Mundruczó Kornél a mai magyar fiatal generáció egyik legkiemelkedőbb rendezője. Látásvilága sokszor elrugaszkodik a valóságtól, és leginkább a devianciákra összpontosít. Gondoljunk, csak a "Nincsen nekem vágyam semmi", a "Szép napok", illetve a "Johanna" című filmjeire (hogy a kisjátékfilmjét az Aftát már ne is említsem). Kezdeti alkotásaira a nagyon őszinte, és sokszor csapongó, de fiatalos lázadás, az elborult emberi elme, a birtoklási vágy, és a vele járó közelről mutatott, lüktető brutalitás, az önkifejezés kezdeti stádiuma volt jellemző. Aztán a kezdeti lázadás után jött egy operafilm, amely elhagyta a városi helyszíneket és a dogmaszerű kézi kamerázást. Absztrakt elvont tér, folyamatos önreflexív gesztusok.

Nagy nehézségek és többévi forgatás, valamint Bertók Lajos halála után egy teljes egészében megváltozott koncepciójú Mundruczó film született meg. A Delta, melynek középpontjában egy hallgatag fiatalember (Lakó Félix) áll, aki hosszú évek után visszatér a Duna-delta világtól elzárt, vad vidékére, melynek lakói teljesen elszigetelődtek a külvilágtól. Az ifjú, aki gyermekkora óta nem járt itt, megismerkedik az addig soha nem látott húgával (Tóth Orsolya). A fiú hazatérése egyből felborítja a család életét, hiszen az addig elnyomott és magába zárkózott, félig idegen lány menekülési útvonalat lát a fiú nomád életmódjában, így hozzá társulva igazi társra lel. De a nevelőapa nem bírja elviselni a veszteséget és tetteivel, szavaival beindul a társadalom kegyetlen megalázó aratógépe. Tulajdonképpen a sablonos történettel a rendező nem nyújt újat, hisz a titkos testvérszerelem, és a vérfertőzés, valamint a társadalomtól elszigetelten élő, kívülállók archetipikus története már több ezer éve ismert. Gondoljunk csak az Elektra történetre, amely most a Duna-delta vidékére helyeződik át.

A western filmekből hozott frontier dolog itt élesebb, mint valaha, hisz a Delta helyszíne többszörös határvidék. Víz és a szárazföld, folyékony és szilárd, nomád élet és civilizáció, erkölcs és ösztönök, menekülés és birtoklás határvidéke ez. Letisztult formák, és karakterek, egyértelmű viszonyok, gyönyörű helyszínek. A természettel együtt létezik-lélegzik az ember is, így mi nézők is. A Delta legnagyobb hatását a Tarr Béla filmjeiből ismert szép lassú svenkekben, a kitartott erőteljes állóképekben, sokszor közelikben éri el. Ezért a film már az elejétől magába szippant. Erdélyi Mátyás képei többször a vászonra festett tájkép érzetet sugallják, és a főszereplőkkel egyenértékűvé teszik e lélegző, minden külső hatást elutasító csodás vidéket. Nekem ezek a képek és ez a fajta vonzódás a koreai filmrendező Kim Ki-duk némán játszadozó remekműveit, leginkább a Tavasz, nyár ősz, tél... és tavasz, valamint az emberi kapcsolatok ábrázolása miatt még az Íj, és a Bin Jip című filmeket juttatja eszembe.

Lajkó Félix játékán érződik, hogy egy másik művészeti ág képviselője, de Tóth Orsi egyszerű, letisztult tekintete a mélybe húz, és nem enged el, belevésődik az emlékeim egyik sarkába, ahol az elraktározott képkockák gyűjteményei porosodnak. A főszereplők szótlanok, magányosak, titokzatosak. Egy ilyen bensőséges kapcsolatnál nincs szükség kimondott szavakra, elég az egymásra vetett mély pillantás, egy érzelmesen felemelkedő láb, egy ölelés, egy gondoskodó kéz. Az emberi csendre és szűkszavúságra a természeti zaj felel, békabrekegés, madárvijjogás, az esőcseppek kopogása és a kalapácsok ritmikus kopácsolása töri meg időnként a csöndet. Valamint Lajkó Félix muzsikája, és Herzog filmjeiből ismert zenék, melyek áthatják az egész természeti és emberi szépséget. Egybeolvadt tükör-arckép, hosszú bevezető híd, minél távolabb a földhöz ragadott erkölcsöktől, cölöpökön álló ház, tető nélküli világ, egymás mellé szegelt deszkafalak, amelynek résein mégis beszűrődik a külvilági társadalom minden aljas szennye. Egy soha be nem fejezett kis világ, amely belülről szemléli önmagát, de a külvilág által rombolódik le az utolsó vacsora alkalmával. A végkifejlet már az elejétől látható, hisz egy eltolódott határhelyzetet a társadalom nem hagyhat megtorlatlanul. Így a tó közepén, a külvilágtól elvonulva együtt élő két testvérnek bűnhődnie kell, el kell bukniuk, hogy a mindenek felett álló, és mindent uraló, a veszteséget nem elviselő közösség rendje végre helyreálljon. És mi mindeközben szó nélkül magukba szívjuk a Delta színvilágát, és illatát.