Létezik egy olyan, valószínűleg az orvostudomány részéről nem ismert kór, hogy fesztiválbetegség. A jóleső fáradtságot sokaknál felturbózza enyhe láz, kis köhögéssel spékelve, illetve ehhez bónuszként az elmaradhatatlan ürességérzet pár napig. Ami mostanra csillapodni látszik nálunk, ellenben az utolsó pár napban már a fesztivál alatt is a nyakunkba ült, pedig egy napot ki is hagytunk pihenésképp, mégpedig a szerdai zenei élményfürdő után mondtunk csütörtököt, illetve a hétvégén sem igyekeztünk már mindenhol ott lenni. Azonban, hogy ne maradjon semmi lényeges ki a szórásból, megkértük Jumbo barátunkat újfent, hogy legyen portálunk alkalmi szeme és füle, illetve szerzőtársunk ebben az utolsó nagy összegzésben. Ő pedig nem mondott csütörtököt, nem nagyon is szokott. A csütörtök esti főcsapatot, a Dortotát vette billentyűzet alá első körben:

Egy vallomással kezdem: bajban vagyok. Bajban biz, amikor a Dorotáról kell írnom, több okból is. Részben a műfaj miatt, mivel a banda önmeghatározásában is kétséget vélek felfedezni, hogyan lehetne így skatulyázni őket, részben pedig, mert önmagában zenei élményt mondatosítani sem egyszerű dolog. Mint láthatjuk, ez esetben mégis mindkettővel meg kell birkóznom, de csakis a fránya-lusta otthon maradtak kedvéért. Persze tisztelet az elfoglaltaknak! Ma este ismét bebizonyosodott: szinte minden alkalmas hangszernek, és kellő alázattal mindenből lehet akusztikus harmóniát kicsikarni. Igazi zajvarázslatban, hangzatmágiában lehetett részünk a kurta banda csütörtöki buliján, a Weöres Sándor Színház sörrel bélelt termében, a Krúdy klubban.

Valahogy, mindig is a hármas felállásra esküdtem, úgy jazz, mint rock, vagy éppen egy népi banda esetében, így érthető a bennem bugyogó koncert előtti „namileszitt" hangulat. Előkaptam hát a mindent tudó programfüzetemet türelmetlenségem oltására, ám abból sem derült ki semmi érdemleges. A hangolás alatt is füleltem rendesen, hátha kialakíthatok némi prekoncepciót arról, mégis mi vár itt a nagyérdeműre, csak utólag jöttem rá, hogy hiábavaló volt előfeltételezni. A Dorota megjelenése, zenéje és hangulata is egy megismételhetetlen, minden ízében és hangjában progresszív improvizáció. A közel hároméves banda a napokban dobja piacra első albumát, és a velük készült interjú anyagából is kiderül, hogy még a felvétel sem feszes forgatókönyv alapján zajlott. Mit várhatnánk tehát egy interpretációjuk alkalmával? Hát meglepő és mulattató, váratlan zenei és vizuális attrakciók folyamatos sorát. Koncert derekán már nem is meglepő, hogy a dobos éppen hejgedőzik, a gitáros metálos, a jazzista bőgős pedig a korlátok korlátlan döntögetője. Zene gondolkodáshoz, zene kántáláshoz, zene kozmikus, a kissé pszichedelikus - vagy jazzrock - hangzással, izgalmasan átfűzött violinfutamokkal, igazán határtalan alkotói szabadsággal. Ennek előnye az is, hogy kellően tálalva a szabad gondolkozás esetlegesen definiálatlan receptjét lehet átvenni a dallamok - minden esetben üdítő - katalizátorán át. A Dorota minden alkalommal egyedi, megismételhetetlen koncertélmény és érzelemgazdagító, gyorstalpaló kurzus. jumboW

