Bill kapitány blues cirkusza - Deák Bill Blues Band a Végállomás Klubban

Képgaléria megtekintése2010.10.10. - 01:00 | Büki László 'Harlequin'

Bill kapitány, a magyar blues királya mesélt október 8-án a Végállomás Klubban. A kőbányai legenda új albumának dalait és régi nagy slágereit vonultatta fel a nagy számban megjelent közönség előtt. Előmelegítésként a Sipőcz Band porolta le a klasszikus Lord, EDDA és 70-es évek külföldi rockhimnuszait.

Endorfinban gazdag szép jó estét mindenkinek, újranyitott a Végálló! Nem mondjuk, hogy más (Végállomás), mint eddig, mert a Deák Bill Blues Band "blues cirkuszának" immár harmadszor tapsoltunk ezen a "szent helyen", de a hírre "megőrültünk kicsit". Újranyitott a Végálló! Mondhatjuk, hogy más (Végállomás), mert üdvözöljük azt a törekvést, hogy a hely beengedi, befogadja az egyre kevésbé "színpadképes" blues és rockzenét, ugyanakkor "emerkettősíti" is az októberi koncertmenüt a PASO (okt. 15), Mystery Gang (okt. 16) és Kowalsky (okt. 30) bulikkal.

De nézzük, mit is tartogatott aznap este nekünk a porond, hisz blues artisták és az őszinte rockzene bűvészei jöttek szórakoztatni, nyulat kalapból előhúzni, "tűzkeréken" átugrani, zöld, bíbor és fekete fények közt pallérozni az élőzene egyre "divatjamúltabb" nimbuszát.

Kapunyitás este nyolckor, sörös "kupanyitás" közvetlen odaérkezéskor, Sipőcz Band-del időben visszautazás 21:45kor. A hetvenötperces "vándorúton" a rockzene olyan legendás emlékművei tornyosultak elénk, mint a Deep Purple Smoke on the Water-e, a Steppenwolf Born to be wild-ja, az EDDA lázadó korszakának tisztességben visszavonultatott opuszai, valamint a honi rockküklopszok árnyéka mellett felnőtt Lord régebbi dalai. Az alföldi papucsos, Trapper farmeros korszakot Kondor Tamás lírája trendelte maivá, de ettől még a híveket most is ugyanúgy letérdepeltette a "Vándor". A banda zenei elkötelezettségéért respekt, rodáztak egy jót, az öreg rockerrókákkal meg nyulat lehetett fogatni. Vagy fogat lehetett nyulatni. Taps, fények, leborulás a rock halhatatlansága előtt, nem felejtés, emlékét örökké megőrizzük! Ámen.

"Egy egyszerű szürke bluesos" - így aposztrofálta magát Deák Bill Gyula. "A legfeketébb hangú fehér énekes" - ezt pedig Chuck Berry mondta róla 1986-ban, a BS-ben adott közös koncerten. Erre az összetéveszthetetlenül fekete hangra vártunk, s háromnegyed órával a rockzene halhatatlanságát "összebűvészkedő" csapat után a blues hallhatóságának trapézán egyensúlyozó "artisták" porondra is léptek. Ide nekünk az oroszlánt - tört elő bennünk az állatidomári buzgalom, s Bill kapitány blues cirkusza ránk is mérte azt a "hatvan csapást", amit egyébként ki nem bír állat. De ez nem bírálat! (Romhányitól szabadon).

"Hey, Joe" - vágott bele Bill, s ahogy körbenéztünk, ugyan sokan jöttek asszonnyal, de senkinél sem volt stukker, Mexikó irányát pedig maximum a söntéspult felé mutató tábla jelezhette, a tequila fogyasztást növelendő. A hosszú imprókkal tűzdelt opening igazi katarzist okozott, s vele együtt generációs szakadékokat simított el jótékonyan. "Rossz vér" - lépdelt Bill balladáról balladára, s a 83-as szólóalbum címadóját valahol mindenki saját himnuszként élte meg.

"Nem kérek és nem ígérek,
Nehezen, de csak megélek,
Elszórom az örökséget..."

Sokáig nem rántott le minket a bánatot borba fojtó apátia, mert jött a "Hosszúlábú asszony" és a "3:20-as blues", vele együtt pedig beindult kéz, láb. Blúz nem maradt szárazon, a zenészek hengereltek, Bill is megvált a fuksztól, s ez a feeling végtelen ciklusként zakatolt végig a jó másfélórás koncerten.

"Idegen árnyak a színpadon
Folyik a show tovább
Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz... "

Újranyitott a Végálló. Reméljük, hogy tartós lesz ez a "kitárulkozás", reméljük, hogy a "csónak partot ér", hogy "folyik a show tovább", és nem a végállomást jelenti a klub életében az októberi csettintés-kompatibilis zenei felhozatal. Nagyi nagykanállal evett aznap este, és az étvágya csak fokozódik, ahogy koncertmenüre pislant az égi grádicsokról.

Mi pedig a taknyos időben kiléptünk a blues helyi panteonjából, hogy hazafele tartva felidézzük a "Bűnön, bánaton, börtönön túl" utolsó sorait, s amíg az éjjeli párát monoton sikálja az ablaktörlő lapát, addig magunkban dünnyögjük privát bluesbibliánk szilánkos-törékeny igazságát:

"Mindenki él valamiért, mindenkinek jár egy élet,
Megpróbálom keresni azt, amiért élek..."