Nem is tudom, hol kezdjem. Akkor-e, mikor még csak hallottam róla és érdekelni kezdett, vagy akkor, azon az 1980. szeptember harmadikai napon, amikor a vágy megtestesült, és én, mint újdonsült pesti diák, ott lehettem egy élő koncertjén. ( Mert akkor még, azokban a régi időkben minden élt: a zene is, és mi is!) Innen datálható aztán, hogy Hobo személyében felkerült életem egére az a vezérlőcsillag, ami hosszú ideig, jó pár esztendőn át kijelölte nekem az utat.

Rajongó lettem, és sokkal több annál. Nem mulasztottam el egyetlen koncertjét sem, stoppal, vonattal utazva ott voltam-voltunk mindenütt. Ittam a szavait, imádtam a dalait és mindent, amit ő képviselt. Ha verset, költőt, zenét említett, azonnal rávetettem magam, hogy szerethessem és megismerjem én is. Így kerültem közel Eörsi István költő verseihez éppúgy, ahogy Allen Ginsberghez, Doorshoz, Muddy Watershez és hosszan sorolhatnám. Persze, nem egyedül voltam így ezzel, egy egész korosztály volt oda a bluesért, József Attiláért, egy új stílusért és életszemléletért.

Amikor, évekkel később, már ő is, én is megváltozva eltávolodtunk egymástól, egy dolgot soha nem tagadhattam meg az érdemei közül: hogy behozta az irodalmat azoknak is, akik addig a kezükbe sem vettek volna egyetlen verses kötetet sem, és az ő hatására elkezdtek minőséget olvasni.

Ott álltam hát, némi deja vu érzéssel a gyomrom tájékán, a korlátnak feszülve, ismét az első sorban, Kapolcson, a Művészetek Völgyében, és vártam. Vártam, ahogy valamikor, az első fényekre, az első hangokra és rá, az énekesre és zenekarára. Minden a régi időkre emlékeztetett, a tömeg a hátam mögött éppúgy, ahogy a feszült várakozás bennem. Már nem az a rajongó kislány voltam, rég nem követtem az új dalait, zenekarának, pályájának alakulását.

Aztán felgyulladtak a lámpák, és a 76 éves művész besétált a színpadra, ugyanazzal a félszeg zavarral, ami emlékezetem szerint mindig is a sajátja volt. Amint a húrok közé csaptak, és sorban szólaltak meg a dalok, én egy érzésre vártam. A zenekar, ami már rég nem a régi, kitűnő zenészekből állt. Különösen a szólógitárt kezelő Kiss Zoltán érdemel külön említést, aki manírok és műbalhé nélkül zenélt, mint elődei: Szénich János, Kőrös József Buksi, Csillag Endre, Tátrai Tibusz, stb. Elhangzottak régi nóták is, de már több volt az új, amiket nem ismertem.

Miközben próbáltam a színpadi fények és Hobo rosszalló pillantásai közepette készíteni néhány fotót - közismert tény róla, hogy nem szereti a fényképészeket, és erre még a nézők is jó előre figyelmeztettek -, hogy ne csak ez a pár szó idézze fel a szerdai koncertet, az a bizonyos, ismerős érzés elmaradt. A mögöttem álló tömeg egy emberként fújta a dalokat, kiabálták be elragadtatásuk szavait, vagy épp kéréseiket. Én Hobót figyeltem. Úgy néztünk egymásra, mint hajdan volt ismerősök, ahogy valamikori osztálytársak szokták, keresve a másikban a megszokottat, és szemlélve a változásokat. Én a magam igaz szeretetével néztem fel rá, ami ha valódi volt, soha nem veszhet el, ő pedig az emlékeiben kutatva figyelt, apró mosolyokkal a szája sarkában. A két méterben, ami elválasztott minket, már olyan folyó futott, amin nem találtam a hidat.

A koncert közepénél eltettem a fényképezőgépemet, mert amit magammal szerettem volna vinni, az ifjúságom édes emlékét, már nem volt látható. A színpadon egy művész énekelt, nagy életművel a háta mögött, rutinnal és átéléssel, tehetséges és elkötelezett zenészekkel körülvéve, nekem pedig az a felismerés jutott, hogy az idők változásai éppúgy hatnak a Kossuth-díjasokra, mint ránk, rajongókra. 

Egy remek előadás élményével indultam le a domboldalról, a lassan oszladozó tömeget kerülgetve, pici fájdalommal  kitépett szívemben, le, Kapolcs fényeibe, ahol már várt a mostani életem új felfedezéseivel.

Kapcsolódó írásunk:

A Csík zenekar koncertje a Művészetek Völgyében

2021.07.29. - 16:15 | Misel

A színpad előtt összegyűlt tömeg egy emberként fújta a dalokat, perdült táncra egyedül, vagy összefogódzkodva másokkal, csillogó szemekkel, nevetve, az együttlét teljes örömével. Szép este volt, ahogy feltöltődve örömmel tapsikoltunk, mint a jázminok.

Ha csak odavetődsz, ide nem kell belépő:

Kapolcsi kézművek képeken

2021.07.26. - 00:30 | BLH - Fotók: Varga András

Képes kapolcsi barangolásunk ejtőző fesztiválozók és kézműves portékák között.