1990 júniusának elején kerekedtünk fel öcsémmel, Csongival, hogy Skodáját megterhelve egy adag festményünkkel, szerencsét próbáljunk Németországban, Münchenben. Előző napokban felhívtam bécsi műkereskedőnket, kérve néhány müncheni galériacímet, ahová ő szokta szállítani a tőlünk megvásárolt alkotásainkat.  

Fel is kerestük az adott galériákat, de egyik vezetőjét sem tudtuk rábírni, hogy megvegye tőlünk, mint alkotóktól, a felkínált festményeinket, hiába mutattuk szignóinkat, vagy a polcukon, falukon még ott látható képeinket. Valami különös oknál fogva nem, és nem... Így határoztuk el, hogy a Marienplatzon terítjük ki munkáinkat, a hatalmas Rathaus tövében.

Hat perc sem telt el, már meg is jelent egy járókelő, s megvásárolta azt a tájképet, melyet tanítványom előtte hónapban fejezett be. Hamarosan újabb vevő jelentkezett, majd baljós árny képében közeledett 3 srác, akiket szintén vásárlóknak gondoltunk, de amikor igazolványaikat húzták elő zsebeikből, lesápadtunk, mivel belénk fagyott a remény. Tanítványom első festészeti bevételéből ki tudtam volna fizetni a büntetést, amit az engedély nélküli árusításért szabtak ki ránk, de inkább vállaltuk a továbbiakat... Hamarosan BMW-ben ülve haladtunk egy régi, nagy épület felé, ahol pár perc múlva már rácsok mögött találtuk magunkat, öcsém és jómagam külön cellát kaptunk. Amire még most is emlékszem, az a céklavörös fejű rendőr volt, aki nem tudta mire vélni harsány röhögésemet, mellyel értetlenségemet és ironikus csodálkozásomat próbálom kifejezni én, aki még börtön közelében sem jártam addigi életem során. A történet egy nagyobb teremben folytatódott, ahol mindenféle összefogdosott figura tartózkodott még rajtunk kívül: egy vérző szájú koszovói, egy belőtt, izgága NDK-s, két apró, kalapos, suvikszos képű bukaresti, egy brazil hegedűművész, akit kábítószer-csempészetért vittek be - a többiekre már nem emlékszem. Nem volt rossz társaság, csupán a falról lehajtható priccs volt kegyetlenül kényelmetlen. Akkor, ott ettem életemben először frankfurti levest. Ez a sitten tartózkodás azonban sokkal inkább áldás volt nekünk, mint átok. Előtte éjszaka München közelében lévő erdőben aludtunk az általunk vitt sátorban. Gyönyörű, csillagos éjszaka volt, amit csak a mintegy 100 m-re lévő autópályán hömpölygő gépkocsiáradat zaja tett kellemetlenné. A német autópályán azért végighallgattuk a Kraftwerk Autobahn c. zenei anyagát. Akkor, ott az erdőben elevenedtek meg a Grimm-mesék, a mélysötét fenyőerdők, ahová fényes nappal sem lehet 5 m-nél mélyebbre belátni. Koboldok és mindenféle Günter- és Helmut törpék kezdtek fészkelődni, ahogy ránk szállt az este, sőt még medvét is sejtettünk.

Elviekben a következő éjszakát is ebben az erdőben terveztük tölteni, de a börtön megóvott ettől - előnyünkre. Ezen az éjszakán ugyanis hatalmas zivatar telepedett arra a környékre, dörgött-villámlott, és egész éjjel szakadt az eső. Elázott volna a sátorban velünk együtt mindenünk. E viharosan sötét éjszaka után verőfényes nappal virradt ránk. Bevonultunk a bírói szék elé, és a mindössze 1 órán át tartó, német tárgyalás után egy ejnye-bejnyével elbocsájtottak minket. Átmentünk a rendőri irodába, ahol egy zsákban leplombálva tartották a festményeiket, s amint próbáltuk kibontani a zsákokat, az egyik rendőr halkan megkérdezte: lehet-e vásárolni a festményekből. Hát persze, hogy lehetett... 3 festmény ott, azon nyomban gazdára talált, s így sima utunk volt kifelé az épületből, és az sem volt gond, hogy Skodánk másfél napon át tilosban parkolt...

MÜNCHENBŐL HAZAFELÉ  olaj-farost, 30 x 60 cm, 1992.

Így kezdődött bediffundálódásom német földre. Az utána való években még többször ellátogattam a bajor fővárosba - Ausztrián keresztül.

Valami különös vonzódás élt már bennem gyermekkoromban is a német, osztrák világ felé, mikor nagyszüleim Ertl őseinkről beszéltek, vagy amikor ráeszméltem, hogy eredeti családi nevünk, a Puhl is német eredetű.

Ausztriai utazásaim jóval szerencsésebbek voltak a fentiekben említett német kirándulásunknál, hisz Georg Haas, bécsi műkereskedőm jóvoltából már a '80-as évek végén töltődtek fel osztrák otthonok festményeimmel, később pedig magam szállítottam alkotásaimat a Galerie Otto rendszeres megrendeléseire, melyek szinte kivétel nélkül Hühnerbilder voltak, s Bécsben értékesebbeket tojtak, mint Budapesten.

BAROMFIK  olaj-vászon, 24 x 18 cm, 2000.

Osztrák útjaim során, illetve München felé haladva az A1-esen elég sokszor volt alkalmam megcsodálni az Alpok, és a számomra igazán kellemes osztrák táj szépségeit: a rendet és tisztaságot, a képeslapokon már ismert zöld, hegyi legelőket, a havas sziklákat, kristálytiszta, kéklő tavakat, mindent, amivel itthon nem, vagy csak alig találkozhatok. Tájképek tömegein dolgoztam fel ezeket a látványokat, élményeket, hol realistán, vagy éppen szürrealista megjelenítésben.

ALPOK  olaj-fatábla, 50 x 60 cm, 1991.

A 2000-es évekre azonban lecsendesedett Ausztria-látogatásaim sorozata. Persze a szunnyadó dolgok előbb-utóbb felébrednek, ami jó 10 év múltán meg is történt, amikor virtuálisan ismét felfedeztem Österreich birodalmát, ahogy megláttam egy osztrák festőnő, Linde festményeit. Nem sokkal utána már fülembe énekelte Erzherzog Johann Jodler bájos dalát, csengően szép hangján. Össze is barátkoztunk - persze ez is csak a virtuális világban történt meg - de a portré, amit róla festettem megrendelésre, otthonát díszíti, egy kisebb, balatoni festményemmel együtt:

H. L. ERZHERZOG JOHANN JODLER  olaj-vászon, 40 x 40 cm, 2014.

Takeo Ischi, a Japánból származó jodel-énekes lakásába is Levy-festmény került.

BIBI HENDL - Takeo Ischi  olaj-fatábla, 40 x 30 cm, 2017.

Ausztria ma is vonz, főleg Tirol, ahová hamarosan utat tervezek családom társaságában. Bizony, át is helyezném magam oda, ha nem járnék már 60 és Miskolc között, ha nem lennék kicsit jobban magyar, mint ménet, és, ha nem Jánosházán rendeztem volna be a LevYnda Land Levyntgard Művészeti Bázist. Ja, és ha Tirol legalább annyira sík lenne, mint ez a jánosházi birtok. Az üres vásznakra viszont még szeretnék tiroli tájakat festeni...