A fickó a pénztárnál állt, vásárolt. Szánalmas alak: hajlott hát, aszott, sovány test, fején gyér haj, arcán hatalmas bajusz egyensúlyoz, félszeg mosolya merő bocsánatkérés. Az a fajta, akin mindenki csak azt méri le, milyen magas a saját társadalmi helyzete.

Nézem a félig üres, száraz kakaós csigát, a szottyadt zöldségeket, félig rohadt gyümölcsöket, amiket a pultra rakosgatott. Kérdem tőle:
- Miért ezeket vette meg, hiszen kapható friss is, ezek a szemétre valók!
- Éppen azért - válaszolta krisztusi szelídséggel - mert ezek senkinek nem kellenének. Megmentem őket.

Azzal gyengéden összenyalábolta szánalmas kis zsákmányát, és melléhez szorítva, sietős léptekkel elsietett. Várta a munka...

***

A macskáknak hoztam egy műegeret, és lelkesen, egymás szájából kitépve játszanak vele. Ha igazit látnak, unottan fordítják el a fejüket. Milyen világ ez, ahol már a macskának is a mű kell? 

***

A madár váratlanul besurrant a nyitott ablakon, és ijedt szárnycsapkodással repkedett körbe-körbe, nekiverődve a falaknak. A három macska egyszerre ugrott fel a levegőbe, egymáson átgázolva vetették magukat a madár után. Dermedten álltam, a sikoltás a torkomban rekedt, a szívem őrült táncba kezdett. Egy pillanat alatt tört rám a tehetetlenség érzése. A földre tollak hullottak, az eszeveszett hajszában már minden összekeveredett. Csak a szárnyak suhogása, tárgyak zuhanása hallatszott.

Talán egy percig tartott az egész, és akkor a szél meglebbentette a függönyt, és a madár megérezte a szabadság levegőjét. Kilőtt nyílként repült ki az ablakon, mi pedig úgy maradtunk ott, mint nagy vihar után szétszórt falevelek.