Szeretem a festészetet, mindig is érdekelt. Kislánykoromban a rajzolás volt a legelső vigasz, ami menedéket jelentett a világ elől, amiben magam lehettem. Pár hónapja valahogy újra előkerültek az ecsetek és festékek. Idegenül forgattam a ceruzát, próbálgattam a különböző stílusokat, anyagokat. Az internet tele van tanfolyamokkal, könyvek is rendelkezésre állnak, de egyiket sem akartam igénybe venni. Azt szerettem volna, ha az, ami kikerül a kezem alól, az enyém legyen és ne mástól eltanult. Azokat a dolgokat, érzéseket, amiket eddig szavakban vagy fotókon fejeztem ki, most megpróbáltam színes festékekből megformálni. Nem volt vele semmi ambícióm, nem akartam „lábnyomot" hagyni, egyszerűen élveztem az alkotás örömét. Néhány munkámat megmutattam másoknak is, vállalva és várva is a bírálatot, bár ez nem jelenti azt, hogy ítéletnek venném arra nézvést, hogy folytassam-e? Addig semmiképp, míg számomra örömet jelent ez a tevékenység.

Történt azonban valami, ami elgondolkodtatott a művészetek megítélését illetően: Nagypénteken, az ünnepi alkalomnak megfelelő képet keresgéltem, hogy kitegyem a közösségi oldalamra, és ezúttal nem sajátot választottam, hanem Somos Miklós, Munkácsy-díjas festő egyik alkotását. A képhez nem fűztem semmi megjegyzést, mert egyrészt úgy gondoltam, ismert műről van szó, másrészt meg, hogy a kép mindent elmond, magyarázat nélkül is kifejezi, amit elmondanék vele. Ez hiba volt, de némi tanulsággal szolgált azért. Eleinte nem fogtam gyanút: sem a lájkoknál, de még a címére vonatkozó kérdésnél sem, hogy a népek nekem tulajdonítják ezt a csodás festményt. Aztán privát üzenetben az egyik barátom azt írta, hogy gyakoroljak még, mert nagyon iskolás, gyerekes, mind a téma, mind a kivitelezés.(Emlékeztetőül: egy Munkácsy díjas festő képéről beszéltünk)

Akkor esett le, hogy talán a szemlélőknek nem is a mű, sokkal inkább az alkotó személye számít, hogy tetszésüket vagy bírálatukat fejezik ki róla, ítélik meg minőségét, művészi értékét. Mindazon barátaim, akik szeretnek és bátorítanak, bármivel is próbálkozom, most is kitették a tetszést jelző szmájlikat, a kijózanítónak szánt üzenet pedig egy kicsit gonoszkodó, froclizni szándékozótól érkezett a számomra, alaposan leszólva egy elismert, nagyszerű festő alkotását, pusztán abból a feltevésből kiindulva, hogy nekem tulajdonította létrehozását. Amennyire elszomorító maga a jelenség, annyira biztató is, mert ez azt jelenti, hogy mindenki, jómagam is bátran festhetek kedvem szerint, éppúgy aposztrofálhatja a világ művünket vacaknak, mint világraszóló alkotásnak, csak a festőjüknek kell előbb naggyá lennie, vagy a szemlélő számára kedvesnek!

Pár szó végül a festményről: Somos Miklós kortárs festő, főként táj- és figurális, valamint bibliai témájú képei ismertek. Ez a képe a „kék" korszakában született, amikor elsősorban a kék és zöld színek domináltak a festményein. Ettől még misztikusabb hatást ért el, ami a bibliai témákat még jobban hangsúlyozza. Szívesen kevert absztrakt elemeket a naiv művészekre jellemző kifejezésmódjába (itt a harangok ábrázolásánál is jól megfigyelhetjük). Számomra a világlátása teszi nagyon szerethetővé a művészetét, amelyben a gyermeki tisztaság jól megfér a kritikai kifejezésekkel. Nézzük csak meg ezt is, mennyi mindent elmond ebből a fenti képen! Jézus emberi mivoltát hangsúlyozandó - miáltal befogadhatóbbá teszi mindannyiunk számára - egy ásót helyezett el mellette, utalva egyúttal a kétkezi munka isten által áldásos voltára is. A bárány az áldozatra utal, amire készül. Kézmozdulata pedig, amivel távolságtartásra inti az őt figyelőt, arra, hogy mindenki maga lehet csak önmaga megváltója, ebben nem osztozhat vele senki. Ha vallási szempontból nézzük, akkor pedig gondolhatjuk azt, hogy Krisztus, és az őt elárulni készülő Júdás tűnik fel, előrevetítve a szenvedéstörténetet. Így került elő most a gondolataimban, Nagypénteken, húsvét előtt. A kék baljóslatú párával vonja be mindezt, a mögöttük átsejlő harangok pedig arra figyelmeztetnek, hogy ébresztő! Absztrakt ábrázolásuk az időtlenség és az abszurditás metaforái. A gyermekinek titulált festési technikáját nagyon szeretem, közel áll hozzám. Ha még azt is elmesélem, hogy a festő maga is foglalkozott írással, versei Már túl a falakon címmel jelentek meg - igaz, már csak halála után -, még érthetőbbé teszi „rajongásomat".