Szervezte Szultániát a Karneválon, mint minden évben, most is elrabolták a legiósok, jótékonysági akciót szervezett a Rumi Többcélú Gyógypedagógiai Intézmény és az Ernuszt Kelemen Gyermekotthon megsegítésére, kalandparkokat tesztelt - csak hogy az utóbbi egy hónap közös nevezőjű történéseit említsük. Bangó Mária 'Mira' okleveles hastáncoktatót és előadóművészt a legnőiesebb mozgásművészetről, a hastáncról kérdeztük.

Annak idején miért pont a hastáncot választottad?  

Egyrészt azért választottam, mert későn, 30-on túl kezdtem a tánccal ismerkedni. Ennyi idősen nagyon nehéz például társastáncot tanulni, főleg, hogy ahhoz partnerre is szükség van. A hastánc viszont olyan mozgásforma, amit idősebb korban is el lehet kezdeni. Hogy a férfiak is értsék, hogy mire gondolok: ez körülbelül olyan, mint a body building. Akik ezt a sportot űzik, idős korukra érnek meg igazán.

Hogy igazodsz el a sokféle táncstílus között, hiszen a fúzióstól kezdve a törökön át számtalan irányzat létezik. Te mit táncolsz legszívesebben? Van kedvenced, amiben leginkább önmagad tudsz lenni?

Nagyon sokféle stílus létezik a hastáncon belül, de szerintem könnyű eligazodni köztük. Engem az egyiptomi vonz leginkább, azon belül pedig a raks sharki. Emellett az egyiptomi folklórtáncok állnak igazán közel a szívemhez, csak azok nem eléggé populárisak, tehát nem nagyon lehet őket színpadra vinni. Amit mi táncolunk, az egy sokkal nyugatiasabb verzió, ezt a közönség is sokkal jobban tolerálja. Ez nem az az igazi hastánc, amit az emberek elképzelnek a kelettel kapcsolatban, mert azt itt kevés ember értené, tolerálná. Ebben kicsit több a látvány.  

Mivel ez a tánc eléggé bensőséges, igényel-e lelki felkészülést, egyáltalán lehet-e jól úgy eltáncolni, hogy csak odamész és táncolsz? Jobb, kifejezőbb az a tánc, amit megelőz valamiféle ráhangolódás?

Ezt a táncot tényleg nem lehet úgy előadni, hogy „csak úgy odamegyek", és eltáncolom. Mindenképp rá kell hangolódni. Sokszor mondják ismerőseim, hogy közvetlenül a fellépés előtt mellettük mentem el, de nem ismertem meg őket. Ez azt jelenti, hogy akkor én már készülök a műsorra lelkileg, hogy teljes énemmel benne legyek. A táncoknak története és érzelmi tartalma is van, ehhez fel kell készülni.

A hastánc a nőiességről, a nőiesség kifejezéséről szól, ami tulajdonképpen koncentrátumként van jelen a táncban. Átviszel-e ebből a szellemiségből valamit a mindennapi életbe, vagy le tudod, le akarod-e vetkőzni ezt az előadás után?

Amikor elkezdtem táncolni, akkor a hastánc egy táncstílus volt számomra. Mivel most már 8 éve táncolok, életformává vált. Azt gondolom, hogy ez a mindennapjaimat is átszövi, ezáltal sokkal jobban fel merem vállalni a nőiességemet.

Amikor megszülettem, nem akartak hazavinni, mert fiút vártak. Fiúk között nőttem fel, fociztam, atletizáltam, súlyt löktem, és egészen fiús voltam szerintem. Amikor elmentünk egy diszkóba táncolni, eldöcögtem jobbra-balra, csak a kezemmel nem tudtam mit kezdeni. Mostanra sikerült teljesen megélni nőiességemet, és fel is merem ezt vállalni. Hogy ez valójában így van, arról nagyon sok visszajelzést kapok. A mai világban nem mindennapi, hogyha találkozunk egy férfival, az kezet csókol. Nekem a mai nap folyamán hárman csókoltak kezet, és ez sokszor előfordul. Tehát a kisugárzás, az, hogy én nő vagyok, és nőként viselkedek, az a férfiból kiváltja azt, hogy ő férfi, és ekként is viselkedik.

