Hogyan telnek mostanában a napjaid?

Az elmúlt héten néhány kollégámmal egy szilveszteri „meglepetésvideó" előkészítésén fáradoztunk a színházban, melynek linkjét a leghűségesebb bérletes nézőink fogják majd megkapni ajándékba. Ezt megelőzően 6 napot Budapesten forgattam egy talán egyszer majd el is készülő történelmi film főszereplőjeként. Egyelőre a forgatás félbemaradt, további sorsa már finanszírozási kérdés. Bízom, bízunk a legjobbakban. További napjaimat otthon töltöttem családom körében, a karantén és az időnként elhatalmasodó feleslegesség és kiszolgáltatottság érzésének diszkrét bájában. Volt, van ideje morfondírozni jelenlegi világunk dolgain. A gondolatok végeredménye nem túl simogató.

Hétköznapok sanzonjai - Sanzonest Völgyi Attilával Bükön

Úgy tudom, Teleki gróf szerepét játszod ebben a most készülő filmben. Beszélnél egy kicsit erről?

A film eredetileg dramatizált jeleneteket is tartalmazó dokumentumfilmnek indult amatőr szereplőkkel, történészi kommentálással még májusban, akkor én még nem voltam a „képben". Időközben az alkotók koncepciója és szándéka megváltozott, inkább 70 perces játékfilmben kezdtek gondolkodni. Ekkor, ősszel találtak meg engem. A Carte Rouge középpontjában a gróf Teleki Pál által megálmodott, Bátky-Kogutowicz-féle etnikai „vörös térkép" áll - mely az 1. világháborút lezáró béketárgyalások során lett volna hivatott bizonyítani Európa újrafelosztása közepette a wilsoni elveknek megfelelő jogos, egységes etnikai eloszláson alapuló magyar területi igényeket -, illetve maga Teleki, az ő végtelenül realista, talán kissé depresszív, introvertált, olykor keserűen ironikus személyisége, valamint Apponyi, és az ő, Telekivel ellentétes idealista, extovertált alakja, trianoni beszéde és a terveiknek, így Magyarországnak a 20. század eleji bukása.

A film kifejezetten kerülné a történelmi tablószerűséget, a pátoszt, vagy a könnyen bekategorizálható igazságosztást, ezért lenne jó, ha elkészülne, ezért lenne jó, ha jó lenne, mivel nehéz erről a témáról higgadtan, igazi egyéni motivációkon, sorsokon keresztül szólni. A költségvetés elenyésző, kívül van az állami finanszírozási rendszerből, ezért főleg belső képekre, jelenetekre koncentrál. Vegyesen vannak benne hivatásos és remek karakterű amatőr szereplők. A rendező Gerebics Sándor, az operatőr Patócs Róbert, a forgatókönyvíró pedig Szalóczy Pál, egykori legendás rádiós és híradós személyiség (a vasút és a metró hangja), Varga Szabolcs és Segyevy Dániel történészek instrukciói alapján. A film nagyjából 50-60 százaléka le lett forgatva. Hogy elkészül-e valaha az a verzió, melyet minden alkotó szeretne, már az anyagiakon múlik.

Teleki gróf szerepében - Fotó: Hamar József

A járvány miatti korlátozások alaposan megtépázták a színházak életét. Hogyan látod a színjátszás jövőjét? Lesz majd érdeklődés a színdarabok iránt, mernek majd színházba menni az emberek, ha lazulnak a szigorítások?

Nem vagyok derűlátó. Az állampolgárok lassan hozzászoknak a gyors, erős hatású, adott esetben eldobható vagy kicserélhető, könnyen emészthető, ingereken alapuló hatásmechanizmusokhoz, az ember-ember közötti kapcsolatok helyett egyre meghatározóbb az ember-gép közötti viszonylat, illetve ennek problematikája. A színház, főleg annak klasszikusabb szegmense a járványhelyzet előtt is komoly dilemmákkal küszködött. Most azonban, amikor pont a maradék közösségi létezést (mely amúgy az élő színház lényege) érte, éri a legnagyobb támadás, ezek a dilemmák csak súlyosbodni fognak. Fel tudod-e állítani a közönséget a monitorok elől, ahol a nap 24 órájában ingyen, vagy szinte ingyen áraszthatja el a lakását, az agyát, az érzékeit olyan csili-vili tartalmakkal, amilyenekkel csak akarja. Úgy gondolom, heroikus küzdelem lesz, és a megoldás nem az ezeknek a trendeknek a színházi követése lehet, mely amúgy is teljességgel lehetetlen, hanem az egyszerűség újbóli megtalálása, a letisztulás, ennek katartikus újrafelfedezése.