Elszalasztottuk mindketten aznap Molnár Edvárd jazzfotó kiállításának megnyitóját - igaz a tárlaton végigmentünk másnap -, és a legnagyobb veszteség az idei fesztiválon is ehhez a naphoz kötődik, hisz kihagytuk Béres Márta One Girl Show című műsorát (pontosabban nem hagytuk ki, íme). Ez utóbbiról mindkét nem képviselői csakis szuperlatívuszokban meséltek utólag. De legalább nem estünk feleslegesen szerelembe, ha létezik ebből a kórból egyáltalán ilyen. Nem úgy, mint másnap, amikor is a legjobban várt zenei produkció főszereplőnője Andreya Triana hatása alá kerültünk mindannyian. Jót vártunk, és a legjobbat kaptuk. Tavaly úgy fejeztük be az őrségi zárónapokat, hogy a szombati nap kapcsán azt írtuk az Eva Bitova, Bin Jip és Singas Project felállás után, hogy este legyen a talpán, ami abban az évben azt überelni tudja. Nem tudta egyik sem. A szerdai Sena vs. Shakespeare koncertről pedig azt, hogy a fesztivál eddigi legjobb cucca volt. Két napig. Ugyanis a Ninja Tune kiadó egyik legfrissebb arca zenésztársaival olyan koncertet adott a Márkus Emília teremben, amilyenbe jó, ha évente egyszer belecsöppenhet az emberfia határainkon belül.

A terem akusztikája, elrendezése, és fílingje is azonnal a városunkban fellelhető legjobb zenei színpad besorolást kapta, a hangzás tökéletesközelire sikeredett, hisz akárhogy is figyeltünk és füleltünk, nem találtunk sem aránytalanságot, sem semmi más zavaró tényezőt. Kivéve, hogy egy földhurok garázdálkodott az énekesnő effektpadja körül, és amikor használta azt, enyhe zizegés kísérte a jobboldali hangfaltorony középmagasából. Ezt azonban nem lehetett volna hallani, ha nem ennyire szellős és finomrahangolt módon játszik a zenekar. Akik tisztában vannak a londoni ninják által képviselt világgal és minőséggel, azok tudják, hogy onnan fércmunka sosem kerül ki, mindig a legújabb és legiránymutatóbb dolgokkal rukkolnak elő. Nekünk a jövőzene egyik fő letéteményesei ők, már régóta.

Andreya Triana egy kelet-londoni kávébarna tünemény, angyali hanggal és lenyűgöző stílussal, ráadásul nem csak énekel, hanem játszik a hangján, mind belülről, mind hardveresen. A jazzbe oltott hangszerkezelés és számszerkezetek mögött minden játszik. A tunerek hiphop és funk szelleme társul mindenféle könnyű ritmusokkal, éteri hangszerkezeléssel és a közönség pisszenésmentességével. Az ének pedig olyan, hogy minden férfiember, és mondjuk minden második nő is akar otthonra ilyen énekesnőt. Alapvetően soul, de nem az agyonnyekergett és álerotikusan szétlihegett amcsi gerincbemászó, hanem teljesen európai dallamvilágot hozó éteri csoda. Mind a négy tag zseniálisan játszott, nekünk a dob volt a hangszeresek közül a pálmavivő, játszi könnyedség, és arcátlan kiütésekkel tarkított csuklókíséretek sorjáztak. A bő egy óra tíz percnek tűnt, persze kaptunk repetát, közöset is, illetve Andreya két vokál feat. effektpad szólót is tartogatott a végére, melyből az utolsó az Eurythmics Sweet Dreams-e volt.