Még mindig a nőiességről, hisz ez ennek a táncnak a sajátja. A társastáncban, ahogy az életben is, ott a férfi a nő mellett, akinek mozdulataitól még inkább nő lehet a nő, és ezt visszacsatolva a férfi is férfiasabb. Ez az „adok-kapok" a táncot harmonikussá teszi, és segít mindkettejüknek. Ugyanakkor a hastáncnál táncol egy, vagy több nő, nekik önmagukból kell előhozni ugyanezt. Nehezebb így?

Azt gondolom, hogy amikor a nők táncolnak, akkor mindenkinél más és más az, amit kivisz a színpadra. Többnyire azt viszi oda mindenki, ami hiányzik az életéből, és azt megpróbálja ott begyűjteni. Ez egy bizonyos szint után szerintem megváltozik. A nő érzelmileg kiteljesedik, és kiteljesedett önmagát viszi színpadra - de akkor is ott van vele a férfi! Ha eszközzel táncol egy nő, akkor én azt gondolom, hogy például a fátyol a partner. Ha e nélkül, akkor a lelkében van a férfi, és attól lesz teljes a tánca, hogy meg tudja ezt élni.

A hastánctanulásban, a fejlődésben különböző lépcsőfokok vannak. Teljesen máshogy táncolok, mint például három, vagy öt éve. Nem tudom pontosan, hogy hány évenként történik egy ilyen változás, de hatalmas ugrások vannak. Nálam is vannak ilyen kapuk, amikor azt mondom, hogy eddig van a hastánc, és itt megrekedek, és nem tudok továbblépni. És van, hogy saját magamat lépem át, és mindaz, amit nem mertem évek óta kivinni - például a nőiségemet, mert csak technikailag táncoltam jól, de rideg, és hűvös voltam -  megváltozott. Meg merem mutatni az érzéseimet, és már nem érzem a sebezhetőséget. Az, hogy sokkal magabiztosabb lettem, a táncnak köszönhető.

Meg kell valljam, hogy ehhez nagyon sok segítséget kaptam a Weöres Sándor Színháztól, ahol láttam a Kabaréban Szabó Tibor András művész úr alakítását, rádöbbentem arra, hogy ennyit megmutatni magamból nem lennék képes. Az előadás után napokig gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen az én táncom még mindig nem teljes, mert nem merem beletenni a teljes valómat. Nem is a táncosokra gondolok ebben a darabban, hanem a színészi előadásra. Itt is volt egy kapu, és tudtam, ha szeretnék előbbre lépni, akkor ebbe az irányba kell elmozdulnom, amiről azt gondolom, hogy sikerült is. Nemrég épp együtt voltunk Sümegen Schäffer Katával, aki azt mondta, hogy nagyon sokat változott a táncom, sokkal lágyabb, nőiesebb lett. Megpróbálom a legjobbat adni, és gondolatokat ébreszteni azokban, akik látják a táncot. Az általunk hőn szeretett Vida Gábor Büki László tárlata után leírta a káposztás hasonlatot a hastánccal kapcsolatban: a külső levelei a testiség, belül pedig a torzsa az, ami a lélek, a lényeg. („a táncnak valóban van egy erős erotikus kisugárzása, de ha megnézünk egy kelkáposztát alaposan, akkor kívülről az is csak levélhalmaznak tűnik első látásra, azonban ha szép sorban nekiállunk lehámozni a leveleket, előkerül a lelke, mint ahogy ez a tánc is a lélek meglényegülése és kivetülése").

Hárman táncoltok, de valahogy mindig az az érzésem, hogy egy-egy tánc inkább minden táncosnak a sajátja, saját belső világának, nőiességének kifejezése, és mégis egésznek tűnik. Ráadásul két generáció van a színpadon. Jelent-e ez valamilyen nehézséget?

Nem jelent nehézséget, mert a nő minden korában nő. Amikor még gyermek, akkor is, amikor tinédzser, vagy fiatal, akár érett felnőtt, akkor is. És amikor idős, és agg, akkor is. A nőiség rejtett fonalát így lehet szépen átadni nemzedékről nemzedékre. Ők a saját koruknak megfelelően élik meg a nőiességet, és haladnak az úton, úgy, ahogy szerintem minden nő.   

