Amikor még nem sejtettük, mi vár ránk odafent - az indulás pillanatai

Heten vágtunk neki a túrának, az időjárás előrejelzés felhőt jósolt, de esőt nem, így nagy bátran nekiindultunk. Érkezésünkkor az idő nem volt túl rossz, de a felhőalap kb. 1200 méteren lehetett, így a Fuji pontos helyét csak találgattuk. A hegy környéke igazi japán turistaparadicsom: szállodák, vendégházak és kempingek tucatjai találhatók az öt nagy tó körül. A tömeg szórakoztatását vidámpark, szafari park, csónakázás, horgászat, játékbarlangok, autóversenyzés és még ki tudja, mi minden szolgálja. Az interneten előre kinézett kemping egyik olcsó bungalójában terveztük a délutáni sziesztát eltölteni, mielőtt nekiindultunk volna az éjjeli túrának. Az igazi Fuji-mászás ugyanis éjfél körül kezdődött, mert úgy terveztük, hogy pontban a napfelkeltére érünk majd a csúcsra.

A kempinget rövid keresgélés után megtaláltuk, viszont a kiszemelt olcsó bungaló inkább krumpli tárolására lett volna alkalmatos, mint emberi szállásra. A bungalóhoz tartozó ágyneműre inkább nem tartottunk igényt, így legalább a különféle apró állatok okozta viszketéseket elkerültük. A házigazda sem könnyítette meg dolgunkat, ugyanis aggódott, hogy heten akarunk az ő csodálatos hatszemélyes tákolmányában pihenni. Meg biztosan zajongani fogunk, és különben is két autó az felár, és hasonlók. Még szerencse, hogy a japán tudásom nem teszi lehetővé a párbeszédek maradéktalan élvezetét. A lényeg az, hogy sok hümmögés es szemforgatás után végül bevonultunk a konténerbe, és a fél liter Fuji sör gyors elfogyasztása után rövid, de mély álomba merültünk. Este 9 óra felé járt az idő, amikor a rövid szieszta véget ért, legalábbis számunkra. Ekkor vettem észre, hogy az esőkabátom otthon maradt. Egyszer a meteorológiának is lehet igaza: mindig nem foghatnak ők sem mellé alapon úgy döntöttem, hogy a körmendi gyártású, hamisítatlan melegítőfelső meg fog birkózni a 3770 méteren tomboló időjárással. Más nem hiányzott a felszerelésből, így „Gépkocsira!" vezényszó után beszállás, és irány a hegy lába.

Fáradtan, lámpa nélkül tovább

A főszezon július-augusztusban van, szemtanúk szerint akkora tömeg indul neki esténként a hegynek, hogy nem férnek el egymás mellett, és kilométereken keresztül négyes sorokban kígyóznak. Illetve toporognak, mivel a később érkezők az előttük állóktól nem tudnak a hegy csúcsára feljutni. Mi gond nélkül feljutottunk a 2400 méteren lévő parkolóhoz. Az eget néhány felhő borította be, a hőmérséklet pedig 10 fok körül mozgott, ez elvileg pont jó körülmény volt a túrához. Beöltöztünk, és nekiindultunk az előttünk álló kihívásnak. 10 perc után mindenkiről lekerült 1-2 réteg ruha. Szerencsére nem fújt a szél sem túlságosan, így viszonylag kellemesnek ígérkezett a mászás. A csapat komótosan, sok pihenővel haladt a szerpentinen. Az alattunk elterülő város fényeit tisztán láttuk, és a kanyargós úton rallyversenyzőnek készülő sofőrök gépeinek hangja is tökéletesen hallatszott az éjszaka csendjében. 2 óra körül értünk 3000 méterre, ahol tartottunk egy hosszabb pihenőt. A menedékház egy kisebb szobája nyitva állt, oda behúzódtunk a közben feltámadt szél elől. Innentől kezdve figyelnünk kellett az órára is, hogy ne érjünk se túl későn, se túl korán a csúcsra. A hátralévő utat 2 órásra saccoltuk, a napfelkeltét pedig hajnali fél 6-ra.

