Fontos ezt tudnunk? Talán elég érezni...

A határ nem is létezik. Minden válasz, minden kérdésre abban a lélekben rejlik, aki felteszi őket. S minden álom saját álma annak, aki megéli azt. Az univerzum vagy saját életünk „pókfonalainak" kibogozása egyéni feladatunk. Azonban nem magányos mikrokozmoszok vagyunk, hanem egymással apró fonalak kötnek össze minket, s akarva, ám inkább akaratlanul hatást gyakorlunk megannyi tőlünk független ember életére. Ezt kevésbé tartjuk fontosnak, mivel nem ezzel, hanem a közvetlen környezetünkben létezőkkel találkozunk.

Saját lépéseinket megtéve a meghatározhatatlan valóság talaján, valamiképp magabiztosan tipegünk, ám mikor az álmok és csodák megkörnyékezik eredendően fékevehetetlen szívünket, nem minden értetlenség nélkül próbáljuk rendre inteni.

A legnagyobb csodák a legapróbbak. Nem tartjuk csodának, átsiklunk felette, miközben a szívünk hevesen ver az igazságtalanság ellen tiltakozva. Dörömböl, hogy szomját olthassa, s elhihesse, hogy érdemes élni. Érdemes napról napra örülni a fénysugarak felhőn átszűrődő tüneményének; az érzelmekbe feledkezve könnyeinkkel küszködni, mikor magunk sem tudjuk pontos, reális és körülhatárolható okát annak, hogy miért van kedvünk sírni a létezés puszta örömétől... Érdemes Élni. Nem pusztán fenntartani létfunkcióink monoton, ritmikus tevékenységét; hanem kilépni a tér és idő emberek által szabályozott „törvényes működéséből", s kívülről szemlélni mindazt, amit különben észre sem veszünk. Mindent...

A Mindent, ami a Semmi álcája mögé bújva keresi a Hozzá méltó pillantásokat, melyeket nem szemek tesznek, s nem kívülről.

A szív szárnyai suhogtatják meg a lélek egyetlen hatalmas küklopsz szemét, mely a dolgok belsejéből képes kifelé tekinteni. Kifelé, a végtelenbe, ahol nincs határa térnek, s időnek; nincsenek szabályok, törvények, rend... Ennek ellenére mégis itt uralkodik a legnagyobb, legösszetettebb és legharmonikusabb Rend. A legkövetkezetesebb és leglogikusabb események, történések zajlanak a küklopsz szeme előtt. Örökké, s mindenki által egyszerre álmodott Álom ez, mely végtelen, s felfoghatatlanul tökéletesen komponált. Nem az okok a fontosak. Nem a következmények, előzmények, hatások és összetevők. Itt a puszta jelenlét a „tény". A megismerés, felismerés csodája...

A határok megszűnnek szemünk előtt - mert sosem léteztek - Rónaszéki Linda valóságában. A komód fiókjában lakó apró fiú és lány, a néma bárányok, a zoknin ülő sárkányok, és háromfülű elefánt nem egy kitalált világ kedves szereplői; hanem a „belső szemmel" megpillantott létezők.

Az igazi Csoda pedig az, hogy elolvasva a kis könyvecskét, ez a „szürreális" történet, - mely az írónő lelkében és „tollában" gyökerezik - érzéseink halmában képeket rajzolva válik saját Valóságunkká...

A papíron magától értetődő módon futó festékcsíkok nyomába eredve simogatja külső szemünket a figurák látványa, miközben faljuk a rövidke, ám annál „ízletesebb" sorokat. A rövid mondatok véget nem érő világot nyitnak meg bennünk, melyben otthonos békével mozgunk, és ami a legfontosabb: mosolygunk. És ez az öröm csupasz, egyszerű és őszinte. Az egyetlen igazi öröm, mely a szívünkből jön. A gyermeki szív tiszta öröme... A kíváncsiság és bátorság hatalmas élménye lobban lángra ott belül mélyen, s ezúttal abszolút semmi lehetőségünk rendre inteni...

Lelkünk minden dobozba zárt puha, selymes Kedvességét érinti az álomvilág ezen szelete, s nem kérdés ezután, hogy hol kezdődik a csoda és véget ér- e egyáltalán...

Rónaszéki Linda: Mese a zoknisfiókból című mesekönyvét meleg és örömteli szívvel ajánlom mindenkinek, aki nem fél hinni a Csodákban... vagy bármiben...

Rónaszéki Linda: Mese a zoknisfiókból, B.K.L. Kiadó, Szombathely, 2010