Egy művészházaspár tárlatával indult az idei Kőszegi Várszínház programsorozata. A vár Lovagtermébe szervezett kiállításon Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós grafikái és akvarelljei vonzották a látogatói szemet. A Kőszegi Művészeti Egyesület és a művelődési központ közös eseményét megtisztelték az egyesület külföldi tagjai is, valamint a Várszínház programjában június 19-én Vadalma című darabjával műsorra kerülő Tóthárpád Ferenc. 

A Várszínház-nyitó  eseményen Pócza Zoltán igazgató köszöntőbeszédében kiemelte, hogy a kiállítással az volt a céljuk, hogy a képzőművészetet és a színházművészetet közelítsék egymáshoz, és az előadások szünetében egy aktív kulturális tér legyen a lovagterem, benne pedig a színielőadások mellett a képzőművészeti tárlat is közösségi élményt adjon.  

Gergye Krisztián táncművész Vojnich Erzsébet alkotásairól szólva elmondta, hogy alapvetően a figurális festészet híve volt egészen addig, amíg nem találkozott a művésznő alkotásaival. Táncosként csak a test látványát és tapasztalását tudta "értelmezni" egy-egy alkotáson, azonban Vojnich "alaktalan" képeivel először találkozva, tereibe belesimulva "újra tanult táncolni". "Megtanultam kilépni a testemből,  mert azok az üresen is tömött, fénnyel, árnyékokkal, emlékekkel túlterhelt terek behívtak, beszippantottak. Felfogtam, hogy ha valahol mozdulni vagy mozdulatlanná dermedni érdemes lehet, azok Vojnich terei." 

Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet képeivel minőségi időt kell eltölteni, és el lehet rajtuk keresztül jutni az időtlenség megtapasztalásához. "Szüts Miklós képei megrendítően szabad terek, tájak, tömött levegőjük tenger- vagy erdőszagú, hegyillatú párává tágul és hűl le, jóleső frissességgel megborzongatva. Legszívesebben belerohannánk a töménytelen feketeségbe, mezítláb a tengerig, vagy a hóig, beleolvadnánk, és eltűnnénk ebben a nem ember teremtette, de mélyen emberi szemlélődésbe."

Szüts Miklós képein a feketék is színek, míg Vojnich Erzsébet képein a színek is feketék. Tér és táj egymásban, egymásmellettiségükben, párhuzamosságukban még inkább érvényesek - egymás társai, férj és feleség. Annyira emberi minden kép, hogy nevüket, címüket firtatni felesleges. Annyira személyesek, amennyire személyes az Istennel való párbeszéd lehetne  - ha válaszolna.

Vojnich Erzsébet korai művein három tematikus, formai és technikai elem dominál. A Francis Bacon hatását őrző figurális képek sorozata után 1984-től fokozott jelentőséget nyer - a korai képeken is megjelenő - drapériák szerepe, melyekben elsősorban a titok a fontos. Festményeit (évente 6-8 darabot készít) mindig fénykép ihleti, melyeket vagy maga készít (mint a drapériás képek esetében, melyet egy hajnali budai piac letakart asztalai ihlettek), vagy találtként felhasznál. Korai műveinek jellegzetes műfaja a kollázs, mely első budapesti önálló kiállításának (1984) tárgya is. E figuratív elemek nélküli kompozíciókon a sötétszürkétől a világos barnáig terjedő szűk színskála 60-80 színárnyalatában a legváltozatosabb minőségű anyagokból (zacskó, fólia, címke, papír) tudatos és egyben improvizatív építés, illetve roncsolás (vágás, tépés, belefestés, égetés, kihagyás) figyelhető meg. Kollázsokat kiállítási célból már nem készít, ám ezek színvilága és felfogása, illetve a korai alakos és drapériás képek atmoszférája készítik elő azt az önálló utat és hangot, mely festményeit egyedivé teszi. 1986-tól műveinek tematikus eleme az enteriőr. E képek óriási csarnokait, elhagyott termeit, az üres lépcsőforduló, rideg gépházak, sötét cellák, zárt alagsori helyiségek meghatározhatatlan rendeltetését, a meztelen, koszos falakat a fény titokzatos, derengő jelenléte eleveníti meg. Ez a fénytől átitatott színekből, az árnyékokból és reflexekből kialakuló atmoszféra az egyértelműség hiánya miatt egyszerre misztikus és őriz valamiféle fojtogató idegenséget. Az üres, végtelen, mégis újra bezáruló tér kettőssége termékeny értelmezési mezőket nyit meg, akárcsak a festmények hangsúlyozottan irodalmi-ízű címadásai.

Első korszakában (1977-1983) többnyire nagyméretű lírai nonfiguratív képeket alkotott. 1983-ban 70×100 cm-es - saját elnevezése szerint - pasztell-kollázsokat kezdett készíteni, ezek mérete később egyre nőtt, az utolsó (egyre festményszerűbb) kollázsai már majdnem kétméteresek. Fokozatosan tért vissza az olajfestéshez: az 1980-as évek végén készültek nagy, sötét, monumentális kollázsai, majd nonfiguratív vásznai, többségük ma már közgyűjteményekben található. 1990 tavaszán gyökeres változás történt képei témájában és méretében egyaránt: kis (50×50 cm-es), többnyire világos tónusú csendéleteket kezdett festeni. Néhány év után megnőtt a képek mérete, és ezzel egyúttal a téma is némileg változott: a csendéletek enteriőrökbe kerültek, ahol egy idő után csak jelzései maradtak a csendéletnek. Az enteriőrök többnyire cigánytelepi szobák, hajléktalan-szállások, kispolgári vagy szegényparaszt szobák-konyhák. A képek témájuk ellenére nélkülöznek minden "szociális üzenetet": ugyanolyan módon használja szomorú/lírai mondanivalójának kifejezésére lepusztult szobáit, mint használta csendéleteit, bögréit, tányérjait vagy késeit. 1998-ban ismét témát váltott: lakótelepi sorozata nagy feltűnést keltett. Az ezredfordulóra képeinek témája kibővült: ódon bérházak tűzfalai, hajnali napsütötte utca ellenfényben, romos párizsi házak.

/Forrás: artportal.hu/