A Nyugat ex-királynője

Az inspirációt a véleményformálásra a csütörtökön megtartott sajtótájékoztató azon pillanatában és olyan módon kaptuk, hogy semmilyen kétségünk nem maradt afelől, hogy most érdemes kifektetni a halottakat és egy nagy közös boncolást végezni. Elnézést a hasonlatért! Biztos nem véletlen. A lokálpatrióta énünk dominálhat csakis ebben a kérdésben, mint sajnos sok másban is teszi, de ez mellékvágány szinte, illetve annyiban nem, hogy innen is indulhat a kis történet. Adva van egy város, a földrész szinte mértani közepén, egy aprócska dacos országban. Régi város nagyon, és sokat megélt, mint ahogy a régiekkel van ez. Az egykor a római birodalom északi kereskedelmi főútján virágzó Savaria, majd a vásárairól messze földön híres Szombathely az elmúlt rendszer egyik mostohagyermeke lett. Szinte határsávi város, és a nyugati fertő közvetlen közelében, egyik utolsó végvárként idegeskedte végig a kommunizmust. Az egykori Nyugat Királynője csak egy bajosan megközelíthető külön szigetté vált pár évtizedre. A helyzet pedig azóta sem sokat változott, sem egy normális autóút nyomát, sem semmi közlekedés-fejlesztési törekvésnek az ideáját sem látjuk. Szinte csak fogyasztói a város, a nyugati régió - de talán nem túlzás, ha az egész Dunántúlt mondjuk, legrosszabb fizetéseivel megspékelve. Mivel pedig ez egy nagy dolgokra született embernek kicsi játszótér manapság, itt eddig az elvándorlás volt a trend. Nem akarunk és nem is fogunk példákat felhozni ki mindenki köthető a városhoz művészeti, vagy közéleti körökből, a legnagyobb pozitívum legyen az, hogy ellenben celebeket szinte egyáltalán nem termelünk ki. A világ bármely pontján összefuthatunk innen indultakkal, bármely szituációban és pozícióban.

„Valami van a csapvízben"

A legfontosabb tudnivaló ezzel kapcsolatban az, hogy amíg a csendes kisvárosi légkörben művészkedni kezdőnek - hisz mi mást is tehetne egy fiatal ilyen helyen -, zseniális adottságokkal rendelkezik a hely, addig egy kiforrott, pláne a mának alkotó embernek már parkolópálya. Az, hogy mitől másabb kicsit itt, azt lehet a fenti életútjának is betudni részben, illetve akik máshonnan költöznek ide és felfigyelnek erre az amúgy elhanyagolt tényre, azt mondják, ők látják, hogy itt valami van a levegőben. Nos, szerintünk a levegő csak nagyon tiszta errefelé és ez fura lehet, a különlegesség forrásának kulcsa a „valami van a csapvízben" című szlogen helyi eredete lehet. Na de mielőtt túlmisztifikáljuk teljesen magunk, nézzük a tényeket. A többre vágyók elhúznak, páran visszatérnek, van, aki végleg levezetni, vagy csak kényszerűségből, de a legtöbben nem jönnek vissza soha. A tanulmányaikat itt végző máshonnan érkezettek közül sokan maradnak itt hosszabb-rövidebb időre, és jellemzően innen már nem is szülőhelyük felé - amely általában kisebb, hanem a fővárosba, illetve még többen külföldre költöznek. Tehát dobbantó szerepet is betöltünk. Mindezek ellenére is pezsgő kulturális életet jelenthetünk, még most nyakig a válságban is, egymást érik a kiállításmegnyitók, vannak szórakozási lehetőségek garmadával - néha úgy tűnik sok is, és beindult a színház is. Kívülről látszatra a folyamatos vészharangkongatás ellenére is minden rendben levőnek tűnhet, mert működik minden, még mindig.

Vezérhiba

Azonban mint az előre látható is volt, most óriási bajok vannak kilátásban, és természetesen, amikor veszélyben a haza, nem a nyugodt alkotóké és a megoldást keresőké a főszerep, hanem a fegyvert rázóké. Valami sohasem változik. Na, de előreszaladtunk.

A lemaradásunk egyik legnagyobb lépcsőfoka a saját színház hiánya volt, de hála pár nagy visszatérőnknek, mára ez szó szerint is tető alá kerülő múltbéli szégyenfolttá opálosodott. Van színházunk, és ezzel együtt komoly vérfrissítés érkezett hozzánk a társulat személyében, élükön egy több mint figyelemre méltó emberrel. Ezzel eddig nem is lehet semmi bajunk, sőt örömmel vettük tudomásul a történéseket. Aztán nekiálltunk tartózkodni a dologtól, és jó sokáig kívülállóként néztük a történéshurrikánt. Volt itt minden, ami a sok pénz, politika, féltékenység és megnemértettség összetevőiből csak kijöhet. A dolgokra nem annyira kíváncsiak is tudtak szinte mindent napi szinten a színház körüli fejleményekről, melyek az ismert botrányos körülményekkel napirenden is tartódtak. Semmiképp sem volt szimpatikus az a nyomulás, amely nagyon sokáig jellemezte a WSSZ retorikáját, és amely nem biztos, hogy rajtuk múlott elsősorban. Ez a város jócskán sznob is, ez nyilvánvaló. Ennek ékes példája az, ahogy a helyi sajtó nagy része mennyire lihegett hű kutyaként a színház körül, és minden csontot vezércikkel hálált meg, illetve városunk vezetői és közszereplői minden pózolási lehetőséget kihasználtak, amit csak lehetett. Pedig a kényeztetés sosem jó, még akkor sem, ha a Nemzeti Színház volt igazgatójáról, és egy ekkora horderejű közös ügyről van szó. Ráadásul a színházalapítás komolyra fordulásától a helyi intézményvezetők - természetesen a közpénzből gazdálkodókra gondolunk -, szinte kivétel nélkül beijedtek vélhetően, és látszólag nem minden alap nélkül. Ezzel sincs gond, ez a természetes reakció az ilyen helyzetben. Van egy csárda, jó sok teremmel, kisebbekkel-nagyobbakkal, van, amelyik dudás itt fújja, valamelyik ott, van, hogy összeülnek a nappaliban és ketten fújják, van, hogy majdnem mindenki. Elfújogatnak, ki csendesebben, ki hangosabban, mondhatni idilli a hangulat. Igen ám, de egyik nap feltűnik a csárdabirodalom egyik fődudása, egyenest a főcsárda főterméből, hogy márpedig itt az én dudám lesz a vezérduda ezentúl, és punktum. Ő vélhetően megpróbálta megértetni már az elejétől fogva a helyi vezetőkkel a szándékait, csak vagy nem értették, vagy nem akarták érteni és ráhagyták. Vezérhiba, aminek a legtöbbször matt a vége.

Álmok és küldetések

Erre a véleményformálásra a csütörtöki sajtó előtti beszéd egy mondata serkentett bennünk. Jordán Tamás ugyanis az erős, napi gondokat felsoroló felvezetése után egyértelműen adta tudomásunkra, hogy ő mit és miért is szeretne itt csinálni. A mondanivaló azt mondja pediglen, hogy ő nem csak színdarabokat létrehozni jött ide, hanem sokkal több miatt. Ha csak azt szerette volna, ott volt neki a Nemzeti, az ország legnagyobb színészeivel, minek hagyta volna ott őket. Nem, ő azért jött, hogy az álmait megvalósítsa, egy olyan közösségi teret hozzon létre, amelynek a legfontosabb eleme az örök nyüzsgés. Ez a mostani válság okán otthonülős, jobb híján tévéfüggő népeknek biztosan nem annyira érthető elhivatottság most. Pedig az kellene, hogy legyen. A még egyszer is kiemelten megemlítendő teljes átélésű és karizmatikus beszéde közben rávilágított arra, hogy ő több mint egy színházigazgató. Neki küldetése van, fel kell ráznia egy várost, beindítani a bioritmusát még nagyobb fokozatra, és ez mindenképpen üdvözlendő. Minden tapasztalatát és tudását latba veti, minden kapcsolatrendszerét és barátságát igénybe veszi tervei mielőbbi megvalósításához. Sajnos azonban ha a mai viszonyok közt ilyenekről beszél az ember, szinte csak lesnek a népek rá, mint borjú az új kapura. Egy olyan életút mögött, ami neki megadatott, olyan tartalom leledzik, amelyet vélhetően csak ő egyedül ismer. Az ország kulturális életének közepéről érkezett, amit ő nem látott már, az talán nincs is. Ráadásul a jelek szerint tele van életkedvvel és alkotási vággyal. Ismerünk még pár ilyen embert, és amíg így van, addig van remény. Csakhogy úgy látszik, hiába kommunikálta le előre, hogy mit szeretne, a város kulturális életének eddigi irányítóival ezt vélhetően nem közölték, vagy rosszul. Csodálkoznánk, ha nem így lenne.