Nagy sikert arat a Facebookon Szombathely régi vagy kevésbé régi épületeit bemutató fotósorozatod. Honnét jött az ötlet, hogy fényképezőgéppel a kezedben nyakadba vedd a várost? Mi ragad meg leginkább egy régi épületben?

Az ötlet az első tavaszi „karantén" kényszerű tétlensége, illetve az eközben kisfiammal folytatott hosszú séták alatt született, a csodálatos márciusi és áprilisi napsütésben. Volt idő elmerülni a város szövetében, és rájönni arra, hogy annak épített emlékei, öröksége, múltja és jelene, az ezekkel összeköthető emberek sorsa mennyire összefonódik az én sorsommal, hogy ez a város egy kicsit én vagyok, illetve én egy kicsit ő. Utána nem véletlenszerűen jártam a helyszíneket, tudatosan vetettem bele magam a helyszínek sűrűjébe, melyeket egykor ismertem, vagy azt hittem, hogy ismertem. Itt születtem, itt minden házfal legendája, az én legendám is. Szinte magam előtt láttam a különböző korok embereit, azok örömét, fájdalmát, kis és nagyszerű történeteit. Tulajdonképpen vizionáltam, újra vagy újat álmodtam. Talán ezzel válaszoltam arra is, hogy mi ragad meg egy épületben. A lelkek bolyongása, akiknek egykor vagy most közük volt, vagy van hozzá, az idea, amiért, ahogyan és amilyen formában keletkezett és létezik jelenleg. És az egyszerre teremtő és pusztító idő.

Mérei Tamás, egykori zeneigazgató tiszteletére rendezett emlékkoncerten

Milyennek találod Szombathelyt városképi szempontból?

Meglehetősen eklektikusnak, természetesen nemcsak az ismert építészeti stílus értelmében. Szombathelyre, most a római kori emlékeket nem figyelembe véve, három korszak volt nagy hatással. Szily János püspök regnálása idején (a 18. század második feléből) a maga későbarokk és klasszicista emlékeivel, az Éhen Gyula polgármesterségéhez köthető, majd utána még folytatódó nagy modernizációs és városfejlesztési időszak a 19. század végén, 20. század elején, a maga romantikus és eklektikus rekvizitumaival, illetve a modernizmus és a szocreál a 20.század második feléről, végéről. (Külön érdekesség, hogy más vidéki városhoz képest például mennyi bauhaus emlék van a városban, jelezve a 2. világháború előtti időszak valóban létező polgárságának erős itteni jelenlétét, Szombathely akkor modern városjellegét, illetve ennek szándékát.)

Sajnos, a 2. világháború végén történt bombázásoknál is nagyobb károkat okoztak az azt követő korszakok, félig vagy egyáltalán nem sikerült városfejlesztési törekvései, azok néha rossz, néha jó szándékú barbárságai, az addig egységes városrészi szövetek szétzilálása, megbontása, vagy legrosszabb esetben megszüntetése, a hol jobban, hol kevésbé jobban sikerült arculati átalakítások. Szombathely kicsit jelenleg olyan, mint egy olyan formás tál, melybe egyszerre mixelték össze az osztrigát a cupákkal, a legnemesebb gyümölcsöket a földes, fás karalábévéggel.

Szállj, költemény - Zenés-irodalmi est Varga Richárddal Bükön

A mostani időszak lehetőséget ad a számvetésre, a múlt dolgaiban való elmélyedésre. Hogyan tekintesz vissza a Weöres Sándor Színházban eddig eltöltött éveidre? Melyik szereped a legkedvesebb számodra?

