A kiírt fél kilences kezdés előtt érkeztünk meg a valamikori Kossuth Gimnázium épületéhez, melyből, mint számunkra ott és akkor kiderült, egyházi iskola lett. Ha nem épp korunk két hazai élő görbetükrének előadására indultunk volna, hanem mondjuk jazz koncertre, lehet, habozunk is egy jókorát a délutáni hír hallatán.

Árpád-házi Iskola. A név olvastán büszke királyi sarjak peckes vonulása vetült egy pillanatra szemünk elé, de aztán elhessegettük a középkoros látomásunk, hisz az Árpád-ház már rég kihalt, legutolsó értesüléseink szerint, meg a gúgli is ezt mondja. A díszterem azonban pontosan azt hozta, amit vártunk. Először is egy utazást a nyolcvanas évek pártállami, gyűlések utáni - ajánlottan kötelező - előadásainak korába. Még a világítás is stimmelt -, illetve, ha leszámítjuk a modern hangfalakat és a harmincéves konfekció tárgyalószékeket, akár a törököt elűző Jurisich Miklós belépése is hitelesnek hatott volna a színpadon. Ezzel semmi rosszat nem akarunk mondani, pláne, mivel a székek kényelmetlenségén és a világításbeállításon kívül csak hozzátett a látottakhoz és hallottakhoz a retro helyszín. Az már más kérdés, hogy mennyire szívesen vennénk, ha sarjunk ilyen hangulatú oktatási intézményben nevelkedne a túl modernkori életre.

Szintén nemcsak odacélozva megkérdjük azt sokadszorra, hogy vajon mikor fogják felismerni a hazai intézmények igazgatói, rendezői és technikusai, hogy a jótékony félhomály nemcsak a bordélyokban és kaszinókban üdvös. Az előadóművészetek technikai szükségleteinek és előadóformáinak alaptankönyvének első fejezetében a megfelelő fényarányok eltalálása biztosan szerepel, ha nem ott, akkor a másodikban. Nem vagyunk túlságosan gátlásosak mi magunk sem, de biztos az, hogy bármennyire is szorította az első sorokban a szünet előtt a szükség a halandót, kivárt csőrepedésig, hisz aki megmozdult a nézőtéren, egyből kapta az ívet a színpadról, és finoman szólva is meg lett szólítva. Világosban és kisvárosban pedig többnyire nem bátrak az emberek, nem bevállalósak. Persze voltak kivételek.

Nagyon bízunk abban, hogy a karikát olvasók mindannyian jól ismerik a két jóbarát dolgait, és nagyot csalódnánk, ha nem így lenne. Bemutatni itt és most ezért eszünkbe sem jut őket, sem méltatni eddigi rögös és kalandos pályájukat. Az esten történtek szemszögéből a legfontosabb hívó szó az Isten gerincoszlopa mellett fekvő Taliándörögd, ahol Szőke András már régóta él, és ahol sokéves híreink és tapasztalataink alapján kijelenthetően a feje tetejére állította a világot, mindezek mellett pedig folytatólagosan is.

Tehát az egyik fő témája ez volt, a másik pedig a Badár. Sándor többélű verbálfegyvert hozott, nála a Szőkén kívül természetesen szintén a dörögdi sztorik, a MÁV, a Bamako-rallye, és közös szülővárosuk, Szentes is főszerepet kapott. Aztán most, hogy ezt leírtuk, jövünk rá arra, hogy ez azért mégsem így van, azaz nem pontosan így, hisz meg lettünk vezetve. Érkezésünkkor Szőke művész úr az utcán sasolta, hogy elkezdhetik-e a műsorozást végre, de a színpadon már ment a Badárkodás. Természetesen a téma az utcán hevert, illetve állt, hisz fellépőpartnere volt a szövegfűzés célpontja. Volt már szerencsénk párszor civil állapotukban is a közelükben időznünk, ezért kijelenthetjük, hogy ami felvett dramaturgiának tűnik, tehát az egymás cinkelése és szájjal agyalása, az a valóság, ők így élnek. Jóbarátok és földik, egyívásúak, egymás minden gondolatát és gesztusát ismerők. Két test és egy, vagy inkább minimum másfél lélek. Ránézésre is.

Jó tízperces adagolás után végre befutott a csapat furcsábbik fele is, véglegesült a nézőszám, kezdődhetett a show. És innentől kezdve egymást cserélgetve sztoriztak, puffogtak és csattogtak a mikrofonokba, vagy épp mellé, aztán még együtt orrfurulyáztak, sőt énekeltek is. Három órán át, ami azért bevalljuk, kicsit sok volt. Kiderült számunkra az, hogy Badárból ennyi pont elég, Szőke Andrásból pedig a fele is, persze annyi kell is. Az első negyven percben még jól működött a kettős, aztán a szünetig is jó volt a cserebere, de a végén már csak hüledezve néztük és hallgattuk a kapolcsi medence ihlette őrületet.

Szőke András jó lokálpatriótaként meg szeretné osztani mindenkivel az ő szeretett környékének nagyszerűségét, báját és még természetfeletti mivoltát is. Név szerint megismerhettük szinte az összes lakót, a szomszéd falvakból is jópárat, a környéket, a több ezer éves múltat, az estleges másik dimenziókat, és a jövőt is. Az alkoholfogyási mutatókat, az Ocho Macho jósrácságát, a harangozás modernizációját kemencével körítve, a környező falvakat, a geodéziai felépítést, a hierarchiákat, mendemondákat, és a kész és önmagukért beszélő tényeket a legtöbbször ittas pannon valóságról. Mindezt negyedórás blokkokban, keverten-összefűzve és darálva, dünnyögve, nyögve és nyelve, erősen gesztikulálva és végig szinte követhetetlenül, de csak az utolsó percekig homályosítva, hiszen a végén pár mondattal összegereblyézte a szanaszét szórt betűket, szavakat, mondatokat, jól összerázta és már meg is értettünk mindent. Mégpedig azt, hogy semmit sem érthetünk.

A páros dominánsabb, és a szó hagyományos értelmében vett viccesebb fele Badár Sanyi pedig ismét sziporkázott. Erős hangjelzésekkel és taglejtésekkel tarkított, zsigeri kocsmastílus a'la magyar valóság. A színes életút olyan hálás állomásokkal volt tele, mint a tizenkét év vasutasság. Egy jódumás szaki ennyi év után simán kibeszél bármely kocsmárosból, illetve vendégkörből napi egy, vagy két olasz hosszút.

Szerencsére Sándor nemcsak egy, vagy két kiskocsmát, hanem egy országot tanít arra, hogy szembenézzen saját magával, a földdel ahol élünk, a rendszerrel, és úgy egyáltalán a mindennel, ami itt és most van. Sírva vigad a magyar, és ez a humorra is értendő, hiszen aki saját magán tud nevetni, az már félig boldog ember, és a stand-up lényege éppen ez, a hétköznapjaink élményeire építkezik, egyfajta verbális karikaturizmus. Ezek vagyunk mindent összevetve, tízmillió mínusz párszázalék szerencsétlen, aki napot és bármit lop, ha módja van rá, aki nem bízik a jövőben, de büszke a múltjára - amit szinte nem ismer -, és a most viszontagságait mondhatni szótlanul tűri, és mindezek ellenére hihetetlen derűvel fogadja rosszsorsát. A direkt és szószerinti politikát eleve messze elkerülik, igaz, szinte konkrét ideológiai állásfoglalás az, amit üzennek a színpadról, az meg nálunk már bőven politika, ami nem bocsánatos bűn az egyik félnek, vagy sok esetben mindkettőnek. Poénokat sem fogunk idepöttyenteni, és a mondanivalót sem fordítjuk le, aki érti miről beszélünk, az úgyis tudja, aki meg nem, az ebből nem is értené meg, esetleg csak könyvterjedelemben. Nem mondjuk azt, hogy nem érdemelne az est háromszáz oldalt, de annak megírását ráhagyjuk a furcsa párra.

Szerintünk a népes nézősereg jó része küzdött a helyszínen is értelmezési gondokkal, de ezt inkább Szőke András David Lynch ihlette történetvezetésének volt köszönhető. Badár a mindannyiunk által érthető köznyelven beszél, és poénjai józan paraszti észből fakadóan egyértelműen érthetőek és velőtrázóan ütősek voltak. Kettejük párosa nekünk élményszámba ment, hisz a fagolyó egyszerűségű humortízperceket váltogatták az abszurd test- és hangjátékba borult blődszínházi őrülettel. Nevettünk és sokkolódtunk felváltva, és ebben a kettősségben fel is őrlődtünk a végére.

A Mucsi - Scherer páros mellett továbbra is ők maradnak korunk népi hősei, és leghitelesebb szószólói. Taliándörögd és környéke egyébként meg amúgy is a szívünk csücske volt eddig is, mint ahogy Kőszeg is. Talán az utóbbi tíz évben megállni látszik az idő sajnos a kisvárosban, de biztató jel, hogy két olyan programot is megnézhettünk két héten belül, ami a megyeszékhelyen is megállta volna a helyét, vagy akárhol széles e honban. Ettől valószínűleg nem fog beindulni a számunkra érthetetlenül megszűnt kőszegi zsongás, ami évtizedekig jellemezte a festői és vadregényes várost, de talán jelent valamit. Mint ahogy az is biztos, hogy a megbízhatóan jó programokkal működő várszínház ismét erős idénnyel jelentkezett.

Persze sokkal jobban esett volna, ha szabadtéren kapjuk meg ezt a középföldi bakterológiai csomagot, de nem vagyunk telhetetlenek, és ha nem is vagyunk túl optimisták mostanában, bízunk abban, hogy az idő szép lassan megold mindent arrafelé is. Ha tél is lesz addigra...