Rendhagyó módon indult Kamper Lajos kiállítása, halk taps és együttérző mosolygás zárta Ölbei Lívia újságíró szavait, mellyel átadta a tárlatot a nagyközönségnek. Azért kellett nesztelenül megnyitni a kiállítást, nehogy megzavarja a szomszédos nagyteremben futó darabot, éppen Mohácsi Szentivánéji álmába merült a publikum. Kamper Lajos Álomsimogatója pedig felcsigázta az érdeklődőket, bizarr mesevilágba kalauzolt mindenkit, mutatványosokkal, vörös hajú múzsákkal, angyalokkal, az éj fekete kutyájával. Kicsit álom az álomban hatást keltett, fránya utóízzel: messze van még az ébredés (ha egyáltalán eljön).

Collográfiák és rézkarcok kaptak helyet a Weöres Sándor Színház aulájában, lilában, vörösben és narancsban hívták álmodni a résztvevőket. Mellettük szögre lehetett akasztani a józan gondolatokat. Helyette Ölbei Lívia - immár a Krúdy Klubba települve - idézte egy korábbi, Kamper Lajossal készített interjúját. Régi az ismeretség, még nagyobb nagy a tisztelet. Ismeretlen terep a kiállítás megnyitása újságíró számára, ő a személyes kapcsolatukra helyezte a hangsúlyt. 1994-ből idézett egy beszélgetést: „az ember nem kap levegőt, ahogy én itt most szó szerint sem. 18 év telt el az azóta, akik akkor születtek most lépnek át a felnőtt korba. Az a hely, ahol '94 májusában beszélgettünk ma már nem is létezik....18 év ide vagy oda rajta egyszerűen nem fog az idő, vagy ő maga fog ki az időn." -méltatta a művészt Ölbei Lívia.

A Miért szép? sorozat folytatása jövőre is tervben van, bár a mostani volt az évad harmadik, egyben utolsó ilyen rendezvénye. Képzőművészet, zene, irodalom, alkímia, életmorzsák. Hasonló módon az előzőkhöz Jordán Tamás a Weöres Sándor Színház igazgatója, Mérei Tamás a Savaria Szimfonikus Zenekar igazgatója, és Oroszy Csaba képzőművész voltak az est házigazdái, a vendégek sora pedig nem csak a képzőművész beszélgetőpartnere, Kamper Lajos volt. A társalgásba Barták Balázs és Dr. Fűzfa Balázs a Nyugat-magyaroszági Egyetem- Savaria Egyetemi Központjának tanárai is bekapcsolódtak.

Első körben mégis a képzőművészettel indult az este, Kamper Lajos grafikusművész jóvoltából a rézkarcolás rejtelmeiről hallhattak és láthattak újdonságokat az érdeklődők. „Ezen kívül pedig megpróbáljuk felvillantani azt a világot, amit Lajos a mindennapjaiban is megél"- nyitotta monológját Oroszy Csaba. Már a húszas évei elején vonzódott a grafikához, majd találkozott olyan kortárs grafikusokkal, akik elég inspirációt adtak neki ahhoz, hogy elinduljon ezen az úton. Rögvest a rézkarccal kezdett, ezek közül nem egy már a nemzetközi mezőnyben is megmérettette magát. Kiállításai voltak Luganoban, Belgiumban, Japánban, amikről nagyon jó visszajelzéseket kapott, de mi is az a rézkarc? Video összeállítás következett, amiben a művész műhelyében ismerhette a hidegtű eljárást, a borzolást és a savval maratást. Vörös vagy sárgaréz lemezre karcolt, majd bemutatta az eljárások eszközeit, elmondta milyen felületet milyen kellékkel lehet létrehozni. A végére a rézlemez befestése, és a nyomtatás maradt.

Minden művésznek szüksége van múzsákra, neki a vörös hajú hölgyek voltak ezek az ihletet adó személyek. Bár nem minden nő lehet „múzsa" is, először 22 éves korában Szentendrén találkozott egy Júlia nevű lánnyal, aki segített az alkotásban. A vörös gyakori és szeretett szín a alkotásain is.

Mérei Tamás érzelmes perceket szerzett a hallgatóságnak, bemutatta, hogy az általa fontosnak tartott három érzelem - a szerelem, az izgatottság, és az elmúlás - miként jelenik meg a különböző zenei korokban: a barokkban, a klasszikában és a romantikában. Először szerelmes vizekre csábította a nagyérdeműt, Orfeusz és Euridiké szerelmi templomába tehettünk kitérőt, majd Caccini Amarillijétől továbblendülve, Beethoven dallamaiig kalandozhattunk. „A barokkban a zene alapja a harmónia volt, a klasszikus zenében inkább a forma a hangsúlyos, a romantikában se a harmónia se a forma nem érdekes, hanem van a dallam, ami mindenek fölött szárnyal." - elemezte a hallottakat Mérei Tamás. Az izgalom témájában Bach, szintén Beethoven és Verdi Traviátája kapott helyet. „A halál az, ami akármelyik korban is íródott, mindenképp fogékonyak rá az emberek, hogy ez hátborzongató-e vagy éppen természetes, azt mindenki saját maga döntse el" Dido és Aeneas, Beethoven, és Puccini zárta a zenei részt.

A szépség harmadik oldala az irodalom: Babits Mihály Esti kérdését szavalta Jordán Tamás. Egy pisszenést sem lehetett hallani, olyan átütően töltötte be a teret az igazgató hangja. A továbbiakban Barták Balázs vette át a szót, aki rögtön megválaszolta az est fő kérdését: „Azért szép, mert így lehet mondani". Az idő kérdése fontos szerephez jut a versben. Barták kézzel foghatóan véli felfedezni, hogy Babits nem egy hagyományos idő-felfogást jeleníti meg, nem azt a lineáris időt, amit mindannyian, minden nap megtapasztalunk. Hanem emellett létezik egy másik idő, ez tulajdonképpen „célját nem leli", és utalhat az idő kör-körös felfogására, ami Friedrich Nietzsche gondolata.  Az idő kettős természete különlegessé teszi a verset, soha nem éri el a célját, ciklikus mivolta végett.

Dr. Fűzfa Balázs szerint Babits művére minden magyartanár joggal adna elégtelent, ez egy igazi anti-vers, ellent mond a magyar nyelv általánosan ismert szabályainak. „Nem kezdünk mondatot, főleg verset egy módosítószóval: Midőn!" De a költészetben az a szép, hogy mindig egy kicsit másképpen beszél, mint ahogy ezt megszoktuk. „Azért szeretem ezt a verset, mert egy három éves gyerek banalitásával, egyszerű őszinteségével kérdez rá a létezés lényegére: miért nő a fű, hogyha majd leszárad? és miért szárad le, hogyha majd újra nő?"

Vajda János: Nádas Tavon című versével hasonlította össze az Esti kérdést, a párhuzamokat és hasonlóságokat emelete ki, például az egyik a napsütéssel a másik az esttel kezdődik és éppen fordítva fejeződnek be. Végezetül maga Babits szavalta saját versét, az utolsó sorokra pedig Jordán Tamás is bekapcsolódott.

Hogy mi mért szép? - tehettük fel magunkban a kérdést fél évvel ezelőtt, mikor elindult a sorozat. Egyesek az irodalom vagy a zene, mások a képzőművészet iránti fogékonyságuk által választották ez a pár órát a Weöres Sándor Színházban. Aztán rájöhettünk, hogy a szépség valójában mindenütt ott van, a hangok között, egy festékcseppbe zárva, vagy épp egy folyton növekedő és az állandóan elszáradó fűszálban.