A kép meglehetősen árnyalt, elég Janus-arcú. Mikor 2008 februárjában felhívtak telefonon és feltették a kérdést, hogy lenne-e kedvem leszerződni az újonnan alakuló színházba, két hét gondolkodási időt kértem. Amikor úgy döntöttem, hogy igent mondok, néhány nem túl szerény reményt fogalmaztam meg. Ezek a következők voltak: szülővárosomban hosszú távon vesse meg a lábát egy jól prosperáló, tiszteletreméltó színház. Ennek a színháznak lehessek az egyik meghatározó személyisége, ez a teátrum legyen Szombathely kulturális zászlóshajója, az itt élő polgárok hétköznapjainak megszínesítője, felbolygatója, identitásképző ereje. Nos, ebből a néhány reményből teljes mértékig csupán csak felsorolásom első mondata valósult meg. Önmagában ez is fantasztikus dolog, a Weöres Sándor Színház - ráadásul előkelő helyen - végérvényesen felkerült az ország színházi térképére. Ez mindenképpen sikernek tekinthető! Ez jó, alapvetően épp elég. De ha számvetés, hát számvetés, kertelni egy bizonyos kor felett pedig már nem érdemes, megjegyzem, előtte sem.

A színház, szinte alakulásától kezdve, hiába volt az alapítást eldöntő, látszólag egységes közgyűlési döntés, politikai csatározások kereszttüzébe került, ami kisebb-nagyobb áldott szüneteket követően újra és újra megismétlődött. A pártpolitika - és itt most még véletlenül sem beszélhetünk csupán egy „oldalról" - aktuális érdekeinek megfelelően használta - hol fel, hol ki - a színházat, mint egy csillogó demonstrációs felületet, vagy mint egy jól csengő népszerűséget is hozható, de gyűlöletet is generálható brandet, amit keblükre is lehet ölelni, ha kell, de ejteni is lehet pillanatokon belül, ha már nem szolgálja az érdekeket, célokat. A teátrum a kívülállóság, a kellő távolság eleganciája helyett, néha belesodródott ezekbe a helyzetekbe, növelve a függőségi kényszerek lehetőségét. (Elképzelhető, hogy nem történhetett máshogyan, nem tudom.)

A dzsungel könyve - Sir Kán szerepében - Fotó: Dart

A színház - bár kétségtelenül ért el ezzel kapcsolatban eredményeket - nem lett az itteni polgárság életének meghatározó színtere. Ennek különböző okai vannak, megérne egy külön cikket. A fő okok miatt mégis megemlíteném a lakosság erős megosztottságát, a város vékonyodó polgári rétegét, és azok igényeinek, szokásainak átalakulását, elöregedését, a színházi előzmény hiányát, a pénz és kulturális hiátust, a város erősödő tranzitjellegét, valamint azt, hogy a kétségtelenül jó színvonalon működő színház látszólagos elitizálásával, ad-hoc közönségkapcsolati stratégiájával nem tudta pontosan lekövetni közönségének „igénydinamikáját", illetve kissé távol került ettől.

A társulat meghatározó tagja sem lettem. (Lehet, hogy nem is lehettem volna, nem tudom, az ember magáról ezt nem tudja eldönteni, önmagát mindig máshogyan látja, érzékeli, nem feltétlenül reálisan.) „Gólt ugye csak az tud rúgni, aki a pályán van. Amikor pedig pályán voltam és gólt rúgtam, akkor egyből lecseréltek." Nem lényeges. Ennek millió oka van, lehet. Jól indult a dolog, kitűnő közösséggel, lelkesedéssel, nagy tervekkel, fanatikus, kitűnő igazgatóval, Jordán Tamással. Jókat játszottam, két sikereset rendeztem is (Márczius, A Herner Ferike faterja). Jött az átépítés, az első társulati távozások, költözés, visszaköltözés. És valami megszakadt. Félreértés ne essék, nem panaszkodni szeretnék, hiszen kitűnő évek jöttek utána, sőt szakmailag talán a legsikeresebbek, de azt kezdtem tapasztalni, hogy az aktuális ötletek felülírják a hosszú távú társulatépítést. Jöttek a neves vendégrendezők (saját rendező csak egy-egy rövid időszakra volt szerződtetve állandó tagnak), némi egyeztetés után többnyire megrendezték amit akartak, néha olyan darabokat, melyeket máshol már megrendeztek, akár többször is, kialakították a saját kis alakulataikat, általában korábbi szakmai, vagy egyéb ismeretségek, barátságok, egykori mester-tanítvány viszony, esetleg ön- vagy más „lobbi" alapján. Ritkán voltak csak átfedések az így kialakult „alakulatok" között, aztán jöttek új kollégák, akik csak főszerepeket játszhattak, majd az itt dolgozó vendégrendezők, miután „bejátszatták" őket, el is vitték az adott tehetségeket saját, más városban lévő társulataikba, vagy egyszerűen az itt szerezett szakmai elismertséggel felvértezve, fővárosi lehetőségeket kihasználva maguktól távoztak.

Cudar világ - Korláthy gróf szerepében Bálint Évával

Volt olyan évadom, amikor azt hittem, igen, most végre valami gát átszakadhat, amikor Peter Karpatit játszottam a német kortárs darabban, Az arab éjszakában, Sir Kánt a Dzsungel könyvében, Korláthyt a Cudar világban (és még egy kisebb szerepként a házmestert az Üvegcipőben). Mindegyik előadás komoly szakmai és közönségsikert, számomra egyéni sikert aratott. De nem történt semmi, a következő évadban alig játszhattam értékelhető szerepet. Kívülről kerültem bele ebbe a szakmába, nem végeztem egyetemet, főiskolát. Ennek, ilyen jellegű hátrányait feltehetően életem végéig viselnem kell, nekem bármi volt korábban, újból és újból be kellett, be kell bizonyítanom, hogy helyem van a „céhben", legalább annak a szélén. Az elbírálás tudom, sosem lesz egyenlő. Soha nem tettem pluszban magamért, mindig úgy gondoltam, hogy a teljesítményem, a munkához, a társaimhoz való hozzáállásom stb. határozza meg a sorsomat, nem valami más, amihez a valóságnak semmi köze, ez pont elég. Ha erre volt elég, akkor erre, nem panaszkodom. Szakmailag sokat fejlődtem ezekben az években így is, sok értékes emberi kapcsolatra tettem szert.

A Weöres Sándor Színházat magaménak érzem, amíg az élet megengedi, szeretnék kötődni hozzá. Rossz álmaim nagy része arról szól, hogy elveszítem. Ilyenkor mindig szörnyű állapotban ébredek. Legjobb, legizgalmasabb, legprecízebb színészi teljesítményemet véleményem szerint Az arab éjszaka Karpatijaként és A Grönholm-módszer Enricjeként nyújtottam, de fontos munkáim voltak ezeken kívül még rendezésem, karakterfiguráim a 9700-ból, Sir Kán szerepe, Az Ádám almái Khalidja, a Hamlet Rosencrantza és Laertese, a Padlás T.Müllere, a Terror bírója, a Cudar világ Korláthyja, az Anconai szerelmesek Giovannija, hogy felsoroljak még néhányat.

Terror - a bírósági elnök szerepében

Van olyan emlékezetes eseted, történeted a színházzal kapcsolatban, melyet megosztanál velünk?

Rengeteg ilyen esetet tudnék felsorolni, de akkor túl hosszú lenne a cikk, ezért csak egyet említek. Az arab éjszaka egy bizonyos pontján ki kellett mennem az Akacs Mihály utcába, és onnan kellett befelé játszanom a hatalmas üvegfelületen keresztül az épületben található játéktér irányába (mikroport és hangkontroll természetesen rendelkezésre állt). Többször hatalmas esőben álltam mamuszomban, pizsamámban és csíkos fürdőköpenyemben a reménytelen hangulatú utcán, miközben arról beszéltem az épület belseje felé haladva több monológban is, hogy mindig, minden ugyanúgy történik, ugyanolyan lakásokban, ugyanolyan bútorok között. Megrendítő volt. Nemegyszer beszélgetni szerettek volna velem járókelők, nem tudták, hogy előadás közben vagyunk. Egy délelőtti összpróbán a barátnőjével arra sétáló édesanyám is félreértette a helyzetet, és meglehetősen aggódni kezdett.

