, de ezek a gondolatok a lelkedbe ivódnak, veled mennek. Ha megnézed a Facebookon a Budapest Parkban tartott koncertjeink eseményeit, öt-hatezer ember mindig visszaigazolja, hogy jó úton járunk. Egy 34 éves zenekar életében ez döbbenetes. Köszönjük ezt a sosem múló szeretetet.

Manapság már a koncerteket is másképp szervezik. Az internetes világ mennyiben befolyásol benneteket?

Óriási segítség, hogy folyamatosan hírt tudunk adni magunkról. Régebben ez azért nehezebb volt, hiszen csak a médián keresztül juthattál el a közönséghez. Például B. Tóth László Poptarisznya című műsorából tájékozódhattál. Most már bárkinek lehet saját oldala, honlapja, amire azt ír, amit csak akar, és szabadon kommunikálhat a rajongókkal. Számomra az autó és a számítógép a XX. század legcsodálatosabb találmányai.

A Cseh Tamás Program kezdeményezésére tavaly áprilisban meghívtak téged és Nagy Ferót egy múltidéző beszélgetésre, ahol a cenzúrás korszakról meséltetek.

A rádió és a televízió csak azokat a zenéket játszotta, amelyeket már cenzúrázott, és nem szóltak az akkori rendszer ellen. A 80-as évek második felében azért már könnyebb volt a helyzet. Még mindig beleszóltak a szövegekbe, de sokkal engedékenyebb volt a hatalom, mint régen. Amit a cenzúra változtatott a szövegen, az úgy került a lemezre, a koncerten pedig az eredeti szöveget énekeltük. Az Ős-Bikiniben több olyan szövegünk volt, amelybe belekötöttek, az egyikből végül egy csujjogatós dal lett: „Sárga bögre, görbe bögre...". Így elveszítette a jelentőségét, de azért a koncerteken több ezer ember énekelte velünk az eredeti verziót. A '70-es években volt egyszer egy Omega-LGT-Beatrice-turné, amelyet az ORI (Országos Rendezői Iroda) szervezett. A Beatrice gyanúsnak tűnt, ezért el kellett menniük meghallgatásra, hogy felléphessenek. Feró elkezdett szaxofonozni, amiből egy papírkígyó jött ki és valami arab zenét játszottak. A dal címe a Helyzet kulcsa Közelkelet volt. Persze azonnal lehívták őket a színpadról, a banda meg sem próbált komoly lenni. Feró nagyon bolond, mindig is kedveltem.

Mit gondolsz a tehetségkutatókról?

Az említett Cseh Tamás Program nagyon jó kezdeményezés, de az utolsó pillanatban jött. Nem néhány forinttal, hanem milliókkal és szakmai segítséggel támogatják a tehetséges fiatal zenészeket. Bár komolyak a feltételek, ezek előnnyé válnak, mert a jelentkezők is komolyan veszik a pályázás folyamatát, nem csak az utcáról esnek be és ígérnek valamit, ami vagy meg lesz, vagy nem. Itt teljesíteni kell. Cserébe nagyon széles zenei világnak adnak teret. Én a többi tehetségkutatót is támogatom. Rengeteg nagyszerű zenész van még az iskolapadba vagy az irodákba szorítva, és nem derül ki róluk, micsoda tehetségek. Hogyan is derülnének ki, ha nem keressük, nem segítjük őket? Mondok egy példát: Cristiano Ronaldo Madrid főterén játszik hosszú szakállal, sapkában, hajléktalannak öltözve. Olyan cseleket mutat, hogy aki meglátja, leesik az álla, de senki sem figyel rá, kivéve egy kisgyereket, aki felismeri, ekkor leveszi a sapkáját és dedikálja neki. Fél perc múlva már több száz ember veszi körül, és mindenki őt fotózza. Ha nincs neved, ha nem tudsz nevet csinálni, akármilyen cseleket mutathatsz be, nem érdekli az embereket. Szóval igenis kellenek ezek a fórumok. Nézzük meg például Rúzsa Magdit, Tóth Verát vagy Caramelt: ők mind a semmiből ugrottak elő, és milyen jó, hogy vannak nekünk! A fennmaradáshoz viszont sok kitartás és kötélidegek kellenek. Mi úgy érezzük, még mindig van mit elmondanunk. A pozitív visszajelzések és az az elképesztő szeretet, amelyet kapunk, ad erőt számunkra. Gyertyaszálak vagyunk, akik égnek a sötétben, és ha már egy ég, akkor nincsen sötét.

Tracklista:

Lojzi: Sóhajok lépcsőháza

Velünk az ég és a szerelem
God bless you Székelyland
Csak szeretni kéne
Engedd, hogy szóljon a rádió
Lánykérő
Nincsen maradásom
Gyönyörű délután
Nem az a dal
Menj, ha menni kell