A képen anyám és nagyanyám. Hosszú életükben az egyetlen közös fotó. Az ágyam mellett tartom. Ahányszor ránézek, arra figyelmeztet, hogy éljem meg a szeretetet a kiszabott időm minden percében, mert az élet nagyon rövid. Mindketten a 87-ik évükben mentek el, és én csak haláluk után jöttem rá, hogy tulajdonképpen alig ismertem őket.

Ezen a képen anyám 16, mama 37 éves, és jól tükrözi kapcsolatukat. Nagyanyám, mint abban az időben oly sokan, cselédként szolgált, és a gazda fia teherbe ejtette. Házasság, persze, szóba sem jöhetett, így anyám születése után kevéssel egy férjezett nagynénjéhez került dajkaságba, ahol már volt kisgyerek is. Ez a tény aztán megpecsételte a későbbi viszonyukat, ami nem volt ugyan híján szeretetnek, de anyámat zárkózottá tette. Mindig érzett némi haragot elhagyatása és idegenekhez adása miatt, bár a körülményeket megértette, és a család, ahol élt, szerette.

Mama újra cselédkedni kezdett, hogy pénzt keressen, anyám pedig tőle távol cseperedett. Mindössze nyolc éves volt, amikor ő is elkerült a háztól: a zsidó boltosék fogadták fel a gyerekeik mellé pesztrának. Soha nem beszélt nekünk ezekről az évekről, hogy mekkora megrázkódtatást jelentett egy ilyen kislánynak elszakadni a családjától, és bekerülni az addigi falusi életből egy városi, és merőben más vallási és kulturális környezetbe. Már jócskán felnőtt voltam, amikor egyszer megmutatta a házat, amelyben szolgált, és elmondott néhány dolgot az akkori életéből, amiből valamennyire kirajzolódtak akkori mindennapjai.

Jó emberek voltak, szerették anyámat, és lévén boltosok, gyakran tömték meg a köténye zsebét cukorkával, ezzel népszerűvé téve őt a többi, utcabeli kis cseléd között. Ki-kifutott hozzájuk  a parkba, vagy ház elé, és nevetgélve tömték magukba a ritkán élvezett édességet. Ebben az időben készült ez a fénykép is: a ritka találkozások egyikén.

Aztán a háború vége lecsapott a családra: elhurcolták őket, az idős nagyszülőket éppúgy, ahogy az akkor legkisebb, alig nyolc hónapos kisbabát. Többé nem hallott róluk senki. Ekkor anyám végre, annyi év után mamához költözhetett, aki időközben férjhez ment. És most nagyon szomorú részhez érkeztem: mama egy már négy gyerekes özvegyemberhez ment hozzá, aki részeges, és igen brutális ember volt. Mire ez kiderült a számára, már késő volt. Soha nem mesélte el, miért ment hozzá, és vette nyakába a négy árva nevelését, akiknek a legnagyobb megpróbáltatások között is a gondját viselte, és azok is anyjuknak tekintették egész életükben. El lehet képzelni, hogy micsoda élet lehetett ez, szegénységben, háborús években, sűrű verések és rettegés, megaláztatás között! Télen sem volt mindig cipője, és gyakran kinn aludt az istállóban vagy pajtában, ha menekülnie kellett. Amikor ezekről az időkről mesélt, még gyerekként is csodáltam, hogy megmaradt derűsnek, szeretettelinek. Talán lelkileg ő állt hozzám legközelebb, finom, érzékeny lényével.

Azt mondják, addig marad gyerek az ember, amíg élnek a szülei. Én már ötödik éve, hogy megszűntem lánya lenni valakinek. Amikor nap mint nap erre a képre nézek, a durcás arcú fiatal lányra, aki az anyám lett, és drága nagymamámra, aki, fiatal kora ellenére egy megtört, sokat szenvedett nőt mutat, szeretném visszaforgatni az időt, amikor még mindketten velem voltak, hogy minden napot Anyák Napjává varázsolhassak nekik, a sok elmulasztott nap helyett!