Jöhetett volna az édes álom akár, amennyiben nem marasztalt volna bennünk egy következő produkció, mégpedig a cseh DVA páros. Akikkel kicsit megtréfáltuk magunk, ugyanis simán készpénznek vettük, hogy ez a három betű egy rövidítést takar. Csak amikor elhangzott mikrofonból is a szláv kettő élesben, akkor esett le a tantusz, majd rá pár percre követte azt az állunk is. A házaspár ugyanis valami elképesztő dologgal támadta a hallókáinkat, és a szemünk is. Első pillantásra, és még a következő ezerre is falusi tejeslyányra hajazó Bára Kratochvilová biztos, hogy klinikai eset, mégpedig a zenebohóc osztályon lenne a helye, amennyiben nem lenne egy jóboszorkány-javasasszony attitűdje, illetve nem sütne belőle az ősi népi tudás és szellem minden hatalmassága. Nem nagyon lehet leírni mit műveltek ott férjurával a színpadon, gitárral, szaxofonnal, saját hangjukkal, illetve mindennel, amiből csak hangot lehet kihozni. A csoda nem a megfelelő szó erre. Stílusilag kaptak egy olyan besorolást, ami szerintünk is találó - nemlétező nemzetek folklórja -, de ez még nem elég erre korántsem. Egy olyan barkácscucc, amire miszter Erik Sumo is csak mély meghajlással felelhetne.

Ami az egyetlen bajunk volt, és ami miatt ismét lemondtunk a látványról, az a nem tökéletesre sikeredett hangzás. Aki kicsit is ugatja a hangosítás mibenlétét, egyből kiszúrhatta azt, hogy bezony hiába földöntűli az énekesnő produktuma, a hangterjedelme decibelfronton nem erős. Ilyenkor persze fogja magát a keverőember, és lejjebb húzatja az alapokat a színpadon, mint tette azt az Easys keddi koncertjén is. Csakhogy például a szaxin nem lehet halkítani, meg semmilyen más akusztikuson sem, úgyhogy láthatóan vért izzadt Jörg Tibi, a Mediawave fáradhatatlan keverőembere, pedig ha valaki, akkor ő biztosan találkozott már kacifántos hangszerelésekkel. A tíz pontból ezért nálunk csak nyolc és fél jutott nekik, ami még mindig bőven ráver a szombathelyi átlagra. Mivel világosban érkeztünk, nem láthattuk befelé menet, hogy mit művelt a színház frontjával DJ Zöld, illetve székesfehérvári brigádja, a helyi erők segítségével (a cikk utáni képgalériából természetesen kiderül - a Szerk.). Megfestette írásvetítőkkel, méghozzá motorizáltakkal, vagy jó tíz percig bámultuk a csodás színekben pompázó épületet, és csak ezután indultunk neki a hazaútnak, amely mögött a fesztivál zárónapjának "megpróbáltatásai" sejlettek fel fáradt szemeink előtt.

El is jött a szombat, nem is akárkivel, ugyanis DrMáriás volt a nap egyik főszereplője, kiállítása nyílott meg, bemutatásra került legújabb önéletrajzi könyve, amely a Tudósok zenekar huszonötéves pályafutását is bemutatja, már amit szavakkal be lehet. Ezt a témát is lepasszoltuk jumboW-nek, több oknál fogva is:

Az idei év egyik „párhuzamos kultúráért" díjazottja, a zenekarával idén aranylagzis DrMáriás Béla. Huszonöt éve már, hogy egy újvidéki garázsban bölcsészekkel karöltve pályára állította a modernkori szabadságharcosok azóta szimbolikussá vált formációját, a Tudósok zenekart. Mai napig nincs még egy olyan banda, aki azt a gondolatrendszert ilyen magas szinten művelné. Bada Dada és DrMáriás a rendszerváltás és a délszláv háborúk idején olyan görbe tükröt gyártottak, ami a legtalálóbb formában világítja meg a kelet-európai társadalmak közös létkérdéseire adható, az elviselhetőség érdekében kellő iróniával tálalt társadalomkritikáját. A fickóban, azonban még ennél is sokkal több van. Egy rendkívül összetett gondolkodó. A Tudósok mellett fest és ír is, és egyiket sem középiskolás fokon. Ezt tudtuk és, mivel a napokban került piacra kitárulkozó regénye, a „Nem élhetek Milosevich nélkül" címet viselő vallomáskötet, ennek kapcsán beszélgetésre hívtuk a Weöres Sándor Színház kamaratermébe. Az illő hátteret a „Szörnyű kedvenceim" - szintén DrMáriás kiállítás - biztosította, a kérdező, egyben kiállítás megnyitó Vida Gábor volt.

Béla önmaga mutatta be képeit. Szavai szerint ezt a kompozíciót az a gondolat szülte, hogy kik is lehetnek a mi sztárjaink. Nekünk nincsen Beatles-ünk, sem U2-unk, még a nagy Uri Geller is csak félig magyar, pedig a mai világban szinte létkérdés, hogy legyenek sztárjaink. Kiválasztott hát néhány magyar hírességet, a legjavát. Ezeket a celebeket aztán időgépbe ültette, és elvitte egy portré idejére a régi idők legismertebb festőóriásainak műtermeibe. Nyilván nem meglepő, ha elárulom, a kiválasztott sztárocskák, szegről-végről mind politikusok. Így kerülhetett dajcstomi Mark Rothko festményére, vagy gömbösgyuszi Paul Gauguinére. A mi Máriásunk meg csak megörökítette valamiféle fanyar, kubista stílusban ezeket a megismételhetetlen pillanatokat, aztán elhozta nekünk szép masnival átkötve. Azt hiszem a köszönet a minimum! Pedig a lényeg még hátra volt. A könyv!

Foglaljunk hát helyet a puritán szépségű díszletben! Raklapokra szegelt kiállítás, repedt asztal, két szék, két korsó sör, egy thai imasapka és a mélyen tisztelt publikum. Nekem elhihetik, ha azt mondom, csalogató volt a nyitókép hangulata. Hamar ráébredtünk, hogy nem műelemzés fog következni, nem a tartalom átrágása a cél, pláne nem a poénok megölése. Mint a felütésben is említettem, Béla egy szellemi szabadságharcos és a délszláv háborúk miatt egy csaknem számkivetettnek nevezhető örök pacifista. Úgy látja, hogy azok, a kontinens ezen végén élő népek, akik egymást tökéletesen értik, valójában mostohakölkei a méltatlanul pajzsra emelt nyugatnak. Mi nem értjük őket és ők sem értenek minket. Ezért nem árt elkülönülten tartani a világlátásunkat, és talán nyitni egymás felé, itt keleten. A szabadszellemű alkotás nyakig ül a trutyiban, a gondolkodás avittas formája az önkifejezésnek és érdekérvényesítésnek. Szinte minden politika és agresszió. S amióta ez így van, azóta folyamatos háború dúl. Nem csak fizikai szinten. Ez nem vidám dolog, de DrMáriás gondolkodásmódját megértve rájöhetünk egy lehetséges ellenszerre, menekülőpályára, mi béklyózott gondolkodók, gondolkodás-ébresztők. Ez a fajta irónia, ami amellett, hogy véd és ápol, kapukat nyitogat s nem pedig zár. Nesze neked te világ, itt a görbe tükröm, nem sértésből, hanem élesztésből, aztán folytassuk, ha lehet többen. Ja!? És üdvözletünk a vezérlőterembe! jumboW

Aztán lement a filmes díjátadó, átadódtak a párhuzamos kultúráért díjak, a Tudósok koncert, és a jazz-reggae project koncertje, amelyben a nemzetközi jazz mesterei társultak műhelymunkára magyar társaikkal, és amelyeket sajnos elmulasztottunk szintén egyéb kötelességeink miatt. A Bukaresti Shukar Collektive koncertjének kezdésére estünk vissza a fénnyelfestett színházba, ahol a péntekihez hasonlóan nyüzsgő sokadalom fogadott bennünk. A Márkus Emília teremben szépen be is álltunk oldalra, hogy átitassuk magunkat a sok román dj és az ő kalapos roma barátaik zenéjével. Ez azonban sajnos nem sikerült, mégpedig több oknál fogva sem. A legfontosabb tényező pedig épp az előtte napi előny hátrányba fordulása lett. A hangzás, illetve a nem megfelelő hangzás. Nagyon jó kis élőcucc volt beizzítva, gyönyörű középtartománnyal, de sukárék partyzenét toltak izomból, amihez legalábbis át kellet volna gondolni a frekvenciatartományok arányait. Drum & bass, breakbeat, techno, dubstep folyt ki a négy dj keze alól, nem is elavult dolgok, és a generációkkal előttük járó két kalapos énekes teljesen passzolt is hozzájuk. Sajnos azonban a középerős hangerő, plusz akusztikus arányok kiölték belőlük a lényeget: az erőt.

A közönség teljesen jó passzban volt, simán össznépi ugrálósra illett volna őket bírni fél percen belül, de amíg mi benn voltunk, csak jó, ha tízen ropták úgy magyarosan, a többiek csak bólogattak. Elhagytuk a termet, és belemerültünk a sok ismert és kevésbé ismert, idevalósi vagy máshonnanjött, fiatal vagy korosabb emberek össznépi és hosszantartó fesztiválzárásába. Aztán hajnal lett, és eltűntek a színes fények a falakról.

Bárcsak mondhatnánk, hogy elégedettek vagyunk, de nem tehetjük. Sok kis oknál fogva, illetve egy nagynál. Meg több közepesnél. Ahhoz képest, hogy a kultúra támogatása ennyire visszaesett onnan, ami még fénykorában is édeskevés volt, és ahhoz is képest, hogy a Mediawave is sokkal kevesebből tudott gazdálkodni - szinte a feléből -, mint akár tavaly, így utólag a programokra egy szavunk sem lehet. Az új helyszín a színház, mint színház nagyon szerethető, de ez a fesztivál nem passzol abba a miliőbe, vagy legalábbis az idén nem passzolt. Elbeszélgettünk pár ott dolgozóval, és azt mondják, hogy még nekik sem sikerült belakniuk annyira, hogy sajátjuknak érezhessék. Túl steril még. A látogatottságra nincs is mit mondani, hisz nemcsak a pénztelenség - sok olyan emberrel beszéltünk, akiknek ott kellett volna lenniük, de üres zseb okán nem voltak -, hanem az emiatti közhangulat sem arra sarkallja a népet, hogy szórakozni menjen. Azt pedig, hogy ez a fesztivál nem is igazán a szórakozásról, hanem az értékközvetítésről, a népnevelésről, és kultúramegőrzésről szól, a népesség nagyobbik része fel sem tudja fogni. Persze esélyt sem ad rá, ha el sem megy. A maradék kisebbség pedig azért szépen megjelengetett, és hálás is volt a látottakért és hallottakért, rengeteg vastapsot hallottunk a szűk másfél hét alatt, sokat nevettek az emberek, és sokat gondolkodtak is.

A fesztivál pont annyira volt látogatott, mint bármi más mostanában. Reméljük, eljön az az idő, amikor a vakok újra látni fognak, a süketek újra hallani, és némák is megszólalnak végre. Nem tudunk mással búcsúzni, mint DrMáriás szavaival, miszerint a legnagyobb bajban vagyunk épp, hisz a látszatszabadság ádáz szemfedőjét hordjuk, mindenről elhisszük, hogy így van jól, miközben semmi sem úgy van, ahogy láttatják velünk. Csak itt a háborút nem fegyverekkel vívják, és ha ő abbahagyná, amit csinál, akkor meghalna. Ezt hívják elhivatottságnak. Ideje lenne már tényleg a született tanítóktól tanulni, nem? Mi várjuk a legközelebbi dagályt mindenesetre.