Nyápic elveszett. Eleinte nem izgultam. Elcsavargott, gondoltam. Amikor eltelt egy hét is, és még mindig nem bukkant fel, pici szúrást éreztem a szívem táján.

Öten voltak cicák a ház körül. Habcsók, a legöregebb, és minden macskák apja sokszor eltünedezett, néha hetekre. Előkerülve tele volt sérülésekkel, fülei kicakkozva, bundájában számtalan kullancs. Ciróka, az anyacica, finom és érzékeny lélek, félénk, bizalmatlan, leginkább a kertek alját járta egerekre lesve. Ide néha követte Macskinó, a testvére, aki azzal mutatta ki iránta érzett szeretetét, hogy váratlanul ráugrott, és a földre teperte. Ciróka nem értékelte az efféle tréfákat, és borzasztó verekedésbe torkollt mindig az ilyen akció. A két kölyök, Gánica és Nyápic jól megfértek egymással, nagy szeretetben éltek a kutyával is.

Amikor megszülettek, cseppet sem örültem az újabb szaporulatnak, és sűrű szemrehányásokkal illettem magam, hogy nem előztem meg idejében. Ráadásul, Nyápic kicsit sem tetszett nekem: fehér bundáján csíkos, szürke foltjaival csúnya volt, míg testvére szép, fekete-fehér. Persze, nevetséges, és nem is szép dolog csak a külsejét nézni bárkinek, és aszerint megítélni, de így éreztem. Ahogy cseperedtek, hamar észrevettem, hogy Nyápic, ha nem is különösebben csinos, de nagyon okos. Hamar megtanulta a ház rendjét, hogy mikor, hol kapja az eleséget, hol talál jó hálóhelyet, és egyáltalán, nagyon figyelmes volt mindenre. Szinte úgy éreztem, érti minden szavam. Kedvessége pedig nem ismert határokat. Szeretett az ölembe ugrani, és két hátsó lábára ereszkedve karjaival átölelni a nyakamat, arcával bebújni a hajlatába, és hangos dorombolással puszilgatni, törleszkedni.

Néha nevettem ezen a szokásán, csiklandozott és meg is hatott valamiképp, néha pedig zavart vele, ha épp a laptopon dolgoztam, de sehogyan sem sikerült leszoktatnom erről a hízelgésről. Igaz, nem is igazán próbálkoztam, mert jóleső volt, és annyira szokatlan. Megfigyeltem, hogy néha a kutyával is ezt teszi: ülnek a teraszon, aztán előbb törleszkedni kezd, amitől a mi Flokink kicsit zavarba jön, de állja, aztán hozzábújik, és ugyanígy öleli és bújik a nyakhajlatába, ahogy az enyémbe. A kutya most már aztán igazán zavarban van, mert ő sem látott még ilyen furcsa jószágot, aki úgy öleli, mintha az ő kölyke lenne, apró mancsaival dagasztva gubancos szőrét, és valami ismeretlen dallamot dúdolva a fülébe. Gyakran az ablakból figyeltem a jelenetet, ahogy ülnek a terasz napmelegítette tégláin, és a puli fehér tincsei pitypangként libegnek a szélben. Máskor meg a magnólia alatt pihentek, összebújva, és az sem zavarta együttlétüket, hogy a fán lógó madáretetőből veszekedő verebek szórják fejükre a szotyit.

Kezdeti ellenszenvem után a kedvencemmé lett, ha szabad ilyet mondanom. Külsejében is megszépült, bundája finom tapintású, színei ragyogók és szeme hihetetlenül nagy és zöld: smaragd tengerben úszó borostyán halacskákkal. És egyszerre csak: nincs. Persze, itt vannak a többiek, de hiányzott ez a kimutatott, odaadó szeretet.

Tegnap aztán összetalálkoztam utcabeli ismerősökkel, akik anyám régi házában laknak. Az volt az első kérdésük: nem a te cicád az a fehér foltos, nem hiányzik valamelyik? Nagyot dobbant a szívem, mert féltem a folytatástól, hogy itt meg ott látták elpusztulva... De nem ez történt, hanem nevetve mesélték, hogy már egy jó hónapja náluk lakik, a padlásukon. Nem tudták kitalálni, honnan került oda. A saját kandúrjuk is, ők is próbálták elűzni a háztól, de a cica, az én Nyápicom sehogy sem tágított. Ott van tehát hetek óta. Enni nem kér, nem is fogad el, megfogni sem engedi magát, csak körbejár az udvaron, vagy a padláson pihen. Egészségesnek tűnik, de csendes, szomorú, és ha a saját macskájuk fúriaként rátámad és megveri, hát elszalad, hogy később visszatérjen. Levakarhatatlan. Azt hiszem, ekkor vettem észre, hogy zokogok, mert az ismerőseim hangját már csak messziről hallottam és résztvevő arcukat az enyémhez nyomva karolnak át. Mert mi is történt? Nem egyszerűen egy csavargó macska került elő, hanem valami más is, még régebbről, ami követ dobott addigi nyugalmam tavába.

