Mióta vagy Körmend szurkoló? Emlékszel-e az első meccsre, ahol ott voltál, és ez mikor volt? Hogy jött neked, vasvári srácnak a kosárlabda, és pont a Körmend?

Egy elég érdekes szituációval kezdődött a körmendi kosárlabdával való szerelmem, ha lehet ezt a szót használni. Sajnos a '87-es első bajnoki döntőn én még nem lehettem ott, 7 éves voltam akkor, és vajmi keveset tudtam a kosárlabdáról. Aztán a bajnokság megnyerése után nyilván hallottunk Vasváron is arról, hogy nem kis dolgok történnek Körmenden. Vasvári kissrácként a haverokkal sokat beszélgettünk már erről, és úgy adta a sors, hogy 1991-ben egy ismerősünknél voltunk fent Budapesten tavasszal. Ott lapozva az újságot, a sportrovatban szalagcímen hozták, hogy az akkor még Tungsram néven működő csapatnál vendégeskedik a Körmend. Ez már a rájátszás volt.

Édesapámat megkértem, ha már ott vagyunk Pesten, vigyen ki a meccsre. Fogalmam sem volt, hogy mire vállalkozunk, de kimentünk a csarnokba. Így visszagondolva, még a feldobás előtt eldőlt a dolog, hogy nem utoljára voltam kosármeccsen. Sikerült bekeverednünk a többszáz körmendi közé a szűkös lelátón. A feldobás előtt 1 órával már szabályos pokol volt a teremben, és Vas megyeiként ezt átélve beleborzongtam. A meccset egy utolsó másodperces hárompontossal nyertük meg, Kardoshoz került a labda, és ő könyörtelenül bevágta. Még ma is látom magam előtt, ahogy elhagyta a labda csuklóját, majd félkört rajzolva a levegőben, csont nélkül a gyűrűben landolt.

Ami ezt követte, az felejthetetlen. Elszabadult a pokol, engem édesapám szó szerint úgy menekített ki a csarnokból. Finoman fogalmazva megfogott az érzés, bár 11 évesen meg sem fordult a fejemben, hogy ezt az estét 20 év múlva még mesélni fogom bárkinek is.

Nyilván ezután, amikor csak lehetőségem volt, a szüleim hordtak át Körmendre. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sokakkal együtt részese lehettem a 90-es évek Körmend-Zete összecsapásainak, a nemzetközi kupameccseknek, a további bajnoki és kupagyőzelmeknek. Csodálatos évtized volt az a Körmend szurkolók számára, aki nem élte át, nem igazán tudja, hogy miről is beszélek.

Eleinte csak rangadókra sikerült eljutnom, aztán kollégistaként egyre intenzívebbé vált a dolog. Kamaszként egyre merészebb dolgokat bevállaltam azért, hogy ott lehessek a csarnokba. Lógás a kollégiumból, ha hét közben volt a meccs, „kérem gyermekem családi okok miatt hazaengedni", általam szülőként szignált lapok gyártása, amit követett a buszon és vonaton átélt adrenalinszint emelkedése - de minden veszélyt kárpótolt az a kétszer 20 perc, amit a csarnok és a kosárlabda varázsa adott.

Volt egy remek sztori, szintén a kollégiumban. Az igazgatóhoz érkeztem a kis lapommal, hogy a „szülők hazahívnak". Elengedtek. Persze otthon sem nagyon tudtak erről. A csarnokban este, a folyosón pedig épp a kollégium igazgatójával futottam össze, aki csak annyit mondott, hogy reggel legyek az irodájába. Én felkészültem már arra, hogy itt ért véget a kollégiumi pályafutásom. Nem túl sokat aludtam azon az éjjelen. Reggel remegve kopogtam az igazgatói ajtón, nyilván le lettem teremtve, ahogy illik, de a végszó az volt: ha Körmend meccsre akarsz menni, ahhoz nem kell hazudni, csak szólsz, és akár jöhetsz velünk is. Ekkor értettem meg, hogy miért is üvöltjük vérvörös arccal a lelátón, hogy „mindenki, körmendi"!

Vannak szép emlékek, egy percig sem bántam meg, hogy akkor, ott, Pesten kimentünk arra a meccsre. Visszatérve a kérdésedre, tehát képzavarral kezdődött a dolog: vasvári kissrácként Budapesten voltam először Körmend meccsen, de ennek így kellett történnie.

Mi a véleményed a jelenlegi csapatról? Mi az erőssége, és mi a gyengéje (ha van)?

Talán elsősorban annak örülök, hogy a 21. század első tizedében tapasztalt bizonytalanság, sokszor kilátástalanság és káosz rendeződni látszik, és nagyon remélem, hogy biztos alapokon nyugszik a körmendi kosárlabda. Ez elengedhetetlen egyrészt az utánpótlásnevelés terén, de alapvetően meghatározza a sikerességet is a csapatnál.

Ezt a sportágat, ahogy mindegyik másikat is eredményei alapján díjazzák, jó esetben arannyal, így ahhoz, hogy elérjük céljainkat kell a stabilitás. Az erre a szezonra összerakott keret valamelyest visszaigazolás is lehet arra, hogy a tulajdonos - és mindenki, akinek van beleszólása és érdekeltsége a csapat házatáján - komolyan gondolja a körmendi kosárlabda iránt mutatott elkötelezettségét.

Ám válaszolni is szeretnék a kérdésedre: az erősségünk abban lehet, hogy mi vagyunk a Körmend. A KÖRMEND. Itt játszik ismét Isti (Németh István - a Szerk.), akit hosszú évek óta visszavártunk már a gyökereihez. Sok, center nélküli év után újra sikerült igazolni egy igazi palánk alatti tornyot Townes személyében, de nem is annyira személyenként várom azt, hogy igazán erősek legyünk, hanem csapatként, ám ehhez még rengeteg munka szükséges.

Nagyon bízom benne, hogy körmendi szokás szerint a rájátszásban fog kezdődni igazán a bajnokság - persze mondom ezt annak ellenére, hogy a tabella elején vagyunk, talán évek óta nem volt ilyen -, és a hagyományokhoz híven fogjuk majd meccsről-meccsre tudatosítani a kosártársadalomban, hogy nincs esélyük ellenünk. Mivel elképzelhető, hogy ellenfeleink is olvassák ezt az oldalt, így kénytelen vagyok azt mondani, hogy gyengénk nincs. Minden rendben van, felesleges a negatívumainkra alapozva felkészülni belőlünk, mert ilyenek egyszerűen nincsenek.

Egy igazi szurkoló mindig a lehetséges bajnokot látja kedvenc csapatában, így szinte badarság megkérdezni: Te hova várod a csapatot a bajnokság végén? Ám mégis megkérdezzük, és kérjük: röviden indokold is, miért?

Hova várom a csapatot a bajnokság végén? A Spar-parkolóba, úgy 4000 ember kíséretében. Persze, minden október elején arról álmodunk, sőt talán meg is vagyunk róla győződve, hogy igen, ez lesz az az év ismét, amikor egy kis időre az egész ország ideveti tekintetét, és az arany csillog a nyakakban.

Annyiban más ez az év az elmúltakhoz képest, hogy most a reális esélyünk is megvan rá, hogy odaérjünk a végén, de ahogy mondtam, iszonyat sok munka és kitartás kell még ehhez. Valóban jók vagyunk, de én úgy látom, hogy csapatként még nem vagyunk készek, bár ez majdnem minden csapatra érvényes lehet. A nagy kérdés az, hogy a rájátszásra ki tud leginkább mentálisan felkészülni, fizikálisan egyben maradni (gondolok fáradtságra, és sérülésekre).

Ahogy most áll a dolog, a Körmend, Szolnok, Albacomp, Paks vagy Falco (remélem a sorrendet is eltaláltam) csapatai várhatóak a tabella elejére. Nagyon izgalmas rájátszást remélek idénre, kiélezett, és szép játékkal tarkított csatákkal. Körmenden a közösség, a csapat, és minden, ami összefügg a kosárlabdával óriási próbákat és viszontagságokat élt meg az elmúlt 10-12 évében, és ezen dolgok rendezésének lökést adhatna egy újabb csodálatos siker, ami már nagyon kijárna nekünk.

2003 óta is többször játszottunk döntőt, bronzérmeket szereztünk, de valami mindig hiányzott, valami olyan dolog, amit így nagyon nem is tudnék megfogalmazni, de mégis szükségünk lenne rá. Talán a közhellyé vált csoda? Lehet, bár csoda magától soha nincs, az csak annak jár, aki mindennél jobban akarja a sikert és a győzelmet. Majd meglátjuk, de azért azt mondom: „lesz, lesz, lesz ..."

Elkíséred a csapatot az idegenbeli mérkőzésekre is. Miben más a "körmendi katlan" légköre a többi csarnokhoz képest?

Próbálok magam is mindenhova elmenni, de sokszor a programot felülírja az élet. Az idegenbeli túráknak mindig megvan a maga sajátságos hangulata, főleg, ha nem kell autót vezetni... Van úgy néha, hogy olyan fáradtra „utazzuk" magunkat, mire elérünk a vendéglátónk csarnokához, mint a csapat a meccs végére. De viccet félretéve, sajnos egyre kevesebben tehetik, tehetjük meg, hogy mindenhol ott legyünk. Nem is szeretném a két dolgot mérlegre rakni, hogy a „körmendi katlan"-t - ami azért sajnos már néha nem hasonlatos a jelzőjével, de ezt is vissza lehetne hozni, vagy tovább emelni egy esetleges aranyéremmel - összehasonlítsam más csarnokokkal.

Wass Albert írta, hogy „Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek." Hát így vagyok én a körmendi sportcsarnokkal. Ez az én helyem, nem pedig máshol. Oda vendégként megyünk, megteszünk mindent, hogy azok a falak is emlékezzenek ránk, de aztán eljövünk onnét haza, mert a „más hegyei azok, nem az enyimek". Ráadásul azért is lenne nem szép dolog tőlem más csarnok hangulatát összehasonlítani a sajátunkéval, mivel azokban a csarnokokban nem vagyunk ott, csak akkor, ha mi megyünk. Akkor viszont egyértelmű, hogy minden csarnokban izzik a levegő!!

Tréfát félre, jó atmoszférája van a szolnoki, szombathelyi (húú, de nehéz ezt kimondani ;) ) csarnoknak, és hát nem szabad elfelejteni a zalaegerszegit (amit most sajnos az anyagiak beárnyékolnak), ahol megannyi, sok-sok ezres tömeg előtt játszott csatát élhettünk meg.

Áprilisban 50 éves lesz a klub, és 25 éve, hogy először bajnokságot nyert. Igazi kosárünnep lesz a városban, a szurkolók hogyan veszik ki ebből a részüket, készülnek-e emlékezetes akcióval?

Igen, készülünk. Bajnokságot akarunk ünnepelni. Így volna stílszerű. És nagyon remélem, hogy meg is csináljuk. Még messze van április. Úgy tudom, hogy a klub már készül az emlékezetes alkalomra, de a szurkolók részéről még szerintem senki nem gondolkodott semmin, legalábbis konkrét dolgok még nincsenek. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem is lesznek, mert valamit biztosan kitalálunk.

Ahogy említetted a katlan kifejezést, talán jól mutatna a csarnok 50 vörös görögtűzzel... Ám sajnos ez sok okból kifolyólag kivitelezhetetlen, de valóban az volna a méltó ajándék a körmendi kosárcsalád minden tagjának - játékosnak, edzőnek, szurkolónak, tulajdonosnak, és mindenkinek, aki valaha is velünk volt -, ha egy másnapon hangtalanul kellene ébredni az előző este Bajnokcsapat!! üvöltésétől. Már 9 év eltelt, hogy utoljára fellocsoltuk a parkettet, hát itt van az ideje ismét.

Szabi, ha egyet kérhetnél a jótündértől, mi lenne az?

Jótündér nem létezik. Ha mégis lenne, azt kérném, hogy kérhessek hármat, és ha már hármat kérhetnék, egyet a családomnak szentelnék, egyet a magyaroknak, egyet pedig a körmendi kosárlabdának. Mivel itt most a körmendi kosár van terítéken, elárulom, hogy mi volna az egyetlen kérésem erre a szezonra. Én egy meccset szeretnék megnyerni, csupán egyet, valamikor a tavasz végén. A döntő ötödik meccsét, idegenben.

De mivel - mint mondtam -, nincsenek tündérek, sem koboldok és semmi hasonlatos organizmus sem, így marad az, hogy a csapattól kérem azt, hogy a szívét és minden erejét tegye ki a parketten, és akkor ugyanúgy meglesz a végcél, mintha egy tündér adná nekünk ajándékba. Sőt, édesebb is lesz a siker, ha az azt megelőző utat be kell járni.

Ha van fontosabb dolog annál, hogy megnyerjük a bajnokságot, akkor az a csapat stabilitása minden téren, a jövőt tekintve, hogy a minket követő generációknak is hasonlatos élményeket adjon, mint amit mi is megélhettünk, és talán még fogunk is. Úgyhogy hármat szeretnék kérni!!