Bár most épp a hivatalos búcsúztatásodat készítik elő, mi kezdjük a legelején. Édesapád a Körmend oszlopos tagja volt, mennyire volt egyértelmű, hogy te is kosaras leszel?

Egyértelmű volt, de kényszer nélkül. Beleszülettem, és magával ragadott ez a sportág!

Gyermekkorodból kire emlékszel vissza szívesen az edzők közül?

A legelején Szekeres Jenő bácsival kezdtük, és nagyon jó alapokat kaptunk tőle. Nem csak a játékban, de emberileg is terelgetett minket. Néhányszor helyre tett bennünket, mint kamaszokat. A teljesség igénye nélkül említeném még Puteszt (Patonay Imrét) aki nélkül sem én sem az egész körmendi kosárlabda nem tudott volna eljutni odáig, ameddig sikerült. Az ifi korosztályban Szalai Jani volt meghatározó, vele is nagyon szépen tudtunk dolgozni. Többen is voltak még, akiknek hálásak lehetünk, de én őket emelném ki.

Testvéreddel, Andrással volt köztetek rivalizálás, hogy ki a jobb, vagy fiatal korotokban még nagynak számított a korkülönbség?

Folyamatosan hasonlítgattuk magunkat egymáshoz, de nem a pályán, nem a csarnokban, hanem az utcán, a kosárpalánknál, vagy épp hátul a kertben. Ez volt a rivalizálás színtere, a pálya már nem.

Emlékszel-e az első felnőtt mérkőzésedre a Körmend színeiben?

Az megvan, igen! 1999-ben, a Sopron ellen volt, épp itt Körmenden. Aztán elmentem Sopronba. De itt Körmenden akkor csak épp azt a pár percet játszottam, amikor Csák Tomi volt az edző, a szezon vége felé. Ő cserélt be pár percre. Aztán Sopronba kerültem. Mondhatom nyugodtan, hogy a körmendi alapok ott teljesedtek ki. A rutint ott tudtam megszerezni. Arra csapatra nem a sok futás volt a jellemző, sok rutinos játékos volt. Ott mindenféle tekintetben az életre nevelődtem.

Mikor kerültél vissza Körmendre?

2003-ban végeztem az egyetemen, és ezt követően jöttem vissza. Akkor, közvetlenül a bajnoki cím után volt egy gyengébb év, de azt hiszem, hogy ez jellemző manapság minden bajnokcsapatra, hogy a címet követi egy mélyrepülés... Anyagilag ez még tartott is volna, de aztán jöttek olyan játékosok, mint Archie és Lopatka, közben pedig felnőttek a fiatal körmendi játékosok, és egy remek közösség alakult ki. Lóránt Petiékkel, Kutasi Gergővel, Ferencz Csabival. Trummer Rudi volt itt akkor még, aztán közben visszajött Fodor Marci és Gergő is. Akkor papíron talán gyengébb kerettel pár szép évet tudtunk produkálni. Mert nagyon jó volt a közösség. Akkor nagyon egymásra találtunk, de nem csak a csapaton belül, hanem a szurkolókkal is. Akkor, ott mindenki körmendinek érezte magát. Még az idegenlégiósok is. Archie és Lopatka után Thomas, majd Leslie és Ledoux is. Ez olyan gárda volt, hogy őket mindenki szerette, és ők is közvetlenek voltak. Azok szép évek voltak!

Mikor kezdted érezni, hogy gondjaid vannak a derekaddal?

Isten igazából a derekammal folyamatosan gond volt, kicsit már Sopronban is, de ott még nem volt olyan vészes. Évet nem tudok mondani. A derekammal folyamatosan küszködtem, rendszeresen jártam kezelésre, Fodor Gerivel együtt, hiszen neki is voltak problémái. Majdnem minden hétfőn mentünk Győrbe, kezelésre. Hol segített, hol nem. Amikor rosszabb volt, akkor sem lehetett pihentetni a derekamat. Az egyik térdem is elkezdett fájni, emiatt a másikat kezdtem terhelni, és emiatt az is megadta magát.

