A kora esti rekeszizmok elleni támadásra vágyók közül bizonyára többen is voltak, akik a tavalyi fellépését is végignézték. Ők tanúsíthatják, hogy az első tíz percben szinte ugyanazokat a mondatokat, ugyanabban a sorrendben hallhattuk, mint a tavaly év végi észosztáson, emiatt adhattuk volna a „Ha Trockij keres, a Szmolnijban vagyok Vol. 2." címet is az írásnak. Nem arról van szó, hogy csodát vártunk, egyszerűen csak nem értjük, hogy egy ilyen kvalitásokkal rendelkező, magas IQ-t birtokló, önmagát az ország showman-jének tartó - mondhatjuk nyugodtan - zseni, hogy engedheti meg magának azt, hogy ilyen szinten ismétel. Pláne, mivel ezt irgalmatlan gázsiért - egy átlagember havi fizetésének többszöröséért - teszi. Annak tükrében, amit hallottunk, simán átértékelhetjük a róla kialakított képet. Sándor előszeretettel hajózik a politika vizeire, mégpedig többnyire az általa az átkos rendszer egyenesági utódjaként aposztrofált, perpillanat hatalmon lévő szegfűs párt kárára.

Nem lenne ezzel semmi bajunk, ha legjobb történetei nem egytől-egyig 1990 előttről datálódnának, s ha nem fűzné bele, hogy ő már 1980-ban járt Amerikában, illetve a kint élő rokonság is rendszeresen hazajárt családlátogatóba. Nos, azt mindenkinek tudnia kell - bár igaz, ebben az országban a hosszútávú memória-zavar szinte járványként van jelen -, hogy ez akkor csak a kiváltságosok előjoga volt. Ha valakinek mégis a kádereken kívül sikerült engedélyt kapnia, annak legalábbis feddhetetlennek kellett lennie a rendszer szemében, és összes érzékszervében...
Na de nézzük, mi is történt az ominózus másfél órában.

Már a showman fogadtatása is más volt, mint ezt megelőzően. Míg tavalyi terembelépésekor síri csend fogadta, addig a mostaninál akkor vettük észre őt, amikor megszólalt. Itt már érezhető volt, hogy valami nem stimmel. Tehát ő be, a szavak a száján ki - kísértetiesen ugyanazok, mint anno. „Itt voltak tavaly is? Akkor mit hazudtam?" „A hülyék viszik előre a világot." Jöttek sorban ugyanazok. Érkezett az Anód-Katód házaspár és a Trockij-poén, majd a volt lakásuk és a varsói gettólázadás élethű leforgatására teljesen alkalmas fővárosi belváros állapota, az ondolált hajú, meleg kalauz a szegedi IC-ről, aki golyóstollakkal volt túlszerelkezve. Ha nem ültünk volna a másik oldalon, hirtelen az a képzetünk támadhatott, hogy időgépbe kerültünk és visszaugrottunk tíz hónapot. Mentségére legyen mondva, megkérte a közönséget, hogy jelezzék, ha ismételné önmagát. Ez nem jött be, mert nem szólt senki emiatt. Igaz, az első negyedóra végén már nem sorban érkeztek az ismétlések, hanem csak a fősodorba illesztve.

Miután megegyezett magával, hogy a Wahorn Andrással történt amerikai útjáról fog mesélni, belekezdett egy történetbe, amelyben a magyar unikumnak számító „acskóstejtartóról" szóló beszámolóval akart egy lányt elkápráztatni egy San Francisco-i bárban. Ez a történet, amelyből folyamatosan kiszaladgált minden irányba, szerintünk nem volt teljesen megalapozott, ergo hiteles. Jó félóráig tartott, közben Amerika is megkapta a magáét, úgyis, mint az elhízottak országa, és úgy is, mint ahol lassan már leszokott mindenki a dohányzásról, az ivásról - ezzel a közösségi életről is.

Voltak persze jó poénok, de azok egy normális társaságban is vannak, és ott az embert letorkolják, ha már sokszor hallott gegekkel próbálkozik. Hallhattunk a társbérlet hátrányairól, az Amerikából szekrénymértű fenékkel hazalátogató nagynéniről, illetve egy székely viccet a rengeteg közül, amit pont tőle kaptunk arcba először - épp tavaly. Politikával nem sokat foglalkozott, egyedül talán Lendvai Ildikó neve hangzott el, mint akinek hangjával üveget lehet csiszolni, volt egy kis buzizás is - a segg a jövő p...ja -, de ezt már megszoktuk. Ismét szóba került a feltaláló, aki négy szinten felállványozta a cseresznyefáját, ezzel kapcsolatban a debil kisgyerek-téli szilvaszedés-sál-sapka kombós vicc is.

Hiába mondják azonban, hogy az ismétlés a tudás szüleje, ettől mi nem lettünk okosabbak. Azt kell most szégyenszemre leírnunk, hogy a végén már komoly módon unatkozásra utaló jeleket véltünk felfedezni magunkon. A közönség sem úgy reagált vélhetően, ahogy várta, ugyanis a műsorozás folyamán egyre többször ment el a különböző állagú, az anyagcsere-folyamat által bennünk felgyülemlett testnedvek extrém távozását részletesen leíró poénok felé. Természetesen ezek aratták a legnagyobb tetszést, amin nem kell csodálkoznunk, hisz magyarok vagyunk, és mint olyanok, a böfögős-fingós vidámság koronázatlan királyai.

Ezért az estéért mi a szervezők helyében egy kanyi vasat sem fizettünk volna, hanem lejátszottuk volna neki a tavalyi sziporkát. Nem tagadjuk ugyanis, hogy az akkori „első bálunk" frenetikus emlékekkel bír a mai napig, fájósra nevettük a veséink tőle, de ezen nem kell csodálkoznunk, hisz mint a mondás tartja, egy csecsemőnek minden vicc új.

Valószínűsíthetően nem lesz érzékeny veszteség számára, de mi leírtuk - mint látogatni ajánlott eseményt - a jóember élőzését. Ugyanezt megtettük már idehaza sok más dologgal is, a kereskedelmi médiával, a bevásárló központokkal, a hazai focival, az uniós fizetések reményével, az utak felújításával... Folytathatnánk a sort, amíg a digitális tintánk ki nem fogy, sőt félő, tovább is. Sándornak tisztelettel javasoljuk, menjen emberek közé újra, hisz itt egy közepesen erős napon történik annyi minimum furcsa sztori, hogy az ő beszélőkéjével egy hetet imprózhatna belőlük.