Anyám elmúlt nyolcvan, és bátyám halálával egyedül maradt. Ekkoriban történt, hogy az én családom is felkerekedett, hogy a nagyvárosi élet után vidékre költözzön. Házat építettünk a közelében, és hívtuk, hogy költözzön hozzánk, de nemet mondott. Őrizte függetlenségét, ahogy mindig is. Nem aggódtunk különösebben, hiszen ráláttunk a házára, és sokat jártunk át egymáshoz. Aztán egyszer mégis megtörtént a baj: lezuhant a lépcsőről, és súlyosan megsérült. Innentől kezdve már nem volt kérdés, hogy velünk kell élnie. Bár saját szoba várta nálunk, végül egy különbejáratú lakrészt rendeztünk be a számára. Amíg készült, olyan arccal figyelte, hogy mi végig attól féltünk, nem sikerül átcsábítanunk. Elhoztuk a legszükségesebb dolgait, ruhákat, a gyógyszereit, apró, személyes tárgyait. Az első éjszaka után már kora reggel vártuk, hogy meghalljuk a szöszmötölését, és beszámol, hogyan aludt. De nem jött semmi nesz. Akkor rémülten, az ajtónál egymást majd' fellökve rontottunk be a lakrészébe: anyám sehol. Éjjel hazaszökött.

Később aztán megszokott nálunk valamennyire, de naponta többször is hazajárt régi otthonába. Át-áthozott valamit, rendezkedett, és egyszer még egy kis kertet is készített magának a régi udvarában. Hiába mondtuk neki, hogy erre nálunk is megvan a lehetősége, vagy engedje, hogy segítsünk benne, ha már mindenképpen ott akarja túrni a földet, de nem engedte. Elkeseredetten néztük, ahogy kapájával csapkodja a köves talajt, ami, nyilvánvalóan, nem zöldségtermesztésre való, meg hordja a vizet a jó száz méterre lévő csapból. A férjem aztán azt mondta, hagyjuk, de örök aggodalmunk tárgya lett ez a munkálkodása. Ha hosszú órákra elmaradt, utána lopóztunk, hogy a kapuja fölött belesve megnézzük, nem történt-e valami baja, nem esett-e el, vagy más efféle? Nem tudjuk, hogyan csinálta, de a növények meghálálták az erőfeszítéseit, és csodás termést hoztak. Mindig, amikor átcipelte hozzánk munkája gyümölcseit, amik, néha szebbek voltak, mint a mieink, arcán leírhatatlan gyermeki mosoly fénylett, égkék szemeiben huncut csillogás, hogy „ugye, hogy ugye!" Nevettünk is ilyenkor, meg is hatódtunk rajta. Tiszteltük erejét, önállóságát, emberi tartását. Nem volt boldog nálunk, bárha mindent megtettünk is érte - most már tudom. Hazaszökéseiben éreztük a vágyat a régi otthona után, de elhessegettük, abban reménykedtünk, majd megszokik, hisz itt mindene megvan, a kényelme is nagyobb. De ez soha nem következett be.

Később egy betegség következtében elveszítette beszédképességét, hallása már régóta nagyon rossz volt. Írni, olvasni is elfelejtett, bár elméje más téren hibátlanul működött, és fizikailag is jól volt. De az ajtó, ami a világra nyílt addig, most önmagára csapódott, kulcsa a reménytelenségbe veszett. Az utolsó év már a búcsúzás volt a számára. Egész napokat töltött a házában, és amikor előkerült, a ruhája poros volt, hajában pókhálók ragadtak. Találgattuk, vajon mit csinálhat odaát? Egyszer aztán, azzal a huncut fénnyel a szemében, már rég szavaktól fosztottan, megfogta a kezem, és átvezetett. Az elhagyott otthon kitakarítva, a dolgok elrendezve, a sok felesleges dolog eltüntetve valahová. Sorra kinyitogatta a szekrények ajtajait, a fiókokat, mutatva, mit hova tett. Nem tudtuk elképzelni, hogyan vitte végbe mindezt, honnan volt ereje ekkora munkához? Ekkor, ott láttam utoljára boldognak, ahogy a birodalmát mutogatja.

Sok éve már ennek. Az én Nyápicom meg, aki sosem járt abban a házban, most a sok falubeli ház közül éppen ide vette be magát! Bár otthon mindene megvolt, szerettem is, de elhagyott, hogy beköltözzön ide, gyermekkorom színterére, a házba, amitől ma is kihagy a szívem, ha elmegyek előtte. Makacssága, amivel nem tágít, bár űzik és nem látják szívesen, a mód, ahogy céltalan járja be zugait, bár itthon várják, felidézte bennem anyámat. Nem hiszek a lélekvándorlásban, vagy legalábbis eddig nem hittem. A történtekre is lehet ezerféle magyarázat, de valami mégis történik itt.

Most, ahogy a gép előtt ülve írom ezeket, térdemen pihen a kutyám buksija. Néha, alvást színlelve, lehunyt szemmel, mozdulatlanul, szavaimra kérdőn, nyugtalanul fészkelődik. Kócos bundájából csillogó gyémántként ragyog rám a hűség, a feltétel nélküli szeretet. Bár megmondhatná nekem, mi tévők legyünk most Nyápiccal? Hazahozzuk, hogy itt éljen a biztonságos szeretetünkben, velünk, vagy hadd legyen szabad, a maga választotta helyen és életben?