Mikor kezdődött a színház, a költészet iránti szereteted?

Későn érő típus vagyok, mindkettő már felnőttkoromban. A színház világába kalandvágyból vágtam bele, szó szerint a kocsmapult mögül érkeztem ebbe a furcsa, titokzatos „minitársadalomba", mely az évek, évtizedek elteltével nemesült komoly hivatássá és hivatástudattá bennem. A versekben pedig életem nagy traumái közepette - édesapám hirtelen halála, a mellőzöttség nyomasztó érzése - találtam hűséges társat, menedéket.

2013-ban készítettünk vele először nagyinterjút

Mit jelentenek számodra a versek?

A versek vallomások, a hétköznapok megfoghatatlan mágiájának, rezdüléseinek lírai rögzítései, az örök hiány esztétikumai.

A saját verseid közül melyik a kedvenced?

Több kedvencem is van. Fontosnak tartom a Színház után estefelé, a Gorenje, a Majd, a Vágy villamosa, a Város, a Nekem a Riviéra is, a Szemtől szemben, a Ne hagyj magamra! és a Jó éjszakát! című költeményemet.                                                                                        

SZÍNHÁZ UTÁN ESTEFELÉ

Levettem a jelmezem, indulhatok haza,
ilyen görcsösen még sosem voltam laza.
Múlattam az időt, mulattattam talán,
rohanhatok holnap az újabb szerep után.

Fáradt vagyok, tompa. Ez lassan állandó.
Régen még friss voltam, vonzó és áradó?
Mindjárt lefekszem, hogy ne tudjak aludni,
hogy önmagam elől majd el tudjak szaladni.

Középkorom - Kelemen Zoltán könyvbemutatója a színházban

Van-e valamilyen tanácsod arra, hogyan vészeljük át ezt az időszakot?

Ha lenne, most nálam lenne a bölcsek köve, de sajnos ez nem így van. Talán annyit tudnék ehhez hozzáfűzni, hogy próbáljuk meg szeretni, ha nem megy, tisztelni, ha ez sem megy, akkor elfogadni, ha ez is nehéz, akkor legalább elviselni egymást és önmagunkat.

Nyitókép: a Hamletben Bajomi Nagy Györggyel

Kapcsolódó írásaink:

Vasi Színésztükör - Kelemen Zoltán, a Weöres Sándor Színház színművésze

2013.03.21. - 00:30 | Kánya Dóra - Fotók: Büki László 'Harlequin'

„Meredek falat mászok én"- mondja a kávé felénél és a második ciginél, majd beleszív, bólogat és folytatja... A Weöres Sándor Színház színművészével, Kelemen Zoltánnal beszélgettünk a színházról és róla. Időben és térben csapongva, őszintén bonyolultan és egyszerűen lazán.

Műfaji sokszínűségre kell törekedni - Interjú Szabó Tibor Andrással, a Weöres Sándor Színház új igazgatójával

2020.11.16. - 01:15 | Rozán Eszter - Fotók: Büki László 'Harlequin'

"Egy Szombathely típusú vidéki városban nem lehet rétegszínházat csinálni, hiszen sokféle igényt és ízlést kell, ha nem is kiszolgálni, de figyelembe venni. (...) Sokat kell tennünk azért, hogy a jelenlegi és majdani közönség érezze, hogy minden egyes néző fontos számunkra. Ezt szolgálva igyekszünk majd olyan bérletrendszert kialakítani, ami minden társadalmi réteg és korosztály számára megfelelő kínálatot tud nyújtani." - Szabó Tibor Andrással, a Weöres Sándor Színház új igazgatójával készítettünk karantén-interjút.