Felelősök és megoldások

A kialakult helyzetért mindenki felelős. Egyetemesen a bankszektorra épített világgazdasági megrokkanás, erre jön sokszoros szorzóként a nagy magyar csóró valóság, és a létbizonytalanságból fakadó kényszerű közömbösség. Végre van színházunk, de a legrosszabbkor érkezett, és ezt kéne végre mindenkinek megértenie. A kultúra-megváltó igazgatónak, a város vezetőinek és mindenkinek, aki tenni akar a helyi urbánus légkör kialakításáért. Sajnos mint mindenre, erre az ügyre is a politika nyomja rá a legnagyobb bélyegét, és evidencia, hogy egy újító és intelligens kultmogulnak nincs türelme a terelőszakma helyi megmondóinak sem megmagyarázni a dolgokat, sem pártérdekek és befolyások által vezérelt cseleiket és szurkálódásaikat elviselni. Nem is ez lenne a dolga. A gitáros gitározzon, a dobos doboljon, a szervező szervezzen, ez az egészséges felállás.

Félreérthetőre sikerült az ókori görög piactér, az agora szó kapcsán kitálalt gondolatmenet, és első körben majdnem becsuklottunk, amikor hallgattuk a szavakat. Az akkor alakuló összevont kulturális intézményi cég vezetői is ott ültek azon a megbeszélésen, ahol elmondta, hogy agorát akar, mire ők összenéztek és már meg is volt a név. Nos, ez eddig nem félreérthető, és szerintünk dicséretes sem. Ha így is volt, az emberi nagyság a nagylelkűségben és az e mellé párosuló szerénységben leledzik. Velünk is előfordult nemegyszer, hogy kikotyogott ötleteinkkel mások ékeskedtek, ilyenkor elégedetten bólintottunk egyet, hisz nem az a fontos, hogy ki, hanem hogy mit és hogyan, ráadásul az illető onnantól nagyon is tisztában van azzal, hogy kitől származik az idea és az már egy nyert csata. A félreérthető rész ezután következett, és az Agora, mint intézmény is érintve lett valamelyest, sőt eléggé. Mivel átnéztük a napi írott és internetes sajtóban a témába vágó írásokat tudjuk, hogy pontosan az történt, amit vártunk, ezen rész fölött mindenki elegánsan átsiklott. Pedig a megoldás egyik kiindulási pontja éppenséggel ez lenne-lehetne. Összehívni egy össznépi kerekasztalt, ahol a városvezetés kulturális és gazdasági vezetői, a kultúrszolgáltatók vezetői és szervezői, a civil szervezetek, a sajtó és minden olyan egyén részt venne, akinek rálátása és befolyása van a város kulturális piacterének történéseire. Ez persze vélhetően csak utópisztikus képzelgés, tudjuk jól. Teljesen igazat adunk abban is, hogy értelmetlen ennyi betonmonstrumot életben tartania a városnak és a megyének, nem is beszélve a frissen épített dolgokról. Nem korteskedünk senki ellen és pillanatnyilag megoldást sem tudunk arra, hogy mi lehetne a sorsa a józan ész elvárásainak megfelelően bezárt közintézményeknek, de ameddig kísértetházak határolják a teret, addig sajnos nem lesz nyüzsi semmiképp. Egymásra mutogatni nem szabad még bajban sem, sem innen, sem onnan.

Mi végre tisztán látunk színházügyben, ezért aggodalmaink nem kicsit nőttek. Elfogadtuk Jordán Tamás igazát, azzal a kikötéssel, illetve kitétellel, hogy csak a csapatmunka vezethet előre. Ugyanis ha azt vesszük, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, akkor mellé kell, hogy állítsuk azt is, hogy messziről jött ember meg azt mond, amit akar. Becsülje meg azokat a tevékenyeket, akik még itt vannak, és akkor ők is meg fogják őt, a tisztelet vélhetően így is mindenkitől megvan, akitől meg nincs... nos, hülyék mindenhol vannak. Nem álljuk meg a végére idebökni, hogy kultúrát közpénzből csinálni nem nagyon nehéz feladat, jót már nehezebb, és nem is sokan tudnak, de az igazi az, amikor jót csinálsz a semmiből. Nálunk ezt hívják igazi művészetnek, most élni is az sokaknak... Kris Kristofferson konvoja meg már rég túlment a láthatáron!

A szerző beszámolója a Weöres Sándor Színház sajtótájékoztatójáról itt olvasható!