Voltunk egy országos versenyen, ahol egy legyezőfátylas koreográfiát táncoltuk, a két lány - Gerencsér Felícia és Götli Krisztina - a szerelem elvesztését táncolta el. Mindkettő a saját korának megfelelően, de kicsit máshogy, mert ők is egyéniségek. És ott voltam én, aki egy emberélet elvesztését táncoltam, az én korommal, az én meglátásommal, érettségemmel. A zsűri véleménye az volt, hogy lesöpörtem a két lányt a színpadról, akkora érzelmi töltet volt a táncomban. A pontozás után elmeséltük a zsűrinek, miről szól tulajdonképpen ez a szám, hogy azt gondoljuk, mi jól táncoltuk ezt el, hiszen egy emberélet elvesztése tényleg lesöpri azt, ahogy tinédzser korban egy szerelem elmúlik. És persze ez nagyon fájdalmas akkor egy tinédzsernek, de ha ezt emberi értékkel mérjük, akkor azt gondolom, hogy valakinek a végérvényes elvesztése súlyosabb erejű. Így jönnek össze a generációk, és ez nem probléma, hanem így tudunk is valamit mutatni a különbségekből, amik a táncban mégis egységet alkotnak.

Hogy születik egy koreográfia? A fejedben kialakul, és a fiatalok is hozzáteszik a saját elképzelésüket, vagy egy az egyben a te koncepciód érvényesül?

Ez mindig úgy van, hogy az én fejemben születnek meg a dolgok, de megpróbálom ezt az adott csoporton belül - szó szerint - testreszabni. Az a mozdulat, ami rajtam jól mutat, nem biztos, hogy máson is. Más testalkata, más lelki alkata van, ami nagyon fontos a táncnál. A lányomékkal alkotott csoportban teljesen máshogy történik a koreográfiák megszületése. Van egy alapötlet - mutatok mozdulatsorokat, és technikát -, és hagyom, hogy a saját képükre formálják. Ugyanis ők a saját koruknál fogva teljesen máshogy fogják azokat a mozdulatokat eltáncolni, hiszen mások a testi és lelki adottságaik. Ettől lesz kerek, egész és hiteles a dolog.   

Hallotok egy jó zenét, ami megfog, és ott eldől, hogy erre kell egy koreográfia, vagy csinálsz mozdulatsorokat, ami összeáll egy koreográfiává, és ahhoz kerestek zenét?

Ez mindig úgy történik, hogy először jön a zene, aztán jön hozzá a mozdulat. Ha valaki hoz egy zenét, ami tetszik neki, akkor közösen megbeszéljük, hogy mindenkinek tetszik-e. Ha igen, akkor dolgozunk rajta. Ekkor én nekiállok mozdulatokat kreálni hozzá, de ez nagyon hosszú folyamat. Kevés új koreográfiával jövünk ki. Annak vagyok híve, hogy legyen kevesebb, de az minőségében olyat tudjon mondani, hogy azt a közönség is értse: ez most nem egy sokadik verzió ugyanarra, hanem tényleg más.  

Ki kell várni hogy megérjen az emberben egy koreográfia, és talán nem árulok el azzal sem nagy titkot, hogy van olyan szám, amit hónapokig hallgatok, és csak utána állok neki, amikor már minden rezdülését hallok, még olyan hangokat is, amiket talán az első három hónapban nem. De nem unom, mert próbálom megfejteni, és lefordítani a testemre úgy, hogy amikor majd halljuk, akkor azt tényleg úgy tudjuk megmutatni az embereknek, hogy amit ők nem hallanak ki belőle, azt a mozdulatokon keresztül hallják.

Gondolod, hogy az emberek képesek ennyire komplexen látni egy előadást, hogy felfogják annak a mozdulatsornak a jelentőségét, ami egy nagyon finom zenei betétnél van, és azt úgy dekódolják, hogy ott volt egy csilingelő hangocska, és akkor az a csuklófordítás arra válaszolt? Tehát mennyire tudják komplexen figyelni, vagy érzékelni a nézők azt, hogy amit eltáncolsz, az tényleg ennyire hangsúlyosan figyel azokra a kis finomságokra, amik a zenében megjelennek, és erre rádíszít egy mozdulatot, vagy mozdulatsort a tánccal?

Azt gondolom, hogy ugyanúgy, mint a nyugati táncoknál, ki kell alakulnia az értő közönségnek, fel kell nőnie egy ilyen generációnak. Azt kell, hogy mondjam, hogy ma még nincs meg ez a közönség, bár vannak olyan emberek, akik értik a hastáncot, de még számtalanszor találkozom azzal, hogy a meztelenséget, a pőreséget, tehát az erotikát látják benne.

A tánc megértésével kapcsolatban említettem azt a koreográfiát, amit versenyre vittünk, ami visszatért önmagába, és ezt a zsűri nem fedezte fel. Az volt az érdekes, hogy egy idős néni odajött a tánc után, és mondta, nagyon tetszett neki, hogy visszatáncoltuk az egészet. Megdöbbenten néztük és kérdeztük, hogy tényleg észrevette? Erre mondta, hogy miért, mások nem vették észre? Akkor azt gondolom, hogy ezért az idős hölgyért már megérte eltáncolni, mert megértette, miről szól a koreográfia. A másik ilyen dolog, ami erősen megmaradt bennem, az első Savaria Karneválok egyikéhez kötődik: volt egy shamadanos táncom, ami az emberekről, és az emberek közti szeretetről szólt. Én azt éreztem, hogy nincs meg az áramlás az emberek közt, és én azt szerettem volna megmutatni nekik - egyébként az a tánc címe, hogy Ima - hogy milyen egyszerű odafordulni a másikhoz, és szeretetet sugározni felé. Amikor fent táncoltam a színpadon, nehezen tudtam befejezni az előadást, ugyanis azt láttam a sorokban, hogy veszik elő a zsebkendőiket az emberek. Döbbenetes volt, a mai napig is nagyon erős érzelmi hatása alatt vagyok. Képzeld el, ezt úgy eltáncolni, hogy látod, törölgetik a szemüket a nézők. Megértették, hogy miről akarok táncolni.

Emlékszel még a régebbi koreográfiáidra? Táncolod még őket? Amikor fellépsz, esetleg visszanyúlsz régebbi koreográfiákhoz is, vagy csak az újat adjátok elő?

A koreográfiák folyamatosan érnek és fejlődnek. Van olyan koreográfia, amit körülbelül 8 éve táncolok. A Hárem című koreográfiát például legelőször 25 fővel táncoltunk, most sokkal kevesebben. Most is imádom tanítani, és nem is nagyon változott ez a koreográfia, inkább csak sokkal finomabb lett, mert ugyanazt érzem abból a zenéből 8 éve. Ez azt jelenti, hogy a 8 évvel ezelőtti érzésem jó volt, mert még mindig nem változtatnék igazán rajta. Számomra ebben az a fantasztikus, amikor egy csoportom érzi már a mozdulatokat, és nem arra figyel, hogy melyik lábát hova tegye, melyik karját hogy kell tartania, hanem eleve úgy táncol, hogy érzi már a zenét. Ilyenkor minden alkalommal borzongok. Lehet, hogy ez kicsit misztikus, de szerintem igenis létezik a női energia, és főleg, amikor körben táncolnak a nők. és ha nem a lépésekre figyelnek, hanem tényleg arra, hogy együtt táncoljanak, örüljenek egymásnak, és annak, hogy a sok egyénből egy egész lesz, akkor megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan dolog történik. Van, hogy hátat fordítok nekik, és érzem az egész táncot. Abban a pillanatban amikor ez megbomlik, akkor ez az energia is eltűnik, és akkor tudom, hogy valaki kivonta magát a csoportból, és a lépésre figyelt, valamit ő nem érez tisztán.

Akkor igazán jó a koreográfia, ha senki nem a mozdulatokra figyel, hanem magába fogadja a zenét. Talán itt van arra a kérdésre a válasz, hogy a férfi hol jelenik meg? Nos, talán itt. Amikor a nő magába fogadja a zenét, akkor a zene a férfi. A legszebb, legmagasztosabb ölelkezés a zenével, amikor az ember (has)táncol.

