Az életben folyton csak szerepeket játszunk, mindig más ruhájába bújunk, hogy megfeleljünk az adott elvárásoknak, egyszerre azonban nem lehetünk példaértékű anya, gondos feleség, forró szerető, kiváló munkatárs, és hálás barát. Innen nézve Csákányi Eszter egy mindennapi asszony, egy hétköznapi ember, aki bravúros színészi játékkal egy szálra fűzi őket. Külön-külön is megállnák helyüket, de így még inkább drámai, még inkább kibukik, ami mögötte van.

A hat monológ között pár perces hangfelvételek töltik be az üres teret, melyek egyrészt áthidalják az öltözködési időt, másrészt ezek Csákányi magánbeszélgetései öltöztetőnőjével. Ezekből a pár percekből tudjuk meg, hogy van egy férje, aki soha életében nem szerette a vizet, mindig csak zuhanyozott, és még fürdőnadrágja sem volt. Egyszer azonban orvosa elküldte egy fürdőbe, s onnantól kezdve a víz szerelmese lett. Otthon tele eresztette a kádat, alámerült, és lassan már ott töltötte az éjszakákat is. Megszerette a vizet, megszerette a selymes, a sikamlós anyagokat, csak a feleségét felejtette el szeretni.

Látszólag nem sok köze van a színpadi történéshez, valójában azonban a nő jeleneteiben, gesztusaiban, kirohanásaiban, vagy éppen nem-szólalásaiban visszaköszön a férfivel való állapota. Így válik egy történetté a hat bejátszás. Így lesz a vékony hangú, nagymamás kinézetű, tinédzser nyelvezetű asszony jelenetéből (mely simán beillene egy stand up comedy-nek is), egy zilált kinézetű már-már hisztérikus zongorista-éneksnő. Ahogy a férj elhallgat, úgy fakad dalra a nő.

A színpad a színpadban kicsit eltávolítja tőlünk a történéseket, melyre még rájátszanak a másodszínpad hátoldalán váltakozó fotók is. Ebből a mű keretből lépnek elő az asszonyok, akik minden alkalommal mások, mind belsőleg, mind külsőleg. De a színpad a színpadban, a színház a színházban csak megőrösíti, hogy ezek csak szerepek, az igazit, a valódit valahol a smink és a paróka alatt, valahol a hat egyvelegében kell keresnünk.

Talán sokan úgy is készültek, hogy még egy jelenet hátra van, mikor a hatodik után vége lett az előadásnak. A hetedig a paróka nélküli Csákányi Eszter volt egyrészt, másrészt mi mindannyian, a nézőtéren. József Attilásan egyszerűen csak azt mondhatnánk, hogy „a hetedik te magad légy".

„A hét asszonya is csak ember, nem?"

Maga a színpadi játék statikus, a nyelv az, ami mindent mozgásba hoz. Verbálisan Parti Nagy Lajos bohócosan komoly, hol mosolyra fakasztó, hol szívszorító, hol zavarba ejtő szavai, melyek egy magasabb szinten összekötik a jeleneteket. Másrészt Csákányi Eszter remekel, minden figurával megtalálja a közös hangot, szerethetővé teszi őket. Egyik percről a másikra képes álarcot cserélni, és ugyanolyan hiteles külföldet megjárt magyar, mint kiégett villamosvezető, vagy eufórikus művésznő. Játékában mindig ott van a „hetedik"; apró gesztusokban, mozdulatokban tör felszínre az, amit mindnyájan keresünk: maga maga. Van valami megfoghatatlanul, megmagyarázhatatlanul nagyon emberi a poharat és rózsát szorító kézben, a fényképészben, aki a lencse mögé bújik, és egyszer sem néz ki a nézőtérre, a tigrisharisnyában terpeszkedő álcicában, a fufruját kendőként használó stucc telepen dolgozó hölgyben, de a külföldi-magyarban is, aki elegáns öltözékében pedig a nyelvet nem találja.

Csákányi Eszter a nő, csupa nagybetűvel, annak minden gyengeségével, erősségével, furcsaságával együtt. Parti Nagy Lajos társadalmat bíráló szavakat ad a szájába (mint villamosvezető például, utas-állatokról beszél), miközben meghagyja a maga ártatlanságában, hisztérikusságában, emberségében.

Bármikor, bármelyikünk kerülhet a hat szerep valamelyikébe. Sőt, életünk nagy részét ezekben is töltjük. De vajon képesek vagyunk-e levenni a parókát, kócos hajjal kilépni a félhomályos, elszigetelt színpadról, és a nézők elé állni? Ha igen, akkor megvan a hetedik...