Tempónkat figyelembe véve fél három fele vágtunk neki a maradék 770 méternek. Közben az álmosság is lassacskán elért bennünket, szemhéjunkat kilónyi súlyok húzták lefelé, és a lábunk sem nagyon akart mozogni. Zombiként vánszorogtunk, méterről méterre, megküzdve a gravitáció vonzásával. Így, a 21. században valaki már tényleg kitalálhatta volna az antigravitációs bakancsot. Persze az egészben az erőfeszítés a lényeg. Senki nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy éjjel megmásztam a kajdi dombot egészen a tetejéig. (Kb. 22 méter szintkülönbség, ha valaki nem ismerné Nyugat-Dunántúl egyik teljesen ismeretlen sípályáját.) Most már minden kétséget kizáróan hideg szél fújt, és ritkult a levegő. Az utolsó 200 méteren minden második kanyarban megálltunk 1 percre, és amint kissé enyhült a zihálásunk, indultunk tovább. Közvetlen a csúcs alatt jártunk, amikor kezdett világosodni. Még 15 perc és napfelkelte. Az ég enyhén felhős, vajon előjön-e a nap?

A látvány szentesíti az eszközt - a hihetetlen panorámáért dacolva a természeti elemekkel

A Fuji nem egy "csúcsos hegy", így a tetejére érve egyszer csak a kb. 100 méter mély kráter szélén találtuk magunkat. A kráter oldalán jégcsapok és hatalmas, különféle színű sziklák meredeztek; elég nagy pusztítás lehetett itt valamikor. A hegy három legmagasabb pontja a kráter három oldalán csúcsosodott: a legmagasabbon csillagvizsgáló és kommunikációs állomás, a másik kettőn semmi "életjel" nem volt található. Előttünk egy templomszerűség, és a legfelső menedékház lezárt bejárata állt. A köztük elterülő részen valaki sátrat ütött, úgy látszik több napfelkeltét is végig akart nézni, ha már egyszer ide feljött. Sietve felmentünk a jobb oldali kisebb csúcsra, és szélárnyékot kerestünk, mert fent a szél kegyetlenül süvített, a hőmérséklet jóval 0 fok alatt volt, de a látvány mindenért kárpótolt minket. Gyorsan magunkra vettük az összes ruhánkat, előkészítettük a fényképezőgépeket, és befeküdtünk a néhány nagyobb kő nyújtotta szélárnyékba. A nap lassan emelkedett a felhőktakarók mögött, majd pedig egy résen kibukkant a sárga napkorong, és beragyogta az alattunk mélyen mindent beborító felhőtengert. A csapat nagy része fázott, illetve helyesebb, ha azt mondom, hogy reszkettünk a hidegtől; az átgyalogolt éjszaka és a hideg szél bizony kiszívta az energiáinkat.

A végén már csak egyedül

Felajánlásomra, hogy menjünk fel a legmagasabb csúcsra is, elég gyenge reakció érkezett, inkább csak biztattak, hogy menjek, ők itt megvárnak. Magam indultam hát neki a kb. 40 méteres szintkülönbségnek, és pár perc erős lihegés után fel is értem a csillagvizsgálóhoz. A kilátás minden irányban pazar volt, láttam a messzi japán Alpok vonulatát csakúgy, mint az északabbra fekvő hegyek felhők fölé magasodó csúcsait. Miután telegyönyörködtem magam, visszaindultam a többiekhez, akiket a 7. menedékháznál értem utol. Mindenki jólesően szétterült a napsütésben, és mivel egyáltalán nem siettünk, így mi is csatlakoztunk, és szundítottunk pár percet. Leérve a parkolóba 12 óra gyaloglás után végre levettük nehéz túrabakancsainkat. Első utunk egy termálfürdőbe vezetett, ahol jól kiáztattuk fáradt tagjainkat.

Mint az egy magamfajta műkedvelő fényképésztől várható, a Fujin készült képek kitűnőek, egy apró hibájuk van, hogy véletlenül fekete-fehér filmet raktam az analóg gépembe (akkor még nem digitálist használtam), így a kék ég, a piros vulkáni sziklák, a felhők, és a sárga napkorong szépségét mind-mind a T. Olvasó képzelőerejére bízom. Állítólag becsukott szemmel könnyebben megy...