Ezt a rengeteg koreográfiát dokumentálod valahol, vagy ott van a te mozdulat-archívumodban az egész? Mondjuk, amikor egy 3-4 éves koreográfiát előveszel, akkor azonnal tudod, hogy mozdult a kezed, stb., vagy van ennek egy általad kitalált dokumentálása, archívuma?

Az a gond, hogy a hastánc nem régóta van jelen Európában. És keleten sem volt szokás dokumentálni dolgokat. Ahogy idekerült nyugatra, még nem fejlődött ki, nincs egységes nyelvezete. Ha én tanulok, akkor amit hallok a tanárnőmtől, azt írom le, vagy amit közben kitaláltam gondolatot vagy nevet egy adott mozdulatra, azt dokumentálom. Ha én készítem a koreográfiát, akkor adok hozzá leírást, eltáncolom, elmondom közben, mit táncolok, és megkérem az illetőt vagy a csoportot, hogy írja mellé.

Nem tudok visszanyúlni a korábbi csoportkoreográfiákhoz. Van olyan koreográfia, amit táncolunk most is, de miattam kell gyakorolni, ugyanis én az adott napi állapotomhoz mérten élem meg a zenét, és mondjuk teljesen más mozdulatot vált ki belőlem ugyanaz a hang, mint annak előtte, amikor az eredeti koreográfia készült. Azt tudni kell, hogy a hastánc improvizatív műfaj, persze, nem csoportban, ott azért nem ennyire kötetlen.

A másik, ami miatt a hastáncot választottam, pont az, hogy nagyon nehezen bírom a kötöttségeket. Nagyon szabad, és szárnyaló lélek vagyok, és szeretem, ha néha úgy mennek a dolgok, ahogy én szeretném. Amikor egyedül táncolok, akkor valósíthatom meg igazán önmagam, egyébként mindig a csoport érdekeit nézem, és mindig a csoport szintjén táncolok. Volt már olyan, aki azt mondta, vegyem ki magam a csoportomból, és ne táncoljak velük, mert én visszamegyek a csoport szintjére. Látott egyedül is táncolni, és mondta, ég és föld, és összehasonlíthatatlan. Egy csoportban nem lehet csak saját magamat táncolni. Akkor is benne van mindenkinek az egyénisége, például egy kéztartásban, de akkor is egységgé kell kovácsolódni.

Vannak, akik azt mondják, ha fáradtak, elmennek táncolni, szórakozni. Hogy pihen az, akinek a tánc valahol munkát is jelent? Hogy tudtok kikapcsolódni, hiszen úgy tűnik, hogy nemcsak mozdulatok sorozatát látjuk tőletek, ami esetleg fizikailag lenne fárasztó, hanem mintha letennétek magatokat elénk egy-egy szereplés alkalmával.

Nos, igen. Amit a színpadon lát a közönség, az kívülről nagyon könnyednek tűnik, de tényleg nagy állóképességet igényel, és jó fizikai és lelki erőnlétet is. Amikor elfáradok, akkor elmegyek a táncterembe éjjel, és hajnalig táncolok. Általában az van, hogy amikor nagyon elfáradok, akkor felpörgök, és tulajdonképpen le kell vezetnem. Többnyire csoporttal lépünk fel, viszont kell olyan is, hogy a saját lelki dolgaimat táncoljam ki, úgy, hogy nincs ott senki, és nem látja senki. Olyankor azt táncolok, amit én akarok.

A másik, hogy elvonulok csendben, maximum csak a zenét viszem magammal. A természet az, ami nagyon feltölt, s mivel nagyon ritkán van lehetőségem arra, hogy valamerre elmenjek, kitaláltam azt, hogy gondolatban utazom. Igyekszem magamnak találni olyan helyeket, ami nagyon meghitt és csendes, éjszaka próbálok erről álmodni, és igyekszem nagyon összeszedetten és gyorsan kipihenni magam.

Hogy tud fejlődni egy táncos, aki maga is tanít? Van, akihez el tudsz menni új mozdulatokat tanulni, vagy ezeknek teljes birtokában koreográfiákat raksz össze? Lehet egyáltalán olyat mondani a hastánc esetében, hogy valakinek van az életében egy pont, amikor mindent megtanult, és utána hátradőlhet?

Nincs ilyen, hogy hátradőlés, mindig van feljebb és feljebb. Mindig azt mondom, hogy kis lépcsőket kell kitűzni magunknak, amiket meg bírunk mászni. Nincs olyan, hogy vége. Igen, el lehet menni tanárhoz, aki többet tud, lehet tanulni kollégától, aki mást tud adott esetben, vagy más témában esetleg többet is tud. Buta az a táncos, aki azért nem megy el valakihez tanulni, mert ő is ugyanazon a szinten van, hiszen tőlük is lehet. Sőt, tanítványtól is, és nem táncostól is lehet tanulni. Amikor megyek az utcán, néha figyelem az embereket, hogy hogyan mozdulnak, az érzéseiket figyelem, hogyan fejezik, ki. Próbálom azt a saját testemre visszavetíteni, hogy én azokat hogyan jeleníteném meg. De lehet tanulni akár a széltől, vagy az erdőtől is. Mindenből és mindenkitől lehet tanulni, kor és nemtől függetlenül is.  

Amióta ismerlek, úgy érzem, mindig fiatalodsz. Ennyit jelent az, hogy valaki rendszeresen mozog, táncol, és ennek hatására ilyen kisugárzással bír? A mosolyod a legmarkánsabb rajtad, mert attól élő az egész lényed.

Hogy ezt mi teszi? Úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, és elégedett, boldog vagyok, és ki merem mutatni mindezt. Szeretem a körülöttem lévő embereket, az életet, szeretek érdekes emberekkel érdekes gondolatokat megosztani, ami inspirál, és tényleg boldognak érzem magam.

Kinek ajánlod ezt a táncot? Látok sokszor egész pici gyerekeket is táncolni, nagyon ügyesek, aranyosak, de én úgy gondolom, ehhez a tánchoz talán fel kell nőni egy kicsit agyban is. Vagy nem baj, ha az alapokat, mozdulatokat elsajátítják kiskorban, utána is ráér majd, ha a hozzáadott női lélekkel egyszer csak harmóniát alkot az egész?

Hastáncot egészen pici korban is el lehet kezdeni, mint bármely tánctanulást. Valahol el kell kezdeni az alapokat. Ha a modern táncokat vagy a balettet nézzük, kiskorban el kell kezdeni. Ott a cél a nagymozgásoknak a fejlesztése, és ahogy nem lesz mindenkiből klasszikus táncos, ahogy nem lesz mindenkiből modern táncos, úgy nem lesz mindenkiből hastáncos, vagy orientális táncos sem a színpadon. De lehet, életformájává válik, és egy életen át táncolni fogja, de nem feltétlenül a színpadon. Visszatérve az alapkérdésre, érdemes-e gyerekkorban elkezdeni a táncot: igen, érdemes, és megvan a helye annak, hogy hol kell ezt bemutatni. Az évzáró rendezvényeken, amire nagyon jó példát tudok mondani. Kedves hastáncos kollégám Zalaegerszegen hihetetlen jó rendezvényeket szervez, ahol mindazok, akik egész éven át ott tanulnak, megmutathatják a barátoknak, a családnak, hogy mit sajátítottak el az év során. Az egészen apró, kicsi gyerekektől a felnőttekig egyaránt. De ez ugye nem az a szint, nem az a közeg, mint amikor kimegyek valamilyen rendezvényre, az egy teljesen más forma. Szóval gyerekkorban is érdemes elkezdeni, minden korban más a cél, kell hozzá egy lelki fejlődés, érettség. De az érettségen túlmenően van még egy kritérium, hogy technikailag, érzelmileg tényleg úgy kell elképzelni, mint egy élsportot. Van, aki alkalmas rá, van, aki nem. Tehát el kell választani a hobbi szintű és a profi szintű táncot.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod hastáncos hitvallásod, hogy szólna az a tömör, rövid gondolat?

Jó pár évvel ezelőtti gondolatom az volt, hogy „A zene a mindenem, a tánc pedig az életem." Ma ezt mondanám: "Töltsd meg a mozdulatot a lelked mélységével, őszintén, korlátok nélkül és rájössz, hogy a Csoda, amit a világban kerestél, mindvégig ott volt Benned!" - Has(s)tánc egy életen át!!!