Széprekedés az MMIK-ban – Padtársművészeti tárlat Koller László és Rasperger Dávid műveivel

Képgaléria megtekintése2011.04.05. - 11:00 | vidaotone - Fotók: Dart

Széprekedés az MMIK-ban – Padtársművészeti tárlat Koller László és Rasperger Dávid műveivel

Talán még sosem jártunk olyan képzőművészeti helyszínen, ahol a kiállított alkotásokat szinte kivétel nélkül annyira a magunkénak éreztük volna, mint a Médium Galéria hétfő este megnyílt aktuális tárlatán. Olyannyira, hogy a saját jól megálmodott optimális enteriőrünkbe szállítmányoznánk legszívesebben őket szinte válogatás nélkül, már ha lenne olyan persze. Mi magunk az optimálistól perpillanat elég messze állunk, a két alkotó, Koller László és Rasperger Dávid viszont számunkra mindenképp elérte ezt a fokozatot, legalábbis alkotási téren.

A kora nyári pólos-sortos délelőttre tromfoló késő őszi széllel pofozkodás ellenére is összegyűltünk jó félszázan az MMIK második emeletén. Azt mondják, mindennek megvan az oka. Szokásunktól eltérően nem a kiírt megnyitó időpontjára estünk rá ezúttal teljes testtel, hanem pontosan fél órával előbb magányoskodtuk fel magunk a háromtermes kiállítótérbe. Egyedüllétünk épp addig tartott, amíg végigálmélkodtuk a már teljesen kivilágított és mindenre felkészült termeket.


A főhajóba lépve egy első látásra is jól megkomponált egységbe cseppentünk, melyben tökéletes összhang tárult meglepett szemeink elé, és ébresztett nagyon kellemes emlékeket bennünk. Az együttállás olyannyira erősnek bizonyult, hogy azonnal neveket kezdtünk kötni a látványhoz, méghozzá zenekarokét, ugyanis a falakon lógó fotomontázs-kompozíciókról a nyolcvanas évek végi újhullámos, azon belül is az indusztriális - gy.k. ipari - zene akkori plakátjainak és lemezborítóinak kifinomított stilisztikája sütött ránk. Mind az akkori nemzetközi - Einstürzende Neubauten, Test Department... -, mind a hazaiak közül a beszédes nevű Art Deco és társaiknak szép emléke ugrott be kalapácsütésként, természetesen nem megfeledkezve a stílus mindenkori ősapjáról, a Depeche Mode-ról sem, akik bár nem a kísérleti, hanem a popos vonalon, de köztudatba hozták az üllőt és a kalapácsot a zenei palettán.

Rasperger Dávid - aki nem mellesleg fia az MMIK ezelőtti kiállítás-szervezőjének, tehát szinte hazatért -, képein a fentebb leírt stílusban állnak mementóként Szombathely monstrumai. A túlnyomórészt a Derkovits lakótelepen lefotózott momentumok lettek jól összemosva, kis beleírkálgatásokkal megrebbentve, és a színekkel, illetve azok hiányával kinyilatkoztatva. Localpatriot a'la critical. A Domus bevásárlóközpont, a nagy betonházak, az emlékmű mind elsőre felismerhetőek, és ettől már magunkénak is érezzük őket, de konkrétan áthallik egyfajta rosszallás is, ami valószínűleg nem a város népének, hanem csak egy időszakának szól. Átkos módon, mondhatjuk. Mindazonáltal nem riasztóak, sőt: épp ellenkezőleg, figyelmet bevonzóak és szépérzetet keltőek a művek. Mellettük teljes padtársi egyetértésben állnak talapzaton, vagy épp lógnak a mennyezetről városunk talán egyik legsokoldalúbb zsenijének, Koller Lászlónak fémből lézerrel mintásra vágott, vagy egyéb módon megalkotott szobrai. Az összhang közel tökéletes.


A Vaskarika történetében többször fellángolt már kommentek formájában a vita, hogy kit lehet, vagy szabad művésznek titulálni. Mi magunk csínján is bánunk ezzel a jelzővel több oknál fogva is. A művészet maga számunkra teljesen egyszerűen pár szóban definiálható valami. Minden olyan önkifejezési forma, amely gondolkodásra késztet, vagy megérint bárkit is már annak tekinthető, tehát szinte bármire kiosztható titulus. A művész más tészta, sokkal rágósabb falat. Valahol olvastuk, hogy az igazán megkérdőjelezhetetlen művésznek egyetlen kritériumnak meg kell felelnie mindenképp, legyen halott. Ugyanis aki már nem tud alkotni, abban nem lehet csalatkozni, ő már nem tudja a tőle elvártat elrontani. Ez az állítás azonban majdnem biztos, hogy a magas kultúrát a mindenek fölé helyező sznob világ valamelyik okosjankójának egy jól szétcsapott éjjelén született eltorzult agyréme. Az ember ha művészt vagy művészi munkát lát, azt tudja zsigerből, megérzi. Persze aki nem, az nem.

Koller László nekünk művész a köbön, sőt a sokadikon. Aki már látta és hallotta zenélni, az pontosan tudja miről beszélünk - ő ugyanis olyan szimbiózisban él basszusgitárjával is, mint a Navi'k sárkányaikkal. Úgy szól a kezében a hangszer, és úgy is áll a kezében, mintha azzal született volna, a játéka pedig pont annyira kiforrott és egyedi mint, a most kiállított szobrai. Az első kisterembe érve nem hittünk a szemünknek a középen álldogáló háromrészes és ugyanannyi dimenziós vas-zebra láttán, amiről egy kukkot sem állunk neki leírni itt, mert képtelenség is lenne. Nekünk kicsit kilógott a többi terem összhangjából ez a darab, azonban ez csak még inkább fokozta hüledezésünk görbéjét.


Több alkalommal agitáltunk már mindenkit arra, hogy ne habozzanak megnézni egy-egy kiállítást, ezúttal azonban nyomatékosan felhívjuk a figyelmét mindenkinek arra, hogy városunkban e pillanatban legalább két zseniális tárlat is megtekinthető. Egyik a Képtárban a talpig világfi Szipál Martin évtizedeket felölelő portrégyűjteménye, a másik pedig Szombathely két szerény és szimpatikus fiatal művészének bőségszaruja. Úgy hírlik, mindkettő megismételhetetlen, úgyhogy uzsgyi!

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás