A sötét folyosó és a fényes fürdő határvonalán, a küszöbön, világítja meg a fejem tetejétől a kislábujjamig, fel-le háborgó kételyeimet a három darab energiatakarékos halogénizzó. Ha valaki mögöttem állna, a megfelelő fényszögnek köszönhetően, talán olvashatna is a gondjaimból. ( Talán ez a titka a gondolatolvasásnak is) Fáradt vagyok, kiábrándult. Tehetetlen. Úgy panaszkodnék neki, ahogy a vékony anyagból készült nyári szoknya titkai, a helyes szögből érkező fénynek, mely áttetszővé varázsolja odabent a legmegbúvóbb részleteket is. A fürdőbe beljebb lépve, egyik kezemmel a jéghideg kádba kapaszkodok, mélyre hajolok, mert a forró víz már folyik előre a zománcon, mikor eldugaszolom a lefolyót. A kiegyenesedő mozdulatom menetszele lesodorja a peremen hanyagságból álldogáló üres flakonokat, aminek többlövetű kopaja tovább stresszeli fémesen feszülő idegeim. Minden kopogás tép valahol. Csúnyán szitkozódva cibálom le magamról a blúzom, kifordítva tosszan a lapra a nadrágom.

Szemrehányóan bámulunk egymásra fehérneműben a tükörképemmel, amíg a gőzfüggöny szét nem választja vádaskodó tekintetünket. A sűrűsödő pára alatt feleslegessé vált alsónemű ma a padlón végzi a nadrág mellett. Óvatosan lépek a gőzölgő vízbe, hogy el ne süllyedjek a vállamat nyomó problémáim alatt. Pillanatok alatt fájdalomig hevült a bőröm, de a vízbe térdelek, előre hajolok, arcom a forró tenyerembe temetem. Másodpercről másodpercre érzem, hogy fő ki belőlem a nyers idegesség. Már nem fáj, ahogy a víz hozzám ér, minden izmom ellazult. Friss szellőként érzem a szoba álló levegőjét, ahogy a dunsztból felbukkanok. Miután illatos szappannal minden porcikámat megtisztítottam, behajlított lábbal hasra fekszem a fürdőkádban. Az államat is a vízbe nyomtam, egészen az orromig. Néha megfújtam a víz tetejét. Az apró örvények a mélybe húzták a vízen úszó szappancafatokat. A sarkamról pár csepp fürdővíz a libabőrös hátsómra hullott. Ettől feleszmélve álltam fel a kádban, kivettem a gumidugót, és a szürcsögő szőnyegen húztam a hajamra a köntös mély kapucniját. Felázott ujjaimmal altattam el a fényt a falon, hogy tetten ne érje nedvességtől csillogó lábnyomaim a parkettán. Kifele jövet óvatosan mozogtam, hogy picit se kavarjam fel a mélyen ülepedett sötétséget. Néhol ropogott a padló, ahogy keringőt jártam a Csenddel a nappaliban, néha kértem, hogy a lábfején vezessen tovább.

Lekér tőle az Este Ura, fülembe súgja hogy a kertben morajlik a vonat. Erősen szorított magához, amikor csókot kaptam a másik oldalról a Magánytól. Hárman mondják, hogy üres a nézőtér, alszik a család, az állat, fáradtan hever a probléma a kétely az aggodalom. Köntös nélkül egy lágy világba taszítanak, amiről mindnyájan azt hisszük csak, hogy csoda. Könnyű vagy, mert fekszel, nem fáj semmi, mert puha a párna, nem néz senki, mert alszik mélyen, nem teljesítesz, mert pihenned kell. Nem vagy éhes, mert ettél, nem mész sehova, mert maradnod kell. Nem baj, ha gyenge vagy, mert alszik az erős. Nem baj, ha csúnya vagy, mert az éj még nálad is csúnyább. Nem kell cicomás ruha, mert a sötét saját kosztümjét vonja köréd....