Milyen különös: ilyenkor mindenki tudja, hogy a FESTMÉNY ÉRTÉK.

A képen látható festményt 1976-ban kaptam szüleimtől ballagásomra. Igaz, ez csak egy pasztell, de színei, hangulata az eltelt 42 év alatt semmit sem kopott, ugyanolyan üde, és kedves emlékeket ébreszt bennem, ma - 45 év után - is jól esik ránézni.

Aztán elkezdtem gondolkozni...

Az első autómat 1989-ben vettem, de azóta talán 8 kocsim is volt, s közülük 4 vagy 5 már biztosan roncstelepeken sem található.  Autóim kimentek a divatból, értékük évek alatt csak romlott.

Okos telefonom alig 3 éves, de már elavult, 10 év múlva egy vacak gyerekjáték sem lesz belőle.

Armani öltönyöm öreg és megkopott már, nem divatos.

42 év alatt talán egy tonna ételt is elfogyasztottam, ki tudja mennyi tokaji szamorodnit ittam meg, s tetemes részük salakanyagként a lefolyóban tűnt el. Sok pár cipőt, ruhát használtam el, de biciklit, TV-t, és még ezernyi mindenfélét, focit, borotvát, babamérleget, hintőport, gyomirtót, vetőmagot, számítógépet, nyomtatót - feleségem, családom tagjai is ugyanígy a maguk tárgyait, melyekben értékeket láttunk, találtunk. Ezek már nincsenek, értéktelenekké váltak - az étel már elfogyasztása után 1 nappal... '76-óta már a harmadik házban lakom. Én is, és oly sokan milliókat adunk ilyen dolgokért, népszerű tárgyakért.        De az a FESTMÉNY... Az valahogy nem avul el... Sőt, egyre értékesebbé válik. Igaz, ezt a képet nem látja mindenki, csak az, akit lakásomba beengedek...

A napokban keringett a facebookon, interneten, hogy Keserű Ilona, kortárs festőművész 3 festményét is megvásárolták, mégpedig nem is kis pénzért, mindössze 135 millió Ft-ért.

A Franciaországban élő, szintén kortárs, magyar festő - Reigl Judit - egyik alkotása 86 millió Ft-nak megfelelő összegért kelt el egy aukción.

Sándorfi István festményeinek 2006-ban rendezett Budapesten kiállítást az egyik belvárosi galéria. A képen látható, 60 x 50 cm-es vászonfestmény 2 millió Ft-ért talált gazdára. Az alkotások között több is volt 20 millió Ft-ért. Az összes festmény megvásárolták. A galériának nem ez volt az egyetlen kiállítása...

Az itt látható - kissé groteszk témájú - videón beszélő srác is szépen méltatja, hogy milyen összegeket adnak ki műalkotásokért, festményekért és társaikért.

Gajzágó György, a magyar Kortárs Műgyűjtő Akadémia vezetője drasztikus ostorozásával emlegeti a műgyűjtés sajnálatos hiányát.

Sztojnó László, az Akvarius Galéria tulajdonosa szelídebben, de érthetően fogalmaz:

Végezetül álljon itt Cseke Zsuzsanna, Németországban élő, kortárs fotó- és festőművész pár gondolata a művészetekről:

A művészetek templomaiban - galériákban, múzeumokban, képtárakban - az ott kiállított festmények valamiféle átszellemült, különös aurában találhatók, biztonsági őrökkel, kamerákkal vigyázzák azokat. Némelyik épületbe csak cipőnkre húzott papucsban lehet bemenni (pl. a zalai Zichy Múzeum).

Aki eljut egy ilyen panteonba, átszellemülten réved a képek bámulatába, amint a azok ezernyi érzést, gondolatot keltve állnak a néző előtt. Lehet ez csodálat, elismerés, tisztelet, de botránykő, undor is - mindenképp véleményt hagynak bennünk. A képek árait látva sokszor kiáltunk fel: „ezért a képért ennyit...? -  ilyet én is tudok festeni"

Mindenki tudja, hallotta már, hogy egy-egy festmény aukciókon milyen hatalmas összegekért érkezik gazdájához, legyen az hagyományos, vagy teljesen elvont, absztrakt.

Iby András, egykori, gimnáziumi irodalomtanárom szokta mondogatni: „Irodalom az írott művek összessége" Ezt átfordítva a festészetre, szintén kimondható: Festészet a festett művek összessége - akár klasszikus, akár modern.

Gondolkodjunk el ismét: Valóban drága a festmény?

Egyáltalán, milyen célból vásárol valaki festményt? Annyi bizonyos, hogy a műtárgy nem létszükséglet, nem étel, nem ruházat, de határozottan kijelenthetjük: Nem csak kenyérrel él az ember. Az embert nem az étel és a ruházat emelte intellektuális lénnyé, hanem a kultúra, a szellemisége, és ennek csúcsán mindenképp a művészetek helyezkednek el. A művészetek - így a festmények is - gondolatokat, érzéseket, hangulatokat, lelki-szellemi táplálékot adnak, s ez a táplálék nem évül el, nem kopik, nem veszít értékéből, hatásából, évszázadok át ugyanazt sugallja, hirdeti, közvetíti, mutatja, ábrázolja, mindig az adott kornak, igénynek megfelelően, de közrejátszik az adott személy rezonanciája, szellemi éhsége is. A szellemi érték sok-sok generáción át örökíthető.

A festményeknek vannak megszállott gyűjtői, melynek egyik csoportja befektetésből vásárol, míg a másik csak azért, hogy minél több festménye legyen. Némely házban, lakásban házi képtárak bujkálnak. De kell a festmény csak azért is, hogy a lakásunk falán legyen valami több mint egy poszter, vagy a nagy üresség.

Festmények egy magánmúzeum falán

Festmények egy magánlakásban

Aki egyszer megnéz egy fényképet és egy festményt (netán pont ugyanarról a témáról) bizonyosan látni fogja a kettő közti különbséget, s ez a különbség csak növekszik, a nézésükre fordított idő arányában. Természetesen ezzel nem a fénykép jelentőségét akarom aláásni - de tudnunk kell, hogy a fotó és a festmény nem egy szakma, nem egy mesterség, nem egy művészeti ág. Dilettantizmus a kettő összehasonlításán alapuló okoskodás.

És van, aki ajándékozási célból vásárol festményt. Ők bizonyosan sejtenek, vagy tudnak valamit...

Ajándék festmény átadása

Amikor Keserű Ilonáról szóló hírt megtudtam, újból az a megelégedett öröm járt át, mint bármely alkalommal, amikor komolyabb összegekért lel gazdára egy-egy, vagy inkább számos, ill. számtalan műalkotás. Úgyis tudjuk, hogy egy festményért adott bármely összeg sosem ér fel a mű értékével - hiszen az érte kapott pénz elfogy, a festmény viszont megmarad.

Végezetül hadd illesszek ide egy valahonnan kiollózott vásárlói hozzáállást: