Korán érkezünk - régen látott tömeg fogad minket a mozi épülete előtt és az aulában is. Belépéskor szinte mindenki meglepődik, leginkább azok, akik az előadás előtt szeretnének jegyet vásárolni. Mert hogy elfogyott. Helyfoglalás érkezési sorrendben, kellenek is a mozdítható székek, bárhonnan az épületből, de így sem elég a hely: sokan a lépcsőre ülnek, mások a falnak támaszkodnak. A színpadon, a nézőtérrel szemben két üres szék. Súgva kérdezzük az egyik szervezőt: kivel fog beszélgetni? Egyedül - hangzik a válasz. A másik szék a kabátjának kell.

A dedikálás - akárcsak az előadás - rengeteg érdeklődőt vonzott

Hát így kezdődött. És hosszú tapssal. Müller Péter nem hazudtolja meg magát: rögtön kérdezi a közönséget, hogy hallják-e, és kedvesen megkér egy fotóst, előadás közben ne zavarják. Áhítatos csendben kezdjük utazásunkat a múltba, úgy jó kétezer-ötszáz évvel ezelőttig, hogy megtudjuk, mi is a szeretet, és hogy tanítható-e. Csakhogy sehol sem tanítják. Sem iskolákban, sem könyvekben. „Könyveket írok, de tudom, hogy így van" - jegyzi meg ironikusan a művész. Mert hogy ebben a világban szükség van az írás segítségére, hogy átadjuk, jobban mondva megőrizzük a tudást. Szeretet mégis van, ha írunk, de ha nem írunk róla, akkor is létezik. Az emberben mélyen, önmagunkban, hiszen az igazán nagy dolgokat nem lehet megtanulni, azokat személyesen kell átélni, szívtől szívig, lélektől lélekig. Az igazi ember ugyanis sugározza mindazt, amit átélt, mindazt, ami benne van - a szeretetet. Csakhogy ez nem könnyű. Neki sem. „Írtam egy könyvet a szeretetről, és milyen ritkán szeretek" - mondja. Szeretni tanulni tehát nem lehet könyvből - de az utat meg lehet találni felé. A szeretet hagyomány - kell hozzá egy mester, és egy tanítvány, s talán ez az a pillanat, amikor magunkba szállunk. Ki a mester és ki a tanítvány? Mi azok vagyunk? Müller Péter pedig csak mesél. Példákat, történeteket az életéből, a saját tanítójáról, az édesanyjáról. Arról az emberről, aki önmagát szerette - hiszen szeretni csak akkor lehet, ha harmóniában vagyunk magunkkal. Anya és gyermek, apa és gyermek közötti kapcsolat szükséges ahhoz, hogy szerethessünk, örökljük ezt a tudást, hogy aztán mi is tovább örökíthessük. S ekkor mindannyian messzi utazásra indulunk, ki-ki máshová, de tulajdonképpen mégis egyfelé: haza, a szüleinkhez, a gyerekeinkhez. Önvizsgálatba kezdünk, vajon szeretjük-e őket, de talán fontosabb, amit Müller Péter kérdezi: szeretjük-e magunkat.

Müller Péter dedikál - Müller Péternek

A szeretetnek tehát egy titka van: önMAGunkkal jóban lenni. A pokolban is, a legszebb pillanatokban is. És egy tükre: a hozzánk kötődő külső kapcsolatok, amelyek igazából minket láttatnak.

Az előadás után Varázskő című most megjelent kötetét dedikálta az író.