A lepel hamarosan lehullt: kiderült, hogy Jani és Feri majdhogynem húsz éve ismeri már egymást, hiszen főiskolai szobatársak voltak. Ez a tény az amúgy is baráti hangulatot még inkább közvetlenebbé tette. 

Mint megtudhattuk, a színész eredetileg egészen más pályán mozgott: sportsérüléséig a futball volt a karriercél, azon belül is az edzői pálya lebegett a szeme előtt. János mindig is csapatban gondolkodott, ezért is tetszett neki ez a sport. Ez a fajta mentalitás később a színházban vált igazán hasznára.

Eztán a főiskolai évekről, a kezdeti filmes karrierről folyt a szó. Ferivel alapító tagjai voltak a MozgóKépMás csoportnak, melyben lelkes főiskolai hallgatók amatőr kisjátékfilmeket készítettek. János kitért arra, hogy a sport és a filmkészítés között is van egy nagy hasonlóság: csapatban gondolkodnak, és ennek eredményeként közösen hozzák létre a produktumokat. Jani a filmkészítés során az egyes szerepek eljátszása mellett szeret a másodvonalban, mintegy tanácsadóként is jelen lenni. Ezt követően a közönség részleteket láthatott az önképzőkör munkáiból, a kezdeti színészi lépésekből.

A színésszé válás kapcsán elmondta, nem elsősorban azért indult el a Szombathelyen éppen megszülető színészképzésen, hogy a színház művésze legyen, hanem azért, hogy még inkább jobb legyen a filmekben nyújtott  játéka. Ebben Jordán Tamás, a Weöres Sándor Színház alapító-igazgatója volt nagy segítségére, akitől a teljes színészmesterséget megtanulhatta. 

A beszélgetések alatt  megosztotta az egyes szerepek hátterét, kulisszatitkait is, sőt részletet is halhattunk a különböző darabokból. Elképesztő volt, hogy akár a tíz-tizenkét évvel ezelőtti szerepekből is tudott szavalni!

Szó esett arról is, hogy a színházban melyik teremben szeret jobban dolgozni, arról, hogy mely karaktertípusok állnak hozzá közelebb, és miért. Elmondta, hogy mostanában több színpadi és filmes szerepben is a gonoszt, a „szigorút" alakítja, ugyanakkor önkéntesként kifejezetten szeret bohócdoktorként a gyerekeknek segíteni a kórházi lét elviselésében. Kitért arra is, hogy a pici szerepeknek is megvan a maga varázsa. 

A beszélgetés vége felé a filmekre terelődött a szó, elvégre az elmúlt egy-másfél évben e műfajban is sok munkája volt és van ma is Jánosnak. Beszélt a Brenner-sorozatról és az Illés László rendezte Haunting Trophies című thrillerről, a különböző  forgatások helyszíneiről, a nehézségekről, melyeket jobbára az időjárásnak köszönhettek, s annak is, hogy minél hitelesebben kellett átadniuk a mondanivalókat. Elmondta, hogy nagyon érdekes visszanézni ezeket a képkockákat, a jeleneteket, s újra átélni a helyszínen történteket, hisz ezek a szerepek számtalanszor kimozdították a komfortzónájából.

Mesélt arról is, hogy míg a filmművészetben a pillanatban kell megszületnie mindennek, addig a színházban erre sokkal hosszabb idő áll rendelkezésre. Szó volt még arról is, hogy a filmkészítés közben sokszor olyan szituációkat kell megoldaniuk a színészeknek, melyek ismeretlenek a színházi környezetben. Valamint a látásmódban is nagy különbség van: amíg a színházban az ember az egész színpadot belátja, addig a film esetében a nézőpont, a perspektíva lecsökken: csak az adott karaktert, a felnagyított gesztust lehet látni. Egyszóval a fő különbséget a fokozatok jelentik.

A jövőbeni tervek között szerepel a színházi szerepek mellett a filmes karrier építése, továbbvitele is. A közönség hamarosan láthatja az Illés László rendezte Haunting Trophies  - Beszélő trófeák című thriller főszerepében. A film jelentőségét mutatja a helyi kötődés: a jelenetek jó része a kőszegi erdőkben, a víz alatti felvételek pedig a szombathelyi uszodában kerültek felvételre. Méltán számíthatnak az alkotók nagy érdeklődésre.

A beszélgetést végig át-átszövő könnyed humornak köszönhetően az idő megszűnt létezni, s mint egy pillanat, úgy elröppent a bő egy óra. Ismét köszönet illeti az est létrehozóit és közreműködőit!