Amikor 2011-ben Mexikóban jártunk, és bérautóval beutaztuk a Yucatán -félszigetet valamint az ország középkeleti területeit, tudtuk és hittük, hogy Közép-Amerikába egyszer még vissza fogunk térni. Akkor, ott - most számoltam össze -, összesen 14 maja romvárost látogattunk meg. Calakmul óriási piramisának tetejéről lenézve előttünk terült el a félelmetes végeláthatatlan dzsungel, és szinte látni véltük a tőlünk légvonalban nem is olyan messze levő Tikal épületeit - csakhogy az már Guatemalában van. Addig nem halunk meg, amíg Tikalt nem látjuk - fogadtuk meg akkor ünnepélyesen. 

De a guatemalai álomút nagyon nehezen jött össze. Eredetileg 2020 tavaszára terveztük az utazást, floridai rokonlátogatással egybekötve, de aztán jött a covid, és velünk maradt a következő években is. 2023-ban az USA-ba belépés feltételei változtak meg számomra, mert Erdély szülöttjeként csak kemény amerikai vízummal lehet már belépni az Államokba. A februárban beadott vízumkérelmet, amely meglehetősen drága volt, csak késő ősszel bírálták el, miután alaposan meggyőződtek arról, hogy nem migránsként, hanem hús-vér turistaként szeretnék belépni az Újvilág területére. És mindezt egy eléggé megalázó hosszú sorban állást követően. 2024. elejére aztán készen állt a végleges terv. Eszerint Guatemalavárossal kezdünk, mivel oda érkezünk meg a La Aurora repülőtérre, és beiktatunk egy városnézést az amúgy nem sok látnivalóval rendelkező fővárosban.  

Mivel az interneten fellelt szervezett utak Tikalba nagyon drágák, gondoltuk, hogy megpróbáljuk egyénileg, szinte féláron megoldani azt, hogy repülővel eljussunk az ország másik felébe, a Petén megyében található Flores városába, négy napra. Petén megye a legnagyobb Guatemalában, északon és nyugaton Mexikó, keleten pedig Belize határolja. Flores a Petén-Itza tó szélén, egy kis szigeten fekszik, beépítve csodálatosan színes házakkal, és a szárazfölddel egy keskeny mesterséges út köti össze. A szigetről, a Yo Petén táblától indulnak Tikal illetve Yaxha romvárosába, és a közelben található történelmi és természeti látnivalókhoz a túrák, amelyekre mi is jelentkeztünk. A Nemzeti Parkok bebarangolása után visszarepülünk Guatemalavárosba, ahonnan egy előre lefoglalt transzferjárattal felutazunk pár napra az Atitlán-tóhoz, ami Guatemala egyik leghíresebb látnivalója. A tó felfedezése után pedig visszatérünk a fővároshoz közeli Antigua városába, amelyet a világ egyik legszebb településeként tartanak számon. Végül Guatemalavárosból visszarepülünk Floridába.

A desztinációk meghatározásánál figyelembe vettük Guatemala országának négy ismert vonzerejét: a már a látókörünkbe került maja piramisokat, a környékükön levő dzsungelekben fellelhető gazdag állat- és növényvilágot, a spanyol koloniális építészet azon remekeit, amelyek nem lettek a földrengések áldozatai (maradt még szép számmal), és a szemünknek szokatlan vulkánok sokaságát, főleg azért, mert a 37-ből még 13 most is pöfékel. Arról nem is beszélve, hogy - a folklórt is szeretvén- itt a legmagasabb az eredeti indián lakosság aránya (40 %, és 45 % a mesztic), akik máig őrzik néphagyományaikat, mely legszebben az öltözékükben jelenik meg.

Két kemény tényező azonban - a pénzforrások plafonját nem említve - befolyásolta a kirándulásaink tervezését. Az egyik, hogy nem éppen zsenge fiatal korunk és fizikai állapotunk nem engedte meg azoknak a helyeknek a felkeresését (Semuc Champey- folyó, Pacaya- vulkántúra, kirándulás az Indián Orra nevű kilátóra az Atitlán-tónál), amelyek jó pár évvel korábban biztosan részei lettek volna a programunknak. A másik ok, ami miatt százszor is átgondoltuk az eredetileg bérelt autóval történő utazást, az Guatemala közbiztonságának finoman szólva is rossz híre volt. Azt olvastuk, hogy az országban nem csak éjszaka, de fényes nappal is „levadászhatják" az embert az országúton, a városban, vagy a történelmi nevezetességeket rejtő dzsungelben. Ha valakit megtámadnak, annak nem szabad védekeznie, alkudoznia, könyörögnie, vagy lebeszélnie a támadókat: vagy adja a pénzt, vagy lelövik. Guatemalavárosban nem évi, nem heti, hanem napi 20 gyilkosság történik. Mindenhol azt tanácsolták, hogy mindig legyen nálunk valami kis készpénz, amit szó nélkül adjunk át, ha rablás áldozataivá válunk, és útlevél soha ne legyen nálunk, csak egy másolat a dokumentumról.

Ami a guatemalai közbiztonságot illeti, már most, az elején muszáj leírnom - hiszen a gyönyörű ország nem érdemel meg ennyi negatív megbélyegzést -, hogy nem  kell mindig elhinni azokat a rémisztő információkat, amiket különböző országok konzuli tájékoztatói terjesztenek. Miszerint, ha valaki Guatemalába utazik, azt vagy kirabolják, vagy lelövik. Közép-Amerika országaiban valóban jobban kell figyelni, óvatosabbnak lenni, de az ott élők nem született bűnözők. Antigua, Panajachel és Flores utcáin késő este is a legnagyobb biztonságban sétálhattunk, több ezer turistával egyetemben. Soha semmi atrocitás nem ért bennünket, mindenki, akivel találkoztunk, kedves volt, segítőkész és érdeklődő. Sőt, olykor mi voltunk tapintatlanok olyan helyeken, amelyek vallási ceremóniákhoz kapcsolódtak, és nem illett volna ott fényképeket készíteni. De hát minden utazáshoz egy nagy adag szerencse kell, mert legtöbbször nem rajtunk múlik egy baleset, nem lehet eléggé elővigyázatosnak lenni. És lehet, hogy nekünk megint csak szerencsénk volt?

2024 januárjában a zsebünkben voltak a kifizetett repülőjegyek, lefoglaltuk a szállodákat és a kisebb utakat, de egy hirtelen jött betegség órák alatt átírt mindent, hogy aztán elölről tervezzünk.

Végül, októberben egy hosszú és kimerítő Budapest-Isztambul-Miami repülőút után megölelhettük rokonainkat. Eredetileg úgy terveztük, hogy három nap gondtalan floridai pihenés után repülünk tovább Guatemalába, a hazánknál alig nagyobb, 109.000 km2 nagyságú, 17 és félmillió lakosú országba az amerikai fapados légitársaság, a Spirit Airlines szárnyain, de az a fránya Milton hurrikán mindent felülírt. 2024. október 6-án a ragyogó napsütés helyett Floridában zuhogott az eső, és az amerikai média harsogta a hurrikán közeledtét. A hatsávos autópályán a rengeteg autó lépésben haladt a benzinkút-élelmiszerbolt-bank mágikus útvonalon, mindenki a veszélyre készült: csurig tankoltak és konzerveket vásároltak az emberek. Hasonló viharokat átélt tapasztalt sógorom már megérkezésünk napján figyelmeztetett bennünket, hogy a „hurrikán-helyzet" Floridában azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban lezárhatják a repülőtereket, így egyáltalán nem biztos, hogy mi két nap múlva Guatemalavárosba repülhetünk Fort Lauderdaleből. A helyzet valóban nem volt túl biztató. A repülőtéren közölték velünk, hogy a közeledő természeti katasztrófára való tekintettel ráfizetés nélkül korábban elutazhatunk, lehetőleg minél hamarabb, lehetőleg még aznap éjjel, az utolsó járattal, feltéve, ha lesz még hely a gépen. Ha nem tudunk elrepülni, kártyavárként dől megint össze minden tervünk Guatemalával kapcsolatban, hiszen lekéssük a belső repülőjáratokat, kifizetett kirándulásokat. Hát így történt meg az, hogy éjfélkor, a sebtében, sietve összepakolt bőröndünkkel ott álltunk kettesben, csak magunkban bízva egy hatalmas, vadidegen repülőtéren több száz dél- és közép amerikai állampolgár társaságában. Azt sem tudtuk, hogy felszállunk-e vagy sem. Nem tudtuk, hogy hol fogunk aludni abban a városban, ahová éjjel egy órakor érkezünk meg, ahol még a taxizás sem biztonságos megoldás, és a rémhírek alapján este hat óra után szigorúan tilos az utcán - pláne külvárosban - sétálni.

Iglesia Santa Clara

Ahogy kiderült, hogy felszáll a gépünk, és mi leléphetünk a Milton elől, hála a booking.com-nak, sikerült rögtön lefoglalnom egy hostelt a lehető legközelebb a repülőtérhez, és egy spanyol ajkú útitársunkat tolmácsolásra megkérni, hogy a szállás autót is küldjön értünk. Éjjel egy órakor a La Aurora repülőtér La Baretto nevű kávézója előtt várt ránk egy régi rozsdás Toyota a mosolygós panziótulajdonossal, hogy pár perc múlva már biztonságban tudjuk magunkat. Mi voltunk az egyedüli vendégek a Hostal Los Lagos panzióban, nagy-nagy szerencsére. A sok izgalomtól és főleg a megkönnyebbüléstől bizony előkerült a sótonyi barackpálinka. Hajnalig énekeltük "A csitári hegyek alatt" című dalt, és nem értettük, másnap miért néznek ránk furcsa szemmel a tulajdonosok.

Az első guatemalai reggelinknél a papayát majszolgatva azért megállapítottuk, hogy nem is olyan rossz dolog az, hogy nyertünk két guatemalai napot azáltal, hogy korábban kellett elutaztunk, arról nem is beszélve, hogy sokkal kellemesebbnek tűnt napsütésben csodálatos tájakon kóborolni, semmint egy bedeszkázott floridai lakásban átvészelni a hurrikánt.

Azt tudtuk, hogy Guatemalavárosban nem maradunk a két „ajándéknapon", arra amúgy is be volt kalkulálva a menetrend szerinti programban egy fél napos városnézés, így rendeltünk egy transzferjáratot a fővárostól 40  km-re levő Antiguába, és lefoglaltunk egy szobát a belváros közeli Hostel Tzununban.

Antiguába egy szerpentines, kanyarokkal teli úton értünk be, miután letértünk a túlzsúfolt Pánamerikai Főútvonalról. A városról rengeteg képet és filmet láttam korábban, talán nincs is olyan ember a földön, aki a Santa Catalina kolostor kapuívét ne ismerné fel. A hatalmas, kúpszerű vulkánokkal körülvett település színes házaival, koloniális templomaival, szűk, lávakővel kirakott utcáival meseszerű. Ahogyan elfoglaltuk szobánkat a csodálatos buja kerttel és tetőterasszal rendelkező hotelben, rohantunk is felfedezni a várost.

Antigua Guatemala az 1773-as Santa Marta-i földrengésig a Guatemalai királyság fővárosa volt. Mivel rengeteg épület megrongálódott, és a város nem tűnt már biztonságosnak, a fővárost a mai Guatemalavárosba helyezték át. Az Unesco Világörökség részét képezi, ezt a státuszt annyira komolyan veszi, hogy a nemzetközileg ismert étteremláncok és üzletek is teljesen belesimulnak az egységes városképbe a hagyományos színes, egyszintes házak közé. Az Agua, Acatanengo és Fuego vulkánok ölelésében fekszik, ezek közül a Fuego volt az, amely folyamatosan pöfékelt, fekete füstöt eregetve a levegőbe. A turisták fiatalabb generációja nem csupán a város látványa miatt érkezik Antiguába, hanem inkább a föld egyik legaktívabb vulkánjának, a közeli, 2552 méter magas Pacaya vulkánnak a meghódítására, ahol a kihűlt lávaképződményekben fellelhető geometrikus, forró pontokon mályvacukor sütésére is van lehetőség. Néhány utazási iroda kínálatában szerepelt az a verzió is, hogy a túra utolsó szakaszát lóháton tegyük meg, de kihagytuk ezt a lehetőséget.

Iglesia la Merced

Október eleje lévén nem volt igazi turistaszezon, szerencsére, az embertömeg nem nyomta el a hangulatot. A két nap alatt - pontosabban a négy nap alatt, hiszen az eredeti útitervben is szerepelt még két antiguai nap hazautazás előtt - minden látnivalóhoz eljutottunk. Jómagam szó szerint majdnem minden egyes utcába elmentem, a belvárostól a már kopottabb külvárosiig, mert azt egyszerűen lelkileg nem tudnám megemészteni soha, hogy a világ másik felén vagyok, és nem használok ki minden egyes percet.

Először a közeli látnivalókkal kezdtünk. Majdnem a szállásunk mellett, pálmafákkal körbevett téren van a Tanque da La Union okkersárga épülete, amely egy 19. században épült nyilvános mosó. Egy nagy, téglalap alakú víztartályból áll, több kőmedencével, amely lehetővé tette a nők számára, hogy együtt moshassanak ruhát a város közepén. A mosó mellett látható Antigua Guatemala legszebb és leghíresebb temploma, a mexikói puebla nővérek által alapított Convento Santa Clara. A templomot 1734-ben avatták fel, de négy évtizeddel később a nagy földrengés elpusztította. Szerencsére az eredeti szerkezet egyes elemei épek maradtak, így a templom kőből készült homlokzata, az élelmiszerek tárolására használt föld alatti kamra, de mégis a leglenyűgözőbb a kolostor épülete, amelynek középpontjában a kertekkel határolt szökőkút áll. A város központi parkja a  gyönyörűen parkosított négyzet alakú Central Park, amelynek közepén áll a Szirének kútja szökőkút, a város szíve.

A környékbeli maja asszonyok színpompás ruháikban gyönyörű szőtteseket, gyümölcsöt és emléktárgyakat árultak, fagylaltárusok kínálták az elképesztő színű és ízű édességet, fiatal és öreg párok sétáltak és beszélgettek a galambrajok közepén. A teret három nevezetes látnivaló veszi közre, a San Juan Székesegyház és érseki palota, a sárga, árkádos, 1763-ban épült Főkapitányság épülete, illetve a komor, boltíves Városháza (Ayuntamiando).  Ezen a téren, egy régi faoszlopos, árkádos ház földszintjén, vastag rácsok mögé van elbújva volt az a bank is, ahová csak motozás, átvilágítás után lehetett bejutni a sok felfegyverzett rendőr között, hogy amerikai dollárt válthassunk át guatemalai quetzalra. Még nem láttam életemben ilyen bankot, mert minden egyes dollárt átvizsgáltak, ellenőriztek, kényelmetlenül is éreztük emiatt magunkat. Ha a főtérről lesétálunk az egyik macskaköves utcán, a Szent Katalina (Arco Santa Caterina) híres boltívhez érünk, amely Antigua Guatemala jelképévé vált az idők során, és nincs olyan turista, aki ne készítene képet róla. Az ív 1694-ben épült abból a célból, hogy az utca két oldalán levő kolostor lakói, az apácák a kapu tetején levő zárt folyosón közlekedhessenek, mert a nyilvánosság előtt nekik nem szabadott mutatkozniuk. Innen csak pár lépésre található a fehér domborművekkel díszített sárga Nuestra Seniora de la Merced temploma, amelyből napnyugtakor csodálatos énekszó hallatszott ki. Antigua majdnem minden utcájában van templom, olyan, amelyet a nagy földrengés pusztított el félig, vagy majdnem rommá. A Spanyol Együttműködési Képzési Központban teljesen véletlenül ráakadtunk Salvador Dalí emblematikus grafikáiból készült kiállítására, aminek nagyon megörültünk.

Arco de Santa Catalina

De ha nem szeretnénk folyton templomokba járni, akkor sétálhatunk naphosszat, vagy megpihenhetünk egy parkban, bámulhatjuk a színes ruhába öltözött helybelieket, hallgathatjuk a rikító csicsás színekre pingált csirkebuszok (leselejtezett amerikai iskolabuszok) hangos, zenélő dudálását, nézhetjük a Fuego vulkán szürkésfekete füstpamacsait- ez is elegendő élmény. Soha életemben nem ettem olyan jó indiai vajas csirkét, és olasz tésztát, mint Antiguában, az Indian Accent, illetve a San Martín étteremben, amelyek elképesztően hangulatosak voltak.

Esténként azok voltak a legszebb pillanatok, amikor a városnézés és a finom vacsora után a szálloda tetőteraszán üldögéltünk egy jéghideg Gallo sörrel a kezünkben. A szálloda fiatal hippi tulajdonosainak lakásából az általunk még nem igazán ismert gyönyörű, halk indie zene dallamai érkeztek, (no meg a marihuánás cigaretta tömény füstje), és varázslatos látvány volt a környező hegyek komor sziluettje.

/Folytatjuk.../