Az idegen egy szép, áprilisi reggelen tűnt fel az udvarban. Azon a tavaszi reggelek egyikén, amelyeken a szikrázóan napsütésben már reggel meleg és balzsamos a levegő, tele a nyár ígéretével. A nőt is ez a ragyogó fényesség csalta ki a kertbe. Ahogy átvágott a virágok között, kerülgetve a harmatos fűcsomókat, egyszerre csak ott volt előtte. Soha sem látta azelőtt, fogalma sem volt ki lehet, és hogyan került az ő kertjébe.

Az idegen az oldalán feküdt a rózsabokor tövében. Innen is jól látta, hogy jól megtermett, izmos fickó, akiért odavannak a nők. Észre sem vette, hogy a felfedezés pillanatában felsikoltott a látvány váratlanságától, és ez a hang még mindig a torkában rekedt, a hevesen verdeső szívével együtt. A kerten szétterülő csendben nem egyedül szemlélődött: ott téblábolt az egyetlen tyúkja és kakasa, akik most halk kárálással tárgyalták meg a történteket, hol egyik, hol másik lábukra állva. Nem siettek a meneküléssel, mert az idegen mozdulatlanul feküdt. Egy idő után unalmassá vált a látvány, és minthogy nem éreztek különösebb illetékességet, lassan elballagtak a hátsó udvar felé. A fehér macska tisztes távolságban ült le, és nagy igyekezettel tisztogatta makulátlan bundáját, és lapos pillantásokat küldözgetett a gazdi felé, jelezve, hogy semminemű közösséget nem vállal a kialakult helyzettel. A kutya, a tőle megszokott aggodalmassággal nézegetett fel a gazdára, tőle várva eligazítást, arra nézvést, mi is most a teendő, de, minthogy a halk sikoltáson kívül más nem érkezett, óvatosan az idegenhez lépett és megszimatolta, aztán undorral lépett hátra. Felszaladt a terasz lépcsőjére, de még ott is dühösen prüszkölt a portól és valami mástól.

A nő, leküzdve ijedségét, közelebb lépett, hogy alaposabban megnézze a földön oly csendben és mozdulatlanul fekvő alakot. Ahogy fölé hajolt, a földön terjengő vérfoltból, és a fickó fején a sérülésből rögtön látta, hogy rossz érzései beigazolódtak: az idegen halott. Megpróbálta legyűrni feltoluló hányingerét, és összeszedni magát. Most már nemcsak a kilétét fedte homály, de ott volt a kérdés is, hogy ki ölhette meg? Ez a tény megrémítette. Ahogy az is, hogy tennie kell valamit. Először arra gondolt, hogy szól valakinek, vagy segítséget hív a szomszédságból, de, ahogy remegő lábain megtette az első lépéseket, azonnal rájött, hogy ez nem lenne okos dolog. Mert hát ki hinne neki, hogy nem tudott az idegenről, és nem ő ölte meg? Ezernyi kérdéssel bombáznák, és jól tudta, hogy az emberek számára minden gyanús, ami kívül esik unalmas életük keretein, és mindenki iránt bizalmatlanok, aki más, mint ők.

Elhatározta hát, hogy eltemeti az idegent, hogy titokban tartja. Gyors léptekkel hozta elő az ásót a fészerből, és a kert egy elhagyott részén ásni kezdett. Tudta, hogy elég nagy gödröt kell készítenie, hogy beleférjen. Előző nap esett, és a föld felszínén könnyen haladt a munka, ám lejjebb bizony már meggyűlt a baja a kemény talajjal. Ásója minduntalan elakadt mindenféle kőben, vasdarabban, üvegcserépben. Közben a nap is egyre feljebb hágott az égen, melegével alaposan megizzasztotta. Végül úgy látta, hogy elég nagy lett, és elindult a talicskával, hogy a gödörhöz vigye a tetemet. Üggyel-bajjal sikerült beleemelnie, és nyikorgó kerekekkel tolta a sírhoz. Semmiképpen nem akart hozzáérni, ránézni sem tudott undor nélkül, ezért megbillentette a talicskát, és az idegen teste halk puffanással esett a gödörbe. Ahogy most ott feküdt, szőrös testére vér és száraz levelek tapadtak, igencsak szánalmas látványt nyújtott, pedig életében talán irigyelt vezetője volt a többieknek, és lehet, hogy gyerekei is voltak valahol. A nő megpróbált nem gondolni ezekre, de őt sem hagyta hidegen a látvány. Szalmát hozott ki a fészerből, és óvatosan betakargatta a testet, mert nem volt szíve az arcára szórni a földet. Így, hogy már nem látta, könnyebb volt valamivel, és gyors mozdulatokkal betemette. Szépen elegyengette felette a földet, hogy semmi ne emlékeztessen sírra. S hogy megelőzze a kíváncsi kérdéseket, hogy miért ásott a kertnek ezen az elhagyott részén, hát pár tő citromfüvet ültetett a földbe. Egészen csinos lett így, és ő is megnyugodott kissé, bár a gyilkos személyének kiléte még mindig aggasztotta, és a kérdés, hogy az idegen vajon egyedül volt-e? Az ásót a helyére lökte, és gondolataiba merülve ment a ház felé, nyomában a hol előre szaladó, hol lemaradozó kutyával.

Ez alatt a nyirkos, szalmaszagú föld alatt, a világ folyásával mit sem törődő, mindenen túl levő kis patkány megkezdte utazását a Nirvána felé.