A derekadnak mi volt végül is a problémája? Azt meg tudták-e mondani, hogy miért is fáj?

Az kezdődő gerincsérv volt, ami inkább csak kellemetlen volt, de attól még tudtam kosarazni...

Ez amolyan kosaras betegség, többen szenvedtek tőle a csapatban.

Igen. Isti, Mujke, Hencsey Tomi. Az én bajaim aztán kezdtek összeadódni. Ráment a térdemre. Meg is műtöttek vele, de hát ennél jóval komolyabb műtétek is vannak, mint ez volt, viszont a rehabilitációja nagyon hosszú volt, és ez után már nem tértem vissza a profi közegbe.

Mikor fejezted be az aktív játékot?

Amikor Krivacevic Dragoljub az itteni második évét elkezdte. Amikor a nemzetközi kupában a holland csapat ellen játszottunk. A kinti volt az utolsó meccsem, Hollandiában játszottam utoljára.

Azért nehéz lehetett megélni azt, hogy már nem vagy a csapat tagja. Eszembe jutott, amit Ferencz Csabi mesélt régebben. Volt egy meccs, talán épp a Falco ellen, amikor nagyon nem ment neki a dobást. Azt mesélte, hogy a szünetben oda mentél hozzá, adtál neki két nagy fülest, és a fejét szorongatva azt mondtad neki teljes elszántsággal, hogy „Most kimész, és bedobod..." a többit nem részletezem. Kiment, és bedobta, többször is, és meg is lett a meccs. Szóval ilyen emlékek birtokában szembesülni azzal, hogy mindebből örökre kimaradsz, az nem lehetett könnyű.

Igen, akkoriban anyagi gondok voltak, de mi soha nem azzal foglalkoztunk. Inkább azzal, hogy abban a helyzetben, amiben vagyunk, érezzük jól magunkat. És éreztük azt is, hogy a szurkolók is szeretnek minket. Akkoriban passzolt az egész. A társaság sikerre éhes fiatalokból állt, akik valamennyien bizonyítani szerettek volna. Akkoriban még egyikünknek sem jutott igazán főszerep, de mi meg akartuk mutatni. Aztán előfordult, hogy csak mi maradtunk, csak bennünk bízhattak a körmendiek. Mi ezt éreztük, és élveztük is a játékot, ismertük is egymást. Télen-nyáron együtt voltunk. Nem utazott haza senki sem, hogy mondjuk, otthon szilveszterezik. Mi együtt csináltunk mindent. Egy fiatal, fejlődő közösség volt a miénk, amelynek a tagjai az otthonukban bizonyíthattak. Tudtuk azt, hogy az esetleges sikereink mit jelentenek a szurkolóink szemében. Folyamatosan bennünk volt az étvágy! Az még igazi körmendi csapat volt.

Vannak-e igazán emlékezetes mérkőzések, amelyek hirtelen eszedbe jutnak?

Hirtelen mondhatnám a szombathelyi csarnokavatót, ami mindenkinek emlékezetes lehet, nem csak Körmenden, de még a szombathelyieknek is. Azon kívül azok a meccsek, amikor bajnoki döntőt játszottunk Szolnokon, meg a kupadöntő! Azok talán a legemlékezetesebbek.

Említetted, hogy volt olyan, amikor csak ti maradtatok, csak bennetek bízhattak a szurkolók. Egy ilyen meccs volt a Falco elleni ötödik találkozó, a döntőbejutásért, amikor gyakorlatilag légiós nélkül maradt a Fodor testvéreket is nélkülöző csapat. Leslie sérülése után valami csoda történt.

Igen, ez több szempontból is emlékezetes volt. Ott tényleg egymásért is küzdöttünk. Akkor, ott valami hihetetlen plusz erőt mozgósított mindenki. És egy nagyszerű ünneplés lett a dolog vége. Igen, voltak nagyszerű ünneplések is. Ami az említett meccset követte a Kónyában, hát olyan nem sok volt, pedig jó néhány ilyen ünneplésben részt vettem.

Nem sok hiányzott az ünnepléshez az azt követő szolnoki meccs után sem, hiszen ugyanez a tartalékos csapat a döntő első meccsén a vége előtt másfél perccel még vezetett... Kifelé jövet majdnem elsírtátok magatokat.

Igen, még ott is meg volt a csoda. Az volt talán az utolsó, amikor még tudtuk minden erőnket mozgósítani. De ott már mindenki elérte nálunk a teljesítőképessége csúcsát. Annál több már nem volt bennünk. De senki sem érzett csalódottságot, hiszen az a Szolnok is nagyon erős volt, óriási csoda kellett volna még jobb eredményhez.

Igen, akkor a szurkolók is saját bajnokaiknak tekintettek benneteket... De vissza az aktív pályafutás végéhez. Hogyan tudtad feldolgozni, hogy nincs tovább, itt a vége?

Szépen, közben tudatosult ez bennem, nem egy adott pillanatban meghozott döntés volt. Végiggondoltam, hogy több áldozatot kellett volna hoznom az egészségemet tekintve, mint amit kaphattam volna már a sporttól. Nagyon sok szép dolgot kaptam, még ha „A" csoportos bajnoki aranyérmet nem is, de - amelyekről beszéltünk is - annyi szépet és jót kaptam, amire bármikor szívesen gondolok vissza. Nagyon élnek ezek az emlékek, szerintem még akár 30 év múlva is. Azt hiszem, hogy azokat az élményeket és azt a szeretetet megkaptam itt, amit egy játékos kaphat az életben!

A volt játékostársakkal azért tartod a kapcsolatot?

Igen, persze! Gyógytornázni bejárok a csarnokba most is, Vörös Petra nagyon sokat segít nekem abban, hogy a hétköznapokban is elviselhetőbbek legyenek a derekammal kapcsolatos gondok, fájdalmak. És akkor találkozom a többiekkel, de meccsek után is szoktunk beszélgetni. Elszakadni ettől az ember nem tud, legfeljebb más szemszögből nézi, látja.

Hogyan látod a mostani Körmendet, az idei csapatot?

Nagyon erős játékoskeret.

Viszont kevesebb a körmendi játékos, mint a te idődben.

Szerintem, ha egy szép eredmény jön ki belőle, akkor ez a végén senkit sem fog érdekelni. Abban biztos vagyok, hogy ha minden jól megy, akkor komoly eredményt érhetnek el. Persze ehhez kell szerencse is, főleg a sérülések miatt. És persze fontos, hogy milyen a közösség. Anélkül nem megy. Ha az passzol, akkor el lehet érni a célokat. Mindenki nem lehet vezér, de mindenkinek a szerepe fontos lehet. Van egy-két vezér, aki mellet van 10 jó játékos. Ez a jó csapat.

Mi az, ami most kitölti a napjaidat? Én azt hallottam, hogy sikeres az, amivel foglakozol.

Igen, mondhatom azt, hogy sikeres. Sopronban faipari mérnökként végeztem. Lényegében az ottani kapcsolatrendszert is felhasználva másodmagammal indítottam egy faipari vállalkozást. Úgy tűnik, hogy hála az égnek, fejlődőképes a cég, de ezért sokat kell dolgozni. Padlót gyártunk, nagyon nagyrészt exportra. Mindössze 5% az itthoni eladásunk, a többi külföldre megy. De rengeteg munka van mindezzel!

Mire számítasz a saját búcsúztatásod kapcsán? Izgulsz-e, nyomaszt-e ez a dolog?

Nem, abszolút nem nyomaszt. Biztosan érzéseket fog felkavarni bennem, de biztos, hogy jó érzés lesz kiállni oda. Még ha csak egy percre és civil ruhában is, de biztosan jó lesz újra a parketten, és újra találkozni